Ez a 2. része annak az elemzésemnek, amely II. János Pál 1979-es Redemptor Hominis című enciklikájáról szól.
13. bekezdés: Isten sértetlen képe és hasonmása minden emberben
Mivel ez a bekezdés a magyar fordításban egy kulcsfontosságú helyen téves, az angolból fordítom a következő bekezdést:
„Ennek megfelelően itt az emberről van szó teljes valóságában, teljes nagyságában. Nem egy »elvont« emberről van szó, hanem a valós, »konkrét«, »történeti« emberről. »Minden egyes« emberről szó van, hiszen a Megváltás misztériuma minden embert magába foglal, és Krisztus e misztériumon keresztül örökre egyesült mindegyikükkel. Minden ember úgy jön a világra, hogy anyja méhében fogantatik és anyjától születik, és éppen a megváltás misztériuma miatt az Egyház gondoskodására van bízva. Az Egyház gondoskodása az egész embert érinti, és egészen különleges módon rá összpontosul. Gondoskodásának tárgya az ember a maga egyedülálló, megismételhetetlen emberi valóságában, amely sértetlenül őrzi Isten képmását és hasonlóságát. A Zsinat éppen erre a tényre mutat rá, amikor erről a hasonlóságról szólva emlékeztet arra, hogy »az ember a földön az egyetlen teremtmény, melyet Isten önmagáért akart«.” (RH 13)
Ez az egész enciklika legfontosabb része.
A fenti bekezdés kulcsfontosságú kijelentése az, hogy az ember „sértetlenül őrzi magában Isten képmását és hasonlóságát”.
Ludwig Ott német teológus híres művében, a „Grundriss der katholischen Dogmatik” („A katolikus dogma alapjai”) című könyvben Szent Ágostonra és Aquinói Szent Tamásra hivatkozva így ír: „Az ember, aki természeténél fogva testében egy isteni eszme megtestesülése, vestigium Dei, lelkében pedig az isteni Lélek képmása, imago Dei, a megszentelő kegyelem által similitudo Dei-vé válik, vagyis magasabb természetfeletti szintre emelkedik az Istenhez való azonosulásban.” (297. o., lásd még 83. o.)
Más szóval, Ádám és Éva „Isten képmására” (imago Dei) és „Isten hasonlatosságára” (similitudo Dei) lettek teremtve. Az előbbi azt jelenti, hogy az embereknek személyiséggel, értelemmel és szabad akarattal rendelkező lelkük van, az utóbbi pedig azt, hogy megszentelő kegyelemmel rendelkeztek. Amikor vétkeztek, az „Isten hasonlatossága” elveszett, és az „Isten képmása” megsérült. Azzal az állítással, minden ember „sértetlenül őrzi Isten képmását és hasonlóságát”, „II. János Pál” azt sugallja, hogy minden ember a kegyelem állapotában van. Ebből a gondolatmenetből egyértelműen következik az egyetemes üdvösség.
17. bekezdés: Az ENSZ dicsérete
„Ferencet” valaki „mellkeresztet viselő ENSZ-főtitkár”-nak nevezte. Ebben az enciklikában „II. János Pál” egy külön bekezdésben foglalkozik az Egyesült Nemzetek Szervezetével. Elhalmozza dicsérettel és világias módon ír. Így kezdi:
„Természetesen meg kell emlékeznünk nagy tisztelettel és a jövőbe vetett reménységgel arról, mily csodálatos igyekezet hozta létre az Egyesült Nemzetek Szervezetét annak érdekében, hogy határozza és szövegezze meg az ember »tárgyilagos« és sérthetetlen jogait, s hogy a tagállamok kötelezték magukat e jogok kölcsönös tiszteletbentartására.” (RH 17)
„II. János Pál” megemlíti az állítólagos „vallásszabadság” jogát.
„Méltán számlálják az alapvető emberi jogok közé a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság jogát. A II. Vatikáni Zsinat fontosnak tartotta, hogy e kérdésről hosszabban is nyilatkozzék. Ez történt abban a dokumentumban, amely a Dignitatis Humanae címet viseli, s amelyben ezt a kérdést nemcsak a teológia felől, hanem a természetjog oldaláról is megközelítették, „egyszerűen emberi módon”, azon premisszákon keresztül, amelyek az emberi tapasztalatból, az ember értelméből és méltóságérzéséből származnak. Kétségtelenül, a személyek és közösségek vallásszabadságának korlátozása nemcsak fájdalmas tapasztalatuk, hanem mindenek előtt magát az emberi méltóságot sérti, függetlenül attól, hogy milyen valláshoz tartoznak, illetve mit gondolnak a világról. A vallásszabadság korlátozása és megsértése az ember méltóságával és objektív jogaival ellenkező dolog.” (RH 17)
Ez a téma nem tartozik e cikk keretébe, azonban helyénvaló röviden ismertetni a kérdést. Különbség van a „vallásszabadság” és a „vallási tolerancia” között. Az előbbi azt jelenti, hogy minden embernek természetes joga van ahhoz, hogy az állam beavatkozása nélkül gyakorolja választott vallását, amíg nem zavarja a közrendet, míg az utóbbi azt jelenti, hogy az államnak nem szabad beavatkoznia a különböző vallások gyakorlásába.
Katolikus szemszögből nézve a „vallásszabadság” problémája abban rejlik, hogy azt feltételezi, az embereknek természetes joguk – vagyis Istentől kapott joguk – van, hogy hamis vallást gyakoroljanak, és hogy az államnak el kell ismernie ezt a jogot. Ezt számos pápa elítélte: VII. Piusz (Post tam diuturnas, 1814), IX. Piusz (Quanta cura, 1864; Syllabus errorum, 1864) és XIII. Leó (Immortale Dei, 1885; Libertas praestantissimum, 1888). A Quanta cura különösen figyelemre méltó, mivel a dokumentumból egyértelműen kitűnik, hogy azt ex cathedra nyilatkozatnak szánták.
A „vallási tolerancia” mindig is elfogadható volt a Katolikus Egyház számára. XIII. Leó a Libertas praestantissimum című enciklikájában így fogalmaz: „A mondottakból már most következik, hogy a gondolat, az írás, a tanítás és minden különbség nélkül a vallás szabadságát, mint megannyi természeti jogot követelni, védelmezni s engedélyezni semmiképpen sem szabad. Mert ha valóban a természet adta volna az embernek e jogokat, akkor Isten uralmának megvetése jogos volna, s az emberi szabadságot semmiféle törvénnyel sem volna szabad fékezni. – A mondottakból azonban az is következik, hogy a szabadságnak említett válfajait igazságos okokból meg lehet tűrni, de mindig úgy kell mérsékelni, hogy féktelenséggé és szabadossággá el ne fajuljanak. – Ahol pedig ezen szabadságok érvényben vannak, ott a polgároknak azon kell lenniük, hogy azokat jó cselekedetek gyakorlására kihasználják, különben pedig e szabadságok megítélésében az Egyházzal egyetértsenek. Minden szabadság ugyanis annyiban törvényes, amennyiben az erkölcsi jó gyakorlását lehetővé teszi; különben soha.” (Libertas praestantissimum 42)
Dörmann megjegyzi: „A pápa megjegyzései a humanista békéről és az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatán alapuló új világrendről – az utolsó bekezdés kivételével – ugyanúgy származhatnának az ENSZ főtitkárától is. A 17. cikk egészében az »Isten« név csak egyszer szerepel, mégpedig az utolsó bekezdésben (lásd fent, RH 17,9).” (209. o.)
18. bekezdés: Krisztus minden emberrel egyesült
„Ha Krisztus megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült [Gaudium et Spes 22], akkor az Egyháznak, ennek a misztériumnak bőségét és egyetemes irányultságait szemlélve még inkább a saját természete szerint és küldetésének kell élnie. Nem véletlen, hogy Szent Pál úgy beszél az Egyházról, mint Krisztus testéről. Ha Krisztus titokzatos teste az Isten népe, amint ezt a II. Vatikáni Zsinat a Szentírásra és a szentatyák hagyományára támaszkodva tanítja, akkor nyilvánvaló, hogy e nép minden egyes embere azzal az éltető lélekkel van áthatva, aki Krisztustól származik. Ebből következik, hogy amikor az ember valódi nehézségeit, reményét és fájdalmát, sikereit és bukásait vizsgálja, az Egyház mint test, szervezet, közösség isteni ösztönzésre cselekszik, és annak a Léleknek világosságával és erejével él, mely a megfeszitett és föltámadt Krisztusból árad: s éppen ezért él mint Egyház. Az Egyháznak ugyanis nincs más élete, csak az, amelyet Jegyese és Úra ajándékoz neki. Ezért mivel Krisztus a megváltás misztériumában vonta magához az Egyházat, maga az Egyház is nagyon szoros kapcsolatba került minden emberrel.” (RH 18)
Dörmann megjegyzi: „A pápa teológiájában Krisztusnak minden emberrel való egyesülése (a megtestülés révén) a kinyilatkoztatás definíciója (a priori). A fenti szövegben ennek az egyesülésnek a misztériuma az a forrás, amelyből az Egyház saját természetéről és küldetéséről szóló mélyebb ismeretét is meríti. Ennek figyelemre méltó következményei vannak az enciklika Egyházról alkotott elképzelésére nézve:
Ha Krisztus minden emberrel egyesült, akkor az egész emberiség »névtelen kereszténység« vagyis a rejtett Egyház.
A rejtett Egyház, amely ismeretlen módon magában foglalja az egész emberiséget, különbözik a látható Egyháztól, »mint test, szervezet, társadalmi egység«. (Miért nem nevezi egyszerűen Katolikus Egyháznak a látható Egyházat?)
Így az enciklikában kettős elképzelés jelenik meg az Egyházról: a láthatatlan és a látható Egyház. A láthatatlan Egyház ontológiailag nemcsak átfogóbb, mivel magában foglalja az egész emberiséget, hanem alapvetőbb is, mivel a priori Krisztus és minden egyes ember egyesülésből fakad, és ezért a világ kezdetétől a végéig magába foglalja az egész emberiséget.” (212. o.)
A „névtelen kereszténység” egy eretnek elképzelés, amelyet Karl Rahner hírhedt német teológus (1904–1984) vetett fel. Rahner, aki Ratzinger jó barátja volt, azt állította, hogy minden ember, vagy legalábbis minden jó szándékú ember valamilyen módon az Egyház tagja, még ha nem is tud róla.
„Krisztusnak az emberekkel való kapcsolata maga is misztérium, amelyből az »új ember« születik, aki arra van hivatva, hogy része legyen Isten életében, és azért teremti Isten újjá Krisztusban, hogy elnyerje az igazság és a kegyelem teljességét. Krisztus kapcsolata az emberrel élet és az élet forrása, amint világosan mondja ezt Szent János evangéliumának előszavában: »Az Ige megadta nekik a hatalmat, hogy Isten fiaivá legyenek«.” (RH 18)
Dörmann: „A szöveg egyértelműen kijelenti: Krisztus és az ember egyesüléséből, amely a megtestesülés révén minden emberre kiterjed, megszületik az »új ember«. Amit Szent Pál a keresztény hívőről mond: »Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény« (2Kor 5,17; vö. Gal 6,15), az az enciklikában minden emberre érvényes. Amit Szent János [evangéliumának] bevezetőjében a keresztény hívők Istenből való természetfeletti születéséről mond, az az enciklikában minden emberre érvényes. Krisztus és minden ember egyesüléséből a priori megváltott és megigazult ember jön létre. Nincsenek feltételek, sem a hit, sem a keresztség feltételei. Így Szent János fontos szavai: »hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek«, az enciklikában – jó okból – jellegzetes kihagyásokkal jelennek meg. A prológus teljes szövege így hangzik: »Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében […]« Logikusan a pápa kihagyja a megváltás szubjektív elemét: a Logosz befogadását és a Jézus Krisztusba vetett hitet. Miért ez a kihagyás? Mert ő az egyetemes üdvösséget tanítja.” (214. o.)
Az utolsó bekezdések
Helyhiány miatt nem fogom tárgyalni az utolsó bekezdéseket (19–22), mivel azok a fentebb tárgyalt „új advent” témán kívül nem tartalmaznak sok releváns információt.
Következtetés
Befejezésül ismét Dörmann atyától idézek. A RH 3–4-hez fűzött megjegyzését idézem, ahol Wojtyla a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium című dokumentumának 1. bekezdését idézi („Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének […]”), amit egy új „mai egyháztudathoz” köt:
„Ha a nem keresztény világ »névtelen kereszténység«, akkor a priori létezik minden ember tudat alatti egyesülése Krisztussal, valamint az Egyház és az emberiség rejtett »ontológiai« egysége, akkor az egész emberiséget »rejtett« Egyháznak tekinthetjük. Így az, amit Egyháznak nevezünk, az egyetemes üdvösség »jele« és egyben az egész emberiség egységének »eszköze«, és ebben a minőségében cselekszik »misszionáriusi dinamizmusával«, amely révén tudatosítja az emberekben az egész emberiség tudattalan, rejtett, mégis valós egységét Krisztusban, és azáltal, hogy a kinyilatkoztatást a posteriori hirdeti az egész emberiségnek, bejelenti az Isten által mindenkinek a priori adott kegyelmet – akkor az Egyház küldetése, hogy megvalósítsa »az egész emberiség egységét« Istenben és Krisztusban, csupán tudatosság kérdése.
A teológia jelenlegi állása szerint erős konszenzus uralkodik: a Lumen Gentium 1,1-ben szereplő, az Egyházról mint az egység szentségéről szóló zsinati szöveget az egyetemes üdvösség értelmében értelmezik. Ez Wojtyla bíborosra is igaz, még pápaként is. A Sign of Contradiction [Wojtyla beszédeit tartalmazó, megválasztása előtt megjelent könyv, lásd fent] című művében a zsinati szövegről szóló kommentárja tömör: »Minden ember része az egység e szentségének« (37. o.). Az Egyházról szóló új, tágabb értelmezés is ott kerül meghatározásra: »Az élő Isten Egyháza egyesíti az összes embert« (27. o.).
Következtethetünk: Az a mondat, miszerint az Egyház »az Istennel való bensőséges egyesülés, valamint az egész emberiség egységének szentsége vagy jele és eszköze« – amely mondat elengedhetetlen a Lumen Gentium konstitúció teljes egyháztanának, valamint a Redemptor Hominis enciklikának szempontjából –, az enciklikában egyenértékű az egyetemes üdvösség tézisével, a tágabb látókörű krisztológiával és egyháztannal. Így határozza meg a »mai egyháztudat” dogmatikai jelentőségét.«” (76–77. o.)
Más szavakkal: azt állítják, hogy a pogány és a keresztény közötti különbség a „tudat” különbsége: a keresztény tudja, hogy Krisztus már megváltotta, a pogány még nem tudja. Tehát az „új egyház” küldetése az, hogy tájékoztassa az embereket arról, hogy már eleve üdvözültek. Mondani sem kell, hogy ez a legcsekélyebb mértékben sem katolikus.
Ezek alapján egy pogány és egy keresztény közötti különbség abban állna, hogy a keresztény tudja, Krisztus már megváltotta őt, a pogány pedig ezt még nem tudja. Tehát az „új Egyház” küldetése az, hogy tájékoztassa az embereket arról, hogy már eleve üdvözültek. Mondani sem kell, hogy ez a legcsekélyebb mértékben sem katolikus.