A szervátültetés keresztény szemmel – 1. rész

English Deutsch

Az abortusz és az eutanázia erkölcsileg elfogadhatatlan emberölés. Sokan nincsenek tisztában azzal a ténnyel, hogy az „agyhalál utáni” szervkivétel is emberölés.

Az évtizedek óta tartó propaganda sok embert meggyőzött arról, hogy az „agyhalál” utáni szervadományozásba való beleegyezés az irgalmasság egy testi cselekedete, sőt a felebaráti szeretetből fakadó kötelezettség.

Cikksorozatomban a szervadományozás tudományos és keresztény szemléletét szeretném ismertetni. Ebben az első cikkben az úgynevezett „agyhalál” kritériumának történetéről fogok beszélni.

Mit mond a józan ész?

Mielőtt belemerülnénk tudományos kérdésekbe, először a józan eszünket kell használnunk. Isten az értelem ajándékát adta nekünk, és elvárja, hogy használjuk azt. Mi a cél a szervadományozással? Élő szervek szerezése halott emberekből. Szívátültetés esetén egy élő, dobogó szívet vesznek ki a donorból. A szív eltávolítása nyilvánvalóan megöli az illetőt.

Az „agyhalott” embereknek dobog a szívük, és lélegeztetőgépen lehetnek. Valaki azt mondta: „Egy holttestet nem lehet lélegeztetni, csak a tüdejét lehet felfújni”. „Agyhalott” terhes nők kihordhatják a babát, lásd például az „erlangeni baba” híres esetét.

Az „agyhalál” története

Minden ezen az egy fogalmon múlik. Ha az „agyhalál” nem megbízható kritérium a halál megállapítására, akkor az egész „agyhalál” utáni szervátültetés-ipar megbukik.

Ez a kifejezés a Harvard Medical School által 1968-ban kiadott „A Definition of Irreversible Coma” („Az irreverzibilis kóma meghatározása”) című dokumentumra vezethetők vissza. Ebben a dokumentumban a szerzők elismerik, hogy azért vezették be ezt az új definíciót, hogy lehetővé tegyék a szervátültetéseket: „A halál meghatározásának elavult kritériumai ellentmondásokhoz vezethetnek az átültetésre szánt szervek megszerzésével kapcsolatban”.

A szerzők négy kritériumot neveznek meg a „visszafordíthatatlan kóma”, vagy ahogy ők is nevezik, a „visszafordíthatatlan agykárosodás” kritériumaként: „Érzéketlenség és reakcióképtelenség” („a külsőleg alkalmazott ingerekre való teljes érzéketlenség”), „Nincs mozgás vagy légzés” (három percre kikapcsolják a lélegeztetőgépet, és megnézik, lélegzik-e a beteg), „Nincsenek reflexek” és „Lapos elektronencefalogram”.

A halál új meghatározása azért vált szükségessé, mert a halál korábbi meghatározásai szerint a páciens életben van. A harvardi dokumentum szerzői ezt közvetve be is ismerik. Ők maguk idézik a Black’s Law Dictionary 4. kiadását (488. o.): „HALÁL. Az élet megszűnése; a létezés megszűnése; az orvosok meghatározása szerint a vérkeringés teljes leállása, és az ebből következő biológiai és életfunkciók, mint például a légzés, pulzus stb. megszűnése.”

Az „agyhalál”, vagy ebben az esetben a neurológiai kritériumok szerinti halál az 1970-es években vált fokozatosan elfogadottá a világ számos országában. További támogatást nyert a „A halál meghatározása: Beszámoló a halál meghatározásának orvosi, jogi és etikai kérdéseiről” (Defining Death: A Report on the Medical, Legal and Ethical Issues in the Determination of Death“) című dokumentum kiadása után, amelyet az Egyesült Államok kormányának etikai tanácsadó csoportja készített 1981-ben. Ugyanabban az évben és az azt követő években az Egyesült Államok legtöbb államában hatályba lépett az „Egységes halálmegállapítási törvény” (Uniform Determination of Death Act, UDDA), amely az agyhalált tette a halál hivatalos kritériumává.

Nyomozások szervátültetést végző orvosok ellen a 1960-as és 70-es években

Amit azonban sokan nem tudnak, az az, hogy az 1960-as, 70-es, sőt a 80-as években is folytak gyilkossági nyomozások transzplantációs orvosok ellen. Dr. Norman Shumway például, aki az első szívátultetést végezte az Egyesült Államokban, szerepelt egy gyilkossági perben, ahol a gyilkos azzal próbált érvelni, hogy a szív eltávolítása végzett az áldozattal, és nem a lőtt seb. Bár ezek a bírósági érvek nem a betegért való aggódásból születtek, mégis azt mutatják, hogy jogi vita folyt arról, hogy pontosan mi is a halál. Ahogy Dr. Shumway mondta: „Az első 5 évben [1967-1973] gyakorlatilag megsértettük az állami törvényeket, ami a donorok felhasználását illeti”, mivel még azelőtt kezdte el a szervátültetéseket Kaliforniában, hogy Kalifornia elismerte volna az agyhalált.

Japán más utat járt be, mint sok más fejlett ország. Amikor 1968-ban Dr. Wada Juro Szapporóban átültetett egy szívet, az nagy közfelháborodást váltott ki. Nagy volt a közvélemény nyomása, mivel a japánok többsége a hagyományos elképzeléseknek megfelelően úgy gondolta, hogy valaki halott, ha a szíve már nem ver. (A japánok hagyományosan a lelket a szívvel hozták összefüggésbe, a szív „心 – kokoro” karakterének másodlagos jelentése lélek). A következő három évtizedben nem volt szívátültetés Japánban. Dr. Wada ellen gyilkosság miatt vádat emeltek, de később felmentették.

1984-ben Dr. Iwasaki Yoji és a Tsukubai Egyetem két másik orvosa többszörös vese-, hasnyálmirigy- és szaruhártya-átültetést hajtott végre,ahol a donor egy „agyhalott” nő volt. A tokiói egyetemi kórház „Betegjogi Konferenciája” feljelentést tett gyilkosság miatt. „Honda Katsunori, a betegjogi csoport egyik képviselője a következő problémákat említette az ügyben: »(1) annak lehetősége, hogy a donor alapbetegségének szükséges kezeléséről lemondtak; (2) agyhalott betegből történő átültetés az agyhalál kritériumainak megállapítása előtt; (3) szellemi fogyatékos diszkriminációja, akinek orvosi jogi kompetenciája megkérdőjelezhető volt, és a gyámtól kapott beleegyezés érvényessége; (4) a recipiens kiválasztásának megfelelősége, aki hagyományos kezeléssel, például inzulinnal és hemodialízissel tovább élhetett volna«”. (link) Ugyanez a csoport 1988-ban és 1989-ben ismét jogi lépéseket tett, amikor Niigata prefektúrában „agyhalott” betegekből végzett veseátültetések történtek.

Az „agyhalott” emberektől származó szervátültetések egészen 1997-ig tilosak voltak Japánban.