Jézus arca a torinói leplen és a kép negatívja. Dianelos Georgoudis, CC-BY-SA 3.0, itt
Ebben a cikkben két cikket közlök a torinói lepelről Vision2000-ből, egy megszűnt osztrák katolikus magazinból. A két cikk itt és itt található. A Vision2000 engedélyezi cikkeinek újranyomtatását.
Egy pillantás Krisztus arcába
Új leletek igazolják a torinói lepel hitelességét (Gertrud Wally)
Bár a torinói lepel körüli viták elcsendesedtek az utóbbi időben, úgy tűnik, hogy a mostani nagy zűrzavar idején egyre fontosabb útmutatóvá válik. A lepelkutatás ugyanis olyan figyelemre méltó eredményeket hozott, amelyeket a nyilvánosság nem vett tudomásul. Ezek nagymértékben kijavítják a lepelről alkotott homályos vagy negatív képet, amelyet különösen az ellenzőkben él a lepel hitelességével kapcsolatban.
1988-ban olyan tudományos kiadványok, mint a „Science” és a „Nature” hangosan hirdették, hogy a torinói lepel csupán egy középkori műtárgy, legjobb esetben is csak egy tiszteletre méltó ikon. A mintadarabok radiokarbonos kormeghatározása középkori eredetűnek mutatta.
A lepelt kutató nemzetközi csoport tagjai, különösen Giulio Fanti és Robert Rucker, nemrégiben megdöbbentő következtetésekre jutottak. Kiderült, hogy a szénizotópos kormeghatározás irritáló, középkorra mutató eredménye nem egy hamis mintán vagy bármilyen bűncselekményen alapul. Az eredmények minden bizonnyal helyesek, de értelmezésük tendenciózus félretájékoztatás.
Bob Rucker (www.shroudresearch.net) amerikai lepelszakértő és atomtudós hipotetikus modellekkel bizonyította, hogy radiokarbon-eredmény a test belsejéből érkező rövid, nagy intenzitású sugárzásra enged következtetni, amely megnövelte a lepel szövetének radiokarbon-tartalmát, és ezzel meghamisította radiokarbonnos kormeghatározást, hogy a középkorra utaljon.
A vizsgáló laboratóriumok hibája annak idején az volt, hogy azt hitték, hogy a szövet szénizotóp-tartalma mindenhol azonos. Fanti, Rucker és mások most rámutattak erre a szisztematikus hibára: minél feljebb volt a lepel a testen (a minták a bokák környékéről származnak), annál nagyobb sugárzásnak voltak kitéve, és annál több C14 atom található bennük. A becslés szerint 36 év eltérés lenne centiméterenként. Az eredmény még jövőbeli dátumokat is mutathatna. Ez az ismeretlen, rendkívül rövid (Giulio Fanti szerint 0,3 ezredmásodperc), nagy energiájú (kb. 300.000 volt, Giulio Fanti) sugárzáskitörés a test belsejéből töltött részecskékkel csak a szövet belső oldalán lévő, nem mindig szomszédos lenszálak legkülső kerületét színezné el enyhén (0,2 µm), aminek következtében a szövetcsúcsok villámhárítóként működtek volna.
Ez a rövid, nagy intenzitású, töltött részecskékből álló sugárzás (protonok, elektronok, esetleg koronakisülés, infravörös vagy UV-sugárzás „energiakitörése”), amely szükségszerűen negatív képet eredményez, a lepel egyéb mikroszkopikus sajátosságait is megmagyarázná, például a lepelen levő képben található háromdimenziós információt. Egy ilyen energiakitörés körülbelül 50 villám elektromos kisülésének felelne meg. Ekkora energiára lenne szükség a lepelhez hasonló kép létrehozásához – és mindez egy lezárt sírban!
A tudósokat az a kérdés is foglalkoztatta, hogyan kerültek a holttestről vérnyomok a lepelre. Azt azonban sikerült megmagyarázni, hogyan lehettek a lepel olyan helyein is vérnyomok, amelyek nem érintkeztek a holttesttel. A következő hipotézisre jutottak: a testből származó rövid, intenzív energiakitörés egyfajta nyomáshullámot hozhatott létre, amely a vért a ruhára juttatta (akár 4-5 cm-es távolságra).
A leplen levő vérfoltok élénkvörös színére vonatkozó kérdés is megoldható lenne a rövid, intenzív energiakitöréssel kapcsolatos ismeretek alapján. Olasz tudósok kísérletek során kimutatták, hogy a bilirubinnal dúsított szárított vér erős UV-sugárzás hatására bizonyíthatóan élénkvörösre színeződik. A tudósok azonban értetlenül állnak a kérdés előtt, hogy egy halott emberben miért fordulhat elő ilyen energiakitörés – és erre nincs tisztán tudományos válasz.
Ezek az eredmények azonban teljesen kizárják a leplen levő kép kézzel készített, természetes keletkezését. Az a tény, hogy a holttestnek egy szempillantás alatt el kellett tűnnie egy ilyen energiakitörést követően, és mégsem bomlott el, szintén meghaladja a tudomány ismereteit, pedig a test képéből, a szövetből és a vérből erre lehet következtetni (Aaron Arnaud Upinsky).
Minden komoly lepel-kutató, mint például Gulio Fanti, Robert Rucker, Emanuela Marinelli és mások, ma már azon a véleményen vannak, hogy ez a rövid energiakitörés messze túlmutat a tudományon, mégpedig a feltámadás egyedülálló, kísérletileg megismételhetetlen eseményére utal.
[…]
Ezek mind olyan eredmények, amelyek egyre inkább megerősítik a lepel hitelességét, mint Krisztus valódi lepelét, és értékes segítséget jelentenek a hit hirdetésében és védelmében – különösen a tudományt bálványozó korunk számára.
De éppen ezért a lepel – akárcsak maga a lepel viselője, Jézus – egy olyan jel, amelynek ellentmondanak. Számos szkeptikus tudós még mindig makacsul foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy ki volt az a személy, akin a lepel volt, noha ezt a kérdést Aaron Upinsky már részletesen megvizsgálta kriminalisztikai módszerekkel. Sokan azonban elutasítják ezt a magyarázatot, mert annak felismerése, hogy a lepel a názáreti Jézuson, az Istenemberen volt, következményekkel járna a személyes életükre nézve, és sokan vonakodnak ettől.
A lepel hívő szemlélője számára azonban a lepelben rejlő gazdag információ ismerete lehetővé teszi az evangéliumok, a szentmise ünneplésének, minden olyan ünnepnek a teljesen másfajta megközelítését, amelynek a húsvéti misztérium a tartalma, mélyebb hozzáférést biztosít Jézus Szentséges Szívének tiszteletéhez és a Szent Arc tiszteletéhez, azokhoz a segítségekhezz, amelyeket maga Jézus adott és akart egy egyre inkább keresztényellenessé váló kor számára.
Sebei által meggyógyulunk
Mit mutat a torinói lepel Krisztus szenvedéséről és haláláról (Gertrud Wally)
Aki rendszeresen részt vesz a nagyheti liturgián, az már sokszor hallotta Krisztus szenvedéstörténetét. Nem áll fenn a veszélye annak, hogy rutinszerűen vesszük tudomásul? A torinói lepel tudományos vizsgálata megmutatja, milyen szörnyű kínokat kellett az Úrnak kiállnia
A kereszténység kezdetei óta igyekeznek a hívő keresztények elmélyedni Urunk Jézus Krisztus megváltói szenvedésében, és elmélkedni róla. Azonban a torinói lepelnek és az azt kiegészítő ereklyének, az oviedói lepelnek csak a 20. században elkezdődött tudományos kutatása tette lehetővé egyre objektívebben betekinteni az Úr fizikai és lelki szenvedéseibe, aki kimondhatatlanul brutális kínzásokat viselt el ellenállás nélkül, hogy „megváltson minket a bűn rabságából…”.
A 20. században még olyan önkéntesek is akadtak, akik (egy bizonyos pontig) hagyták magukat keresztre feszíteni… bár anélkül, hogy a torinói leplen látható tudományos bizonyítékokat szolgáltatták volna. Ennek oka egyszerűen az, hogy minden keresztrefeszítési kísérlet figyelmen kívül hagyta az evangéliumokat, és így teljesen figyelmen kívül hagyta az Olajfák hegyén zajló agóniát. Pedig éppen Krisztus agóniája a kulcsa annak a meglepően gyors halálnak, amely még Poncius Pilátust is meglepte.
Ma az orvosok azon a véleményen vannak, hogy az Olajfák hegyén a nagy fizikai és pszichikai stressz a koszorúerek görcsét, trombózist és végül szívinfarktust okozott, ami azonban csak néhány óra múlva lett végzetes. Egyes misztikusok, mint például Marguerite Marie Alacoque, Faustina Kowalska nővér és mások, szerint Krisztus, az Istenember, nemcsak személyes szenvedését látta előre azokban a gyötrelmes órákban az Olajfák hegyén, hanem mindenekelőtt azt, ami az Egyházzal, az Ő misztikus testével történni fog; előre látta az összes szakadást és szentségtörést. Mindez a szó legszorosabb értelmében megtörte a szívét – az Atya akaratáért folytatott keserves küzdelem után.
Jézust először Kajafás házában bántalmazták súlyosan: az arcát és a fejét verték, bottal ütötték, a szakállát helyenként kitépték, talán elszenvedett egy zsidó ostorozást is vesszővel és ökörszíjakkal, amely nyomai az alsó lábszárakon és bokákon láthatónak kellett lenniük.
Mint ismeretes, Pilátus vonakodott Jézust halálra ítélni, és egy példás római korbácsolás után szabadon akarta engedni. Ezeket az ostorozási sebeket – 159-et nem megengedett módon elől a mellkason, a combokon és az alsó lábszárakon, 213-at pedig a háton, az ágyéki területen, hátul a combokon és az alsó lábszárakon – a római „csomós ostorral” (flagrum taxillatum) ejtették, amelynek során három, nyélhez rögzített bőrszíjon ólomgolyók párja zúdult a védtelen áldozatra.
A modern kori kínzásokról szóló jelentésekből ismert, hogy már 100 korbácsütés is halálhoz vezethet. Egyes igazságügyi szakértők azon a véleményen vannak, hogy a római korbácsolás, amely 30 kiütésszerű ütéshez hasonlóan gyengítí a testet, különösen a tüdőt, döntő szerepet játszott abban, hogy vér és víz folyt ki a mellkasból, miután egy katona a halál után felnyitotta a szívet.
A töviskoronát, úgy tűnik, csak Jézus számára találták ki a nem zsidó hóhérok. Ugyanis az első században, Jeruzsálem pusztulása előtt sehol máshol nem tesznek említést egy zsidó király tövissel való megkoronázásáról és keresztre feszítéséről. A torinói lepel több mint 51 véres szúrást mutat az áldozat fejbőrén a rhamnus spina Christi és más, akár 3 cm hosszú tüskéi által, mint például a „krisztustövis” (Paliurus spina Christi), a Ziziphus spina Christi vagy a „gundélia” (Gundelia Tournefortii).
Azt azonban, hogy Jézusnak mit kellett elviselnie a „kereszt hordozásával” és az azt követő megalázó keresztre feszítéssel, csak a közelmúltban kutatták. Hogy Krisztusnak az egész keresztet kellett-e cipelnie – ahogyan azt sok misztikus látta – vagy „csak” a 45 kg-os patibulumot (keresztgerendát) a kivégzés helyére, még mindig vita tárgya a tudósok között. Mivel azonban az egész kereszt körülbelül 130 kg-ot nyomott, meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy egy legyengült és megviselt test ilyen terhet tudott volna cipelni.
Az áldozat talán már az első eséskor súlyos tompa traumát szenvedett a nyakán és a vállövén. A torinói lepel a nyaki gerinc súlyos sérüléseire (C5 és C6) és egy sérült, beesett jobb szemre (enophthalmus) utal. Úgy tűnik, hogy az arc és a felső végtagok teljes idegplexusát érintette az esés.
A jobb kéz látszólag megbénult (kinyújtott ujjak), a jobb váll kificamodott, amit szintén a keresztfához való szögezés okozhatott. A bal kéz, egy „karomkéz” szintén a 8. nyaki ideggyökér sérülésére vagy a „nervus ulnaris” (singcsonti ideg) sérülésére utal. E sérülések miatt a torinói lepel ellentmond a művészettörténetben gyakran ábrázolt „áldó kezeknek”, amelyeken a gyűrűs és kisujj behajlítva, a középső ujj pedig enyhén kinyújtva látható.
A súlyos esések az első mellkasi csigolya sérülését és ezáltal a kínzó légszomjat is okozhatták, amely az oviedói lepelen is megfigyelhető.
Jézus feje, amely a kereszten előrebillent és kissé jobbra fordult, szintén görcsösen megmerevedett nyakizomzatról tanúskodik (a „musculus sternocleidomastoideus”, a nagy „fejbiccentő” izom megmerevedése).
Egyes igazságügyi orvosszakértők azon a véleményen vannak, hogy nem az ostorozás, hanem a kereszttel való er[s elesés okozta a tüdősérülést és a haemothoraxot (vér felhalmozódása a mellüregben). Akkor azonban Jézus már nem tudott volna hallhatóan beszélni, és a halálakor eszméletlen lett volna, nemhogy hangos kiáltásra lett volna képes.
Az a tény, hogy az altestén keresztbe tett karok túl hosszúnak tűnnek, arra utal, hogy a súlyos esések vagy a kereszten való függés következtében túlságosan megnyúltak vagy a váll kificamodott. A hullamerevség ellenére és kötés nélkül (!) keresztbe tett helyzetben maradtak. Normális esetben kötés nélkül elkerülhetetlenül szétesnének. Ráadásul a bal kéz behajlított és merev ujjai a jobb kezet a helyén tartották.
Az igazságügyi orvosszakértők szerint az a tény, hogy Jézus nem ájult el a fájdalomtól, amikor letépték ruháit a vérző, megkínzott testéről, annak a jele, hogy „Ő így akarta…”.
A kezek kiszögezése a csuklón található Destot-üregen keresztül a „nervus ulnaris“ (singcsonti ideg) és a „nervus medianus“ (középső ideg) is megsérült, ami a hüvelykujjak összecsukódását okozta. Ezért nem láthatók a leplen.
A lábak kiszögezése során a jobb lábfejet először a stipeshez (a kereszt tengelyéhez) szögezték az első és második lábközépcsont tájékán egy valószínűleg 10 cm hosszú szöggel. Egy második vérző, szög okozta seb a jobb sarokcsont területén, a sajkacsont és a köbcsont között található. Úgy tűnik, hogy egy kb. 25 cm hosszú szög rögzítette a bal lábat a bokaízület területén a jobb láb fölött, és így mindkét lábat átszúrta. A megmerevedett lábak helyzetéből egyértelmű, hogy nem volt lábtámasz (suppedaneum). (Máskülönben a jobb lábfej teljes talpa nem lenne felismerhető a holttestre lazán ráfektetett lepelről).
A szögek által okozott sebek egyike sem okozott azonban csontsérülést, amint az János evangéliumában is olvasható.
Jézus kínszenvedése a kereszten egy hangos kiáltással ért véget. Ez a kiáltás azonban – amelyet a tudósok és a teológusok sokáig figyelmen kívül hagytak – képet ad Krisztus halálának módjáról, amelyet a legutóbbi időkig általában szív- és érrendszeri, ortosztatikus összeomlással járó fulladásként értelmeztek. Ez azonban ellentmond az evangéliumoknak, amelyek Jézus teljes tudatnál bekövetkezett haláláról számolnak be.
De honnan származott a szívsebéből oly bőségesen előtörő vér és víz?
Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus „csontjait nem törték össze, hanem az egyik katona egy lándzsával felnyitotta az oldalát” Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Az igazságügyi szakértők feltételezik, hogy a szívet a jobb oldali hatodik borda közelében szúrták át. Ez volt a Poncius Pilátus által megkövetelt bizonyíték a halálra, és nem kegyelemdöfés. A szívseb tátongó szélei is arra utalnak, hogy a megfeszített már halott volt.
Halál utáni vér és szérum, amely a szív felnyitásakor ömlött ki a holttestből. Ez viszont szívrepedésre (a szívfal megrepedésére) utal, perikardiális tamponáddal, azaz a szívburokban felgyülemlett folyadékkal, és az azt megelőző szívinfarktussal, ami már az Olajfák hegyén elkezdődött… Perikardiális tamponád esetén a szívburokba áramló vér éles fájdalmat okoz, amit erős kiáltás követ. Ezután azonnal bekövetkezik a halál.
Így Krisztus, aki pontosan abban a pillanatban szenvedett szívhalált, amikor a húsvéti bárányokat levágták, az Ószövetség értelmében engesztelő halált halt. A húsvéti bárányokból a levágáskor kifolyó vérnek ugyanis engesztelő funkciója volt. Jézus esetében azonban a szívburokba áramló engesztelő vér csak a lándzsával való megnyitáson keresztül válik láthatóvá.
De ahogyan Jézus halálakor a templom függönye „kettéhasadt”, és bepillantást enged a Szentek Szentjének legbelsőbb részébe, úgy Jézus megnyitott szíve is bepillantást enged Isten szeretetébe, aki „megszabadított minket a bűn rabságából” a megváltás e cselekedete által, és kiontotta vérét „a bűnök bocsánatára”, hogy ennek következtében „meggyógyuljunk és megszentelődjünk”.
Ez a cikk a Betendes Gottesvolk 265. számában is megjelent (1/2016)
Irodalom
Dossier Sindone. Von Maria Margherita Peracchino (Hrsg.), Gli eBook di L’Indro 2015, 2,99 Euro
Sindone. Primo secolo dopo Cristo! Von Fanti Giulio, Pierandrea Malfi, ed. Segno 2014, 17 Euro
Medical News from scientific analysis of the Turin Shroud. Von M.Bevilacqua, M. D’Arienzo, EDP Sciences, 2015
Er sah und glaubte. Von Gertrud Wally, Bernardusverlag Aachen, 2010, 14,80 Euro