A Világnézeti Válaszok című könyvből. Írta: P. Bangha Béla S.J.
Azt mondták, csak az embernek van lelke; pedig lelke van az állatnak, sőt a növénynek is.
Úgy van, azért helyesebb is így mondani: csak az embernek van eszes vagy szellemi lelke. Az állati vagy növényi lelket viszont inkább növényi vagy állati életelvnek nevezzük.
Eszes lelke, értelme van az állatnak is, ezt százszor tapasztaltuk.
Az állatnak nincs esze, sem értelmes lelke. Egyes embereket félrevezet az, hogy az állatoknál néha csodálatosan célszerű cselekvésmódokat lehet megfigyelni. Ez azonban mind megmagyarázható az érzéki megismerés finomságával s főleg az ösztönnel és viszont minden bizonyíték arra mutat, hogy az állatnak önálló értelme nincsen. Az állat akkor sem tud segíteni magán, amikor csak egy egészen kicsiny következtetés és feltalálóképesség kellene hozzá, olyan, ami az ösztönnel s az érzéki felismerőképességgel adva nincs. Ha az állatnak esze volna, nem esnék pl. évezredek óta mindig ugyanazokba a csapdákba.
Az állat és az ember értelme csak fokozatilag különbözik.
Nem fokozatilag, hanem lényegesen. Az állat soha nem tud túllépni azon a határon, amelyet az érzékileg korlátolt megismerés és az ösztön szabnak meg neki. Nevezetesen soha nem alkot elvont fogalmat, soha nem következtet, soha nem művel tudományt és művészetet: a legcsekélyebb mértékben sem. Ez nem fokozati, hanem lényegi különbség.
Az ember is ösztönösen cselekszik, tehát akkor ő is csak állat?
Az ember sok dologban ösztönösen cselekszik s ennyiben ő is egy sorban áll az állattal, amellyel testi alkatára nézve amúgy is sok közös vonása van. De az ember nem csupán és kizárólag ösztöne szerint igazodik, hanem igen sok esetben az értelme szerint s azért nevezzük eszes lénynek.
Mi volna az a lényeges különbség eszes és nemeszes lény között?
Az, hogy az eszes lény olyan szellemi foglalkozásokat művel, amelyek nincsenek az anyag határoltságához kötve s azért nem magyarázhatók egyszerű érzéki megismeréssel. Így az ember a szó szoros értelmében gondolkozik, vagyis: fogalmakat alkot, még hozzá elvont és egyetemes fogalmakat, ítéleteket mond ki magában, következtetéseket von le, elemez és összefoglal, tudományt művel és művészetet ápol, feltalál, számol, remekműveket létesít, felismeri a különbséget az erkölcsi jó és rossz között. Ezenkívül az ember szabadon választ, elhatároz, akarati erőt fejt ki, önzetlenül s önfeláldozóan tud szeretni. Mindez nem magyarázható meg puszta anyagi képzetekkel és érzésekkel, hanem olyan életelvet követel az emberben, amelynek tevékenysége felülmúlja a merőben térhez kötött s anyagilag körülhatárolt tevékenységet. Ahol azonban anyagfeletti tevékenység van, ott anyagfeletti életelvnek is kell lennie s ezt az anyagfeletti életelvet nevezzük szellemi léleknek. A fent jelzett tevékenységeket pl. hiába keresnők az állatban.
A lélek sok mai pszichológus szerint nem maradandó, külön életelv, hanem egyszerűen az úgynevezett lelki tények összessége (Wundt s mások).
Ebben azonban az illető pszichológusok határozottan tévednek. Az öntudat ugyanis azt állítja, hogy nemcsak lelki tények vannak bennem (gondolkozás, elhatározás, szeretet, harag stb.), hanem ezeknek a lelki tényeknek van egy bizonyos és állandó hordozója: az én, amely ugyanaz marad a váltakozó lelki tények között, gyermekkortól a halálig. Én voltam az, aki 7 esztendős koromban így meg így gondolkoztam, 15 éves koromban ezt meg ezt a bűnös vagy erényes cselekedetet követtem el s ma erről vagy arról a kérdésről gondolkozom. A lelki tények jönnek-mennek, az én s annak öntudatos hordozója: a lélek egy marad.
A lélek nem egyéb, mint a testszervezetnek bizonyos finomabb állaga.
Éppen a fentiekből következik, hogy a lélek az anyagnál nemesebb, szellemi dolog, tehát nem lehet azonos semmiféle, mégoly finom anyagi állaggal. Sőt az öntudat arról tanúskodik, hogy „énünk” mindig ugyanaz marad. A testünk sejtállaga a modern természettudomány szerint néhány éven belül mindig újra alakul, egészen más anyagot vesz fel; mégis nagyon jól érezzük, hogy „mi” ugyanazok vagyunk, akik 10-20-50 évvel ezelőtt voltunk; magunkénak érezzük gyermek- és ifjúkorunk minden cselekedetét, érdemét vagy bűnét, holott ha a lelkünk is csak anyag volna, semmi sem maradna bennünk állandó 10-20-50 éven át.
Az embernek a szülei adnak létet, tehát a lélek is nemzés által jön létre.
A lélek a nemzés alkalmával jön létre, de nem a nemzés által. Anyagi folyamatok nem hozhatnak létre szellemi, tehát az anyagnál lényegesen felsőbbrendű terméket. A lelket mindig Isten közvetlenül teremti, de abban a pillanatban, amikor a nemzés révén a megelevenítésre alkalmas anyagi alkatrész, a megtermékenyült petesejt létrejön.
Nem különös-e, hogy Isten a lélek teremtését a nemzési folyamattól teszi függővé?
Nincsen ebben semmi különös, ha egyszer ő így akarta és rendelte. A lélek akkor veszi birtokba a testet, amikor ez erre a birtokbavételre alkalmassá vált. Ez az alkalmassá válás pedig Isten rendeléséből a nemzési folyamat által történik.
Miért halhatatlan az emberi lélek, míg az állat s a növény lelke nem az?
Mert az embernek szellemi lelke van, vagyis olyan, amely az anyagon felül áll s tőle belsőleg független. Tehát semmi ok sincs arra, hogy a testtől való elszakadás folytán meg is szűnjön, mint ahogy ez az állatnál és a növénynél történik.
Mi lesz a lélekkel a halál pillanatában?
Megszűnvén a testtel való egyesülése, önálló létet kezd folytatni; gondolkozik és akar, örül vagy szenved tovább is, de most már függetlenül a testtől, az érzékektől, a földi érzésektől.
Lehetséges ez?
Nincs ebben semmi lehetetlen. A testtel való egyesülés idejében is a lélek volt a gondolkozási és akarati élet voltaképpeni tényezője, tehát embervoltunk fontosabb és magasabbrendű alkatrésze; tehát semmi lehetetlenség nincs abban, hogy ez a lélek a testtől való elszakadás után is ne folytathassa szellemi tevékenységét, külön életét.
Tehát a lélek számára akkor is volna túlvilági élet ha sohasem lenne testi feltámadás?
Természetesen. A testi feltámadásról csak a kinyilatkoztatás révén tudunk, míg a lélek továbbélése a halál után a kinyilatkoztatástól függetlenül is igazolható. S csakugyan: ezen az alapon hittek a lélek fennmaradásában és síron túli életében a pogányok is. Ismeretes, hogy minden némileg művelt népnél megvan a túlvilági élet hite. […]
Ha Isten a túlvilági üdvösségünket akarja, miért bocsát akkor ránk annyi kísértést? Miért oly nehéz akkor a hit s a tiszta élet?
Mert Isten nem akarja csak úgy koldusadományként az ölünkbe hullatni az üdvösséget, hanem azt akarja, hogy az ő kegyelmeinek segítségével mi is dolgozzunk meg érte keményen. Aki meggondolja, mit jelent az; örök és végtelen boldogságot nyerni odatúl, az az életnek semmiféle erkölcsi harcát, áldozatát, törődését nem tarthatja túlságosan magas árnak érte.
De így sokan el is kárhoznak. Hogyan lehet Isten csakugyan jó, ha a gyermekeit képes örök tűzre vetni?
Az örök tűz büntetése csakugyan az egész hittannak legmegrázóbb, legsúlyosabb tétele, amely csak úgy érthető meg, ha szem előtt tartjuk a következőket:
1. Isten nemcsak végtelenül irgalmas, hanem végtelenül szent és igazságos is, tehát végtelenül kell utálnia s annak esetén büntetnie is a bűnt.
2. Isten senkit sem kényszerít arra, hogy elkárhozzék, sőt minden embernek ad elégséges kegyelmi erőt arra, hogy a kísértéseket legyőzze, esetleg elkövetett bűneit bűnbánattal jóvátegye, az ő kegyelmét újra elnyerje s így üdvözüljön. Isten senkit sem kényszerít a bűnre, mint ahogy ezt Kálvin tanította, hanem mindenkit az igazság ismeretére s az üdvösségre akar vezetni. (1 Tim. 2,4) Aki tehát elkárhozik, az mind a saját hibájából kárhozik el.
Ott van a sok százmillió pogány, aki nem is ismeri az igaz hitet. Hát az mind elkárhozik?
Szó sincs róla! Csak az jut pokolba a pogányok közül, aki a saját hibájából maradt kívül az igaz hiten s aki a természetes erkölcstörvény ellen súlyosan vétett és azt soha megfelelően meg nem bánta.
Természetes, hogy ez az eset sokkal könnyebben fordul elő a pogányok, mint a keresztények közt s azért kell mindent elkövetnünk, hogy a pogányok is mielőbb mind Krisztus aklába térjenek. Isten mindenkinek üdvét akarja (1 Tim. 2, 4). […]
Miért nem hagyta Isten legalább azokat megteremtetlenül, akikről előre látta, hogy el fognak kárhozni?
Mert teremtési elhatározásában nem vezettethette magát azoktól, akik tudatosan az ő ellenségei közé szegődnek; nem jutalmazhatta éppen a gonoszokat azzal, hogy csupa meg nem érdemelt kíméletből meg se teremtse őket. Ő embereket teremtett s az emberekre bízta, üdvözülni akarnak-e, vagy sem. Aki aztán a kárhozatot választja, magára vessen s ne az Istenre.
A túlvilági lét szép álom, de vajon igaz-e?
Miért lenne álom és miért ne lenne valóság? Vajon csak ez a szűkős kis világ létezhetik-e, amelyben mi az élet folyamán forgunk? Furcsa elképzelés az, hogy csak az lehet igaz, ami a mi kicsinyes földi szemhatárunkba belefér.
A túlvilág valóság, mert lehetetlen, hogy egy bölcs és igazságos Isten szellemi lényeket teremtsen, aminő az ember a lelkénél fogva s aztán a test halálával minden ok és szükség nélkül megsemmisítse őket. Akkor minek teremtette? Minek csillogtatta fel előttük az el nem múló, örök és igazi boldogság reményét? Miért engedi akkor, hogy a földön sokszor az igazságtalanság győzzön s a becsület szenvedjen? S milyen Isten volna az, aki csak azért teremti meg gyermekeit, hogy aztán amikor végigmentek egy élet minden megpróbáltatásán, egyszerűen minden szükség nélkül elpusztítsa őket? Ha van igaz Isten, bölcs Isten, jó Isten, márpedig van – akkor a túlvilági lét, az emberi lélek továbbélése a halál után, éppoly biztos, mint hogy Isten van az égben.
De amit az Isten tulajdonságaiból jogosan következtetünk, százszoros új megvilágítást kap Krisztus kijelentései által. Krisztus az örök életet tanította s nem győzi az embereknek a lelkébe égetni a tant, hogy „mit használ az embernek, ha (ezen a földön) az egész világot megnyeri is, lelkének azonban kárát vallja?” Bőven leírja az utolsó ítéletet, amelyen ő mint a világ bírája minden egyes ember örök sorsa felett dönteni fog: az igazakat az „örök életre” vezeti be, a meg nem tért bűnösöket pedig az „örök tűzre” veti.
Aki Krisztust nem tartja hazugnak, annak hinnie kell a túlvilágban s az örök életben.
Honnét tudják a papok, hogy mi van a túlvilágon? Ott voltak talán? Látták?
Nem, ők maguk nem voltak ott. Te sem voltál Új-Zélandban, mégis hiszed, hogy van. Nem látták a túlvilágot a papok se közvetlenül. De nem is a maguk tudományából vagy tapasztalatából beszélnek, amikor a túlvilágról beszélnek. Hanem valakinek a kijelentéseiből, aki „ott volt”, aki nagyon jól tudja, mi van odatúl.
A túlvilágról maga Krisztus beszélt, oly világosan és nyomatékosan, hogy aki őbenne hisz, vagyis aki komolyan keresztény, annak el kell fogadnia a katolikus Egyháznak a túlvilágról szóló tanítását, amely Krisztus tanításával tökéletesen egyezik.
Én hiszek a lélekvándorlásban.
Akkor olyasmiben hiszel, amire a legcsekélyebb bizonyíték sincsen, aminek nem találod sem a józan észben, sem a kinyilatkoztatásban legkisebb alapját sem. A lélekvándorlásban csak bizonyos primitív pogány népek hisznek, azok, akik azt vallják, hogy az ember előbb mint majom, macska, ló, szamár jön a világra, csak aztán mint ez vagy az az ember, azután megint mint másik ember. Csupa logikai zagyvaság. Értelmes lény nem jöhet mint állat a világra s ez vagy az a személy nem létezhetik mint másik személy: mert akkor már nem ő volna.
E mellett ez a naiv rege nyíltan ellentmond a kinyilatkoztatásnak is, mert az Isten szava szerint az ember ennek az életnek alapján veszi el odatúl örök jutalmát vagy büntetését, tehát nem él utána másik életet a földön!

Az eredeti szerző 1939-ben meghalt, ezért az eredeti magyar szöveg közkincs.