Erbil, Irak. Kép: Pixabay.
Tóbiás könyve az Ószövetség egyik kanonikus könyve. Ennek ellenére sokan vélik úgy, hogy a történet túl fantasztikus ahhoz, hogy történelmi eseményeket írna le, akárcsak Jónás könyve esetében.
Ebben a cikkben röviden összefoglalom a könyvet, majd válaszolok több protestáns és ateista ellenvetésre.
Ez a cikk részben az 1914-es angol nyelvű Katolikus Enciklopédia Tóbiás könyvéről szóló cikkéből, valamint Heinrich Reusch német pap „Das Buch Tobias, übersetzt und erklärt” („Tóbias könyve, fordítás és magyarázat”) című, 1857-ben megjelent könyvéből merít.
A könyv röviden összefoglalva
Tóbiás könyve Tobitról (más fordításokban idősebb Tóbiás), egy Naftali törzséből származó, asszír fogságban élő férfiról és fiáról szól. Az első két fejezet leírja az idősebb Tóbiás életét, hogyan segítette szegényebb honfitársait, és miként szolgált az asszír királynak. Feleségét Annának hívták, és volt egy Tóbiás nevű fia. Amikor rajtakapták, hogy eltemeti a király parancsára megölt izraelitákat, kiesett a király kegyeiből. Öregkorában megvakult, mert egy nap, amikor a szabadban aludt, madárürülék került a szemébe.
Tóbás egy napon elküldte fiát, Tóbiást egy Ráges nevű városba, hogy visszaszerezzen egy kis pénzt, amelyet egy rokonánál helyezett letétbe. Ennek a rokonnak volt egy Sára nevű lánya, aki korábban már megpróbált férjhez menni, de egy Asmodeus nevű démon megölte hét korábbi férjét az esküvőjük éjszakáján.
Isten elküldte Ráfael arkangyalt, hogy segítsen Tóbiásnak. Az arkangyal emberi alakot öltött, és azt mondta: „én vagyok Azariás [Jahve gyógyítója], a nagy Ananiásnak [Jahve jóságának] fia” (5,18). Tóbiás felfogadta őt útitársnak. Az út során Ráfael mesélt Tóbiásnak Sáráról, arról, hogy őt illeti Sára minden öröksége, és hogy feleségűl kell Sárát vennie. Azt mondta Tóbiásnak, hogy amikor Sárához megy, tegye az útközben megfogott hal máját tűzre: „Azon éjjel pedig, meggyujtván a hal máját, elűzetik az ördög.”(6,19)
„Megemlékezvén tehát Tóbiás az angyal beszédéről, elővevé táskájából a máj egy részét, és azt eleven szénre tevé. Akkor Ráfael angyal megragadá az ördögöt, és megkötözé őt felső Egyiptom pusztájában.” (8,2-3)
Tóbiás és Sára összeházasodtak, és az ördög nem zaklatta őket.
Miután Tóbiás és Sára visszatértek Tóbiás szüleihez, Ráfael felfedte kilétét, majd azt mondta az idősebb Tóbiásnak: „Mikor imádkoztál könyhullatással, és eltemetted a halottakat, és elhagytad ebédedet, és nappal elrejtvén a halottakat házadban, éjjel eltemetted őket: én az Úr elé vittem imádságodat. És mivel kedves valál az Istennél, szükség volt, hogy a kisértet megpróbáljon téged. És most az Úr küldött engem, hogy meggyógyítsalak téged, és Sárát, fiad feleségét az ördögtől megszabadítsam; mert én vagyok Ráfael angyal, egy a hét közől, kik az Úr előtt állunk.” (12,12-15)
Miután az angyal eltűnt, Tobit elkezdett prófétálni Jeruzsálem újjáépítéséről. Azonban a dalban hirtelen áttér a mennyei Jeruzsálem leírására. „Jerusalem kapui zafírból és smaragdból fognak épűlni, és drága kőből az ő falainak minden kerülete.” (13,21)
Tobit halála óráján Ninive veszedelméről beszélt, és megkérte fiát és annak fiait, hogy felesége halála után menjenek ki Ninivéből. Anyja halála után az ifjabb Tóbiás családjával apósához és anyósához költözött, és megérte Ninive pusztulását.
Ráfael azt mondta a két Tóbiásnak, hogy „ti pedig áldjátok az Istent, és beszéljétek el minden csodatetteit” (12,20). Ez arra utal, hogy a könyvet ők írták. Ez azt jelenti, hogy a mű az asszír fogság idejéből, a Kr. e. 7. századból származik.
Tóbiás könyvének üzenete a keresztény hagyományban
A könyv fő üzenete az alamizsnálkodásnak és a halottak eltemetésének mint irgalmassági cselekedetnek a fontossága. Ez a könyv bemutatja a Bibliában név szerint említett három arkangyal közül az egyiket: Ráfaelt.
Máté evangéliuma 25. fejezetében Jézus felsorol hat jócselekedetet, például enni adni az éhezőknek és meglátogatni a betegeket. Az Egyház e hat jócselekedethez Tóbiás könyve alapján hozzáadta a „halottak eltemetését”. Ezeket „az irgalmasság testi cselekedeteinek” nevezik.
Egyházatyák Tóbás könyvéről
Több egyházatya is idézte Tóbiás könyvét, és a Biblia részének tekintette.
Szent Polikárp (meghalt 155-ben), Szmirna püspöke és Szent János apostol tanítványa, a Filippiekhez írt levelében idézi Tóbiás 12,9-et: „az alamizsna megszabadít a haláltól”.
Alexandriai Szent Kelemen (meghalt 210-ben?) a „Stromata” című művének VI. könyvében idézi Tóbiás 12,8-at („Jó az imádság a böjttel”), és Tóbiás könyvét a Szentírás részének tartja.
Szent Atanáz az Apologia Contra Arianos című művében idézi Tóbiás könyvét, és az „ami meg van írva” kifejezést használja: „És nem szégyellik, hogy a szent misztériumokat a katekumenek előtt, sőt, ami még rosszabb, a pogányok előtt is fitogtatják, holott figyelniük kellene arra, ami meg van írva: »A király titkát elrejteni ugyan jó [Tóbiás 12,7]« és ahogyan az Úr parancsolta nekünk: „Ne adjátok a szentet ebeknek, és ne hányjátok gyöngyeiteket a sertések elé [Máté 7,6].”
Szent Ambrus, Milánó püspöke (340?-397) írt egy könyvet az uzsora gyakorlata ellen, amelynek címe „De Tobia”.
Az összes egyházatya, aki idézte Tóbiás könyvét vagy hivatkozott rá, úgy beszélt róla, mintha valóságos lenne, akárcsak Jónás könyvéről.
Mint Reusch rámutat, a szöveg stílusa nem mutatja jelét annak, hogy kitalált lenne, ellenkezőleg, „a narráció hangvétele és jellege következetesen egyszerű történelmi”. (der Ton und Charakter der Erzählung ist durchweg der einfach historische) VII Számos olyan információ található benne, amely egy kitalált történetben nem szükséges, mint például az Tóbiás felmenői (1. fejezet), származási helye és egyéb kiegészítő részletek.
Protestáns ellenvetések
A reformáció után a protestánsok kivették Tóbiás könyvét a Bibliájukból, és néhányan közülük támadni kezdték azt az elképzelést, hogy az valódi történelmet ír le.
Néhány protestáns azt állította, hogy a könyv a keresztény hittel ellentétes dolgokat tanít. Például egyesek szerint az a tény, hogy miután Tóbiás a hal epéjét apja szemére kente, lejött a hályog annak szeméről és újból látott, „varázslás”. János 9-ben azonban Jézus úgy gyógyított meg egy vak embert, hogy a földre köpött, sarat csinált a nyálból, rákente azt a vak ember szemére, és elküldte, hogy mosakodjon meg Siloe tavában, amit megtéve, az látott.
Mások azzal érvelnek, hogy a Tóbiás könyvét soha nem idézik az Újszövetségben. Azonban vannak más ószövetségi könyvek is, amelyeket nem idéznek az Újszövetségben, például Rúth könyvét.
Mások azzal érvelnek, hogy a zsidók nem ismerik el Tóbiás könyvét ihletettnek. Ez természetesen teljesen lényegtelen, mivel a zsidók az Újszövetséget sem ismerik el. Mint fentebb bemutattuk, sok korai keresztény elfogadta ezt a könyvet kanonikusnak.
Egy másik fontos ellenvetés, hogy az angyal látszólag hazudott Tóbiásnak, amikor „Azariás, a nagy Ananiásnak fia” néven mutatkozott be (5,18). Azariás azonban azt jelenti, hogy „Jahve gyógyítója”, Anániás pedig „Jahve jósága”. Tehát ez önmagáról szóló leírásként is értelmezhető.
A nem hívők ellenvetései
Ahogy Reusch kifejti, nagyon valószínű, hogy a könyv káldeai nyelven írodott, amely később elveszett. Három görög változat, egy szír változat és néhány középkori héber változat létezik. Végül a Vulgata a (mára elveszett) arámi nyelvű változatra épül.
Az ateisták által a Tóbiás könyve ellen felhozott kifogások közül sok könnyen elvethető. Ennek oka, hogy a könyv több nyelven is létezik, és ezekben a változatokban viszonylag sok eltérés van, de a Katolikus Egyház hivatalos Bibliája, a Vulgáta, amely az arám változaton alapul, nem tartalmazza a legtöbb kifogásolt részt.
A Tóbiás könyvével kapcsolatos egyik fő kritikai pont az, hogy a történet állítólag legendás, mert említi Ahikárt, az „Ahikár bölcsessége” című könyv főszereplőjét. Ez a könyv Ahikár történetét meséli el, aki egy bölcs ember volt, és magas pozíciót töltött be az asszír udvarban. Örökbe fogadta egyik unokaöccsét, Nadant. Nadan azonban hálátlannak bizonyult, és megrágalmazza Ahikárt a király előtt, hogy átvehesse a helyét az udvarban. Ahikárt halálra ítélték, de a hóhér az utolsó pillanatban megmentette, és ő bujkálni kezdett. Egy idő múlva a király bánkódni kezdetta Ahikár miatt, mert szerette volna újra hallani bölcs szavait. Ahikár értesül erről, és újra megjelent a király előtt. Nadan ezután dührohamában meghalt.
Tóbiás könyvének egyes szövegeiben Tóbiás azt mondja, hogy Ahikár „testvérem, Anael fia” (1. fejezet). Ő is a királyi udvarban dolgozott, és Tóbiás nevében beszélt a királlyal, így Tóbiás visszatérhetett Ninivébe. Ahikár a 11,17-ben ismét megemlítésre kerül, mint Tobit vendége.
Erre azt válaszolhatjuk, hogy csak bizonyos fordítások, például a görög szöveg tartalmazza az Ahikárral kapcsolatos részeket. A Vulgata első fejezete teljesen kihagyja Ahikár történetét, és a 11. fejezetben Ahikár helyett „Achior” szerepel.
Más kifogások a könyvben szereplő, állítólag egymásnak ellentmondó dátumokból fakadnak. Egy példa: az első fejezetben úgy tűnik, hogy Tóbiás azt mondja, hogy ő élt abban az időben, amikor Naftali törzse szakított Dávid házával (Kr. e. 931). Ez azt jelentené, hogy Tóbiás több mint 200 éves volt az asszír fogságban, amely Kr. e. 734-ben kezdődött. A Vulgatában ez a szakasz másképp szerepel. Így hangzik: „Végre midőn mindnyájan az arany borjúkhoz mentek, melyeket Izrael királya Jeroboam emelt vala, egyedül ő kerülé mindenek társaságát, és Jerusalembe méne az Úr templomába, és ott imádá Izrael Urát Istenét, minden zsengéit és tizedeit híven fölvivén, úgy, hogy harmadik esztendőben az áttérteknek és jövevényeknek szolgáltatott be minden tizedelést.” (Tóbiás 1,5-7) Nem azt mondja, hogy Jeroboám idején élt, csak azt, hogy Jeruzsálemben imádta az igaz Istent, amikor a többiek az államvallást követték.
Egy másik ellenvetés: „III. Teglatfalaszár vitte Naftalit (2 Királyok 15,29) fogságba (Kr. e. 734), és nem, mint Tóbiás mondja (1,2), Szalmanaszár. A Vulgata, az ókori latin és az arámi nyelv ezen olvasatát azonban ki kell javítani az AB és az Aleph [két görög változat] Enemesar nevével. Ez utóbbi olvasat az asszír kenum sar héber átírásának felelne meg. Mivel a sar »király« megnevezés személynév előtt vagy után is előfordulhat, a kenum sar az sar kenum, azaz Sargon (sarru-kenu II, Kr. e. 722). Lehetséges, hogy tizenkét évvel azután, hogy III. Teglatfalaszár megkezdte Izrael deportálását Szamariából, Sargon felderítői befejezték a munkát, és Naftali törzsének egy részét elűzték erődítményeikből.” (link)