Amikor Robert Prevostot megválasztották „pápának”, a „XIV. Leó” nevet választotta magának, egyértelműen utalva XIII. Leóra, aki a 19. században volt pápa.
XIII. Leó 1810-ben született Gioacchino Vincenzo Raffaele Luigi Pecci néven, és 1878-tól 1903-ig uralkodott pápaként.
Prevost első enciklikája, a „Magnifica humanitas” alapján az a benyomás alakulhat ki, hogy XIII. Leó mindössze két dokumentumot írt: a Rerum Novarumot (1891) és az In Plurimis-t (1888).
A Rerum Novarum a munkások jogairól szólt. Ez egy olyan téma, amellyel a mai világnak nincs problémája. A munkások jogainak tárgyalása során azonban XIII. Leó a dolgokat természetfeletti perspektívába helyezte. Egy példa:
„Másrészt az állam vezetése egyik-másik praktikus irányban is köteles a munkások érdekeit megvédeni, s itt első helyen állnak a lélek javai. A halandó élet jó és kívánatos kincs ugyan, de nem az a végső cél, amire születtünk, hanem inkább csak az út és az eszköz a léleknek ahhoz az életéhez, amit az igazság szemlélése és a jó szeretete teljesít majd be. A lélek az, amely Isten képét és hasonlatosságát magán viseli, és rendelkezik azzal a hatalommal, amellyel az ember Isten parancsa szerint uralkodik a természet alsóbbrendű lényein, használatba veszi az egész földet és engedelmességre szorítja a tenger vizeit.” (RN 40, a magyar verzióban RN 32)
Végül is van egy természetfeletti cél az életben: a mennyország elérése.
Az „In Plurimus” enciklikában XIII. Leó gratulált Brazíliának a rabszolgaság 1888-ban történt eltörléséért, elítélte a „szégyenletes emberkereskedelmet”, és felszólította az „apostoli emberek”-et, hogy „törekedjenek arra, hogy kiderítsék, hogyan biztosíthatják legjobban a rabszolgák biztonságát és szabadságát”. (In Plurimus 18)
Prevost beszédeiben található még néhány idézet és utalás XIII. Leóra. XIII. Leó azonban ennél a néhány, aprólékosan kiválasztott idézetnél sokkal többet nyújt. A helyzet az, hogy a szentéletű XIII. Leó sok olyan dolgot írt, amit ma egyáltalán nem tanítanak, vagy éppen az ellenkezőjét tanítják.
Ebben a cikkben megemlítem néhány fontos írását, és bemutatom, hogy Prevost nem tekinti XIII. Leót példaképének.
XIII. Leó céljai
A Szentlélekről szóló Divinum Illud Munus című enciklikájában XIII. Leó felvázolja azt, hogy mit tekint pápaságának két fő céljának:
„E cél elérése érdekében arra törekedtünk, hogy mindazt, amit hosszú pápaságunk alatt megkíséreltünk és kitartóan véghezvittünk, két fő cél felé irányítsuk: először is a keresztény élet elveinek helyreállítására mind az uralkodók, mind a népek körében a civil társadalomban és a családi életben, mivel az emberek számára nincs igazi élet Krisztuson kívül; másodszor pedig azok újraegyesítésének előmozdítására, akik eretnekség vagy szkizma miatt eltávolodtak a Katolikus Egyháztól, mivel kétségtelenül Krisztus akarata, hogy mindannyian egyetlen nyájban, egyetlen Pásztor alatt egyesüljenek.” (Divinum illud munus 2)
A rózsafüzérről szóló „Octobri Mense” című enciklikájában így ír: „Általánosak és jól ismertek azok a bajok, amelyeket elítélünk: a háború az Egyház által vallott és továbbadott szent dogmák ellen; az Egyház által őrzött keresztény erkölcs integritásának megcsúfolása; a merészség arcátlanságával és bűnös rosszindulattal Krisztus elleni nyílt ellenségeskedés, mintha magát az isteni megváltás művét akarnák alapjaitól kezdve elpusztítani – azt a művet, amelyet valójában egyetlen ellenséges erő sem fog soha teljesen eltörölni vagy megsemmisíteni.” (Octobri mense 1)
Háború a szent dogmák ellen és a keresztény erkölcs kigúnyolása: pontosan ez történt nagyon gyakran az elmúlt hatvan évben, és ezt folytatja Prevost is.
Mint egy jó pásztor, XIII. Leó törődött az emberek lelki üdvével. Egy másik írásában így fogalmazott: „Nem kell elmondanunk nektek, Tiszteletreméltó Testvéreink, milyen keserűséggel telik meg lelkünk, amikor látjuk, milyen veszély fenyegeti oly sok szeretett gyermekünk üdvösségét. És bánatunk annál is nagyobb, mert lehetetlennek találjuk, hogy egy ilyen hatalmas gonoszsággal szemben azzal a üdvözítő hatékonysággal lépjünk fel, amellyel szeretnénk, és amelyet jogunkban állna alkalmazni, mert tudjátok, Tiszteletreméltó Testvéreink, és az egész világ tudja, milyen helyzetbe kerültünk. Emiatt még nagyobb vágyat érzünk arra, hogy Isten Anyjához forduljunk, és segítségét kérjük.” (Vi e ben noto 3)
XIII. Leó az Egyház egységéről
Egy másik alulértékelt dokumentum a keresztény egységről szóló „Satis cognitum”.
„Jézus Krisztus tehát, miként a mondottakból kitűnik, az egyházban élő, hiteles és állandó tanító hivatalt szervezett, melyet önálló hatalommal gyarapított, az igazság szellemével fölruházott, csodákkal megerősített és szigorúan megparancsolta, hogy tanításának parancsait úgy fogadjuk mint az övéit. Azért valahányszor ez a tanítóhivatal kijelenti, hogy az istenileg áthagyományozott tan összegében ez vagy amaz bennfoglaltatik, mindenkinek el kell hinnie, hogy az igaz, ha valamiként hamis lehetne, ebből az következnék, ami nyílt ellentmondás, hogy az emberi tévedésnek maga az Isten volna a szerzője: »Uram, ha tévedés, te csaltál meg bennünket.«[Richardus de S. Victore, De Trin. lib. I. cap. 2] Ezzel eleje vétetvén minden kételkedésnek, visszavethet-e valaki csak egyet is amaz igazságokból anélkül, hogy ez által nyílt eretnekség örvényébe ne rohanjon anélkül, hogy szakítva az egyházzal, az egész keresztény tan összegét el ne vesse? Mert a hitnek az a természete, hogy semmi sem ellenkezik vele annyira, mint ezt hinni, amazt meg elvetni. Az egyház tanítása szerint ugyanis a hit »természetfölötti erény, mely által az Isten malasztjának segítségével és támogatásával mindazt, amit kinyilatkoztatott, igaznak tartjuk, nem azért, mert a dolgok belső igazságát az ész természetes világánál átlátjuk, hanem az Isten tekintélye miatt, aki azokat kinyilatkoztatta s aki sem nem csalhat, sem nem csalatkozhatik«[Conc. Vat. sess. III. cap. 3.]” (Satis cognitum 9)
XIII. Leó idéz egy ariánusok ellen szóló régi keresztény írást: „Mi sem lehet veszedelmesebb az eretnekeknél, akik épen hagynak mindent, de egy szóval, mintegy csepp méreggel, az apostoli hagyományok egyszerű hitét megmételyezik.” (Satis cognitum 9)
Ezt szembeállíthatjuk Prevosttal, aki januárban, a „Keresztények egységéért tartott imahét” alkalmából tartott beszédében kijelentette: „Egyek vagyunk! Már azok vagyunk! Ismerjük fel, tapasztaljuk meg, tegyük nyilvánvalóvá!” Nem fejtette ki, mit is jelentene ez az „egység” a katolikusok és más keresztények között, de biztosan nem a hit, az istentisztelet és az egyházi vezetés egységét jelenti, ahogyan azt az Egyház hagyományosan értelmezte. Már írtam egy cikket erről a témáról.
XIII. Leó az Egyház és az állam viszonyáról
1885-ben XIII. Leó kiadta az „Immortale Dei” című enciklikáját az Egyház és az állam viszonyáról.
„A természet és az ész, amely minden embert arra szólít fel, hogy áhítattal imádja Istent szentségben, szent életben, mivel Hozzá tartozunk, és Hozzá kell visszatérnünk, hiszen Tőle származunk, hasonló törvényekkel kötelezik a polgári közösséget is. Hiszen a társadalomban együtt élő emberek nem kevésbé állnak Isten hatalma alatt, mint az egyének, és a társadalom – nem kevésbé, mint az egyének – hálával tartozik Istennek, aki létrehozta és fenntartja, és akinek kimeríthetetlen jósága számtalan áldással gazdagítja. Mivel tehát senkinek sem szabad elhanyagolnia az Istennek járó szolgálatot, és mivel minden ember legfőbb kötelessége, hogy ragaszkodjon a valláshoz mind tanításában, mind gyakorlatában – nem ahhoz a valláshoz, amelyet esetleg előnyben részesít, hanem ahhoz a valláshoz, amelyet Isten előír, és amelyről bizonyos és legvilágosabb jelek tanúsítják, hogy az az egyetlen igaz vallás –, közbűnnek minősül úgy cselekedni, mintha Isten nem létezne. Ugyanígy bűn az is, ha az állam nem törődik a vallással, mintha az a hatáskörén kívül esne, vagy mintha nem lenne gyakorlati haszna; vagy ha a vallás számos formája közül azt választja, amelyik a saját ízlésének megfelel; hiszen feltétlenül kötelesek vagyunk Istent úgy imádni, ahogyan Ő megmutatta, hogy az az Ő akarata. Ezért mindazok, akik uralkodnak, tisztelettel kell, hogy viseltessenek Isten szent neve iránt, és egyik legfőbb kötelességüknek azt kell tekinteniük, hogy támogassák a vallást, megvédjék azt, a törvények hitelessége és szankciói alatt óvják, és ne szervezzenek, illetve ne fogadjanak el olyan intézkedést, amely veszélyeztetheti annak biztonságát.” (Immortale Dei 6)
Ezzel szemben Prevost első enciklikájában, a „Magnifica humanitas”-ban, rengeteg oldalt írt a „diplomáciáról”, a „párbeszédről” és a „multilateralizmusról”, de egyetlen szóval sem említette az államnak Istennel és az egyetlen igaz vallással szembeni kötelességeit.
XIII. Leó a pogány vallásokról
Az „Ad extremas” enciklikában XIII. Leó pápa a helyi papság számára létrehozott szemináriumokról írt. Indiáról szólva így jellemezte a hinduizmust:
„Aztán ott van Xavéri Ferenc, aki jóval később buzgón szentelte magát ugyanennek a dicséretes hivatásnak. Rendkívüli kitartásának köszönhetően több százezer hindut térített át a brahmanok mítoszaitól és aljas babonáitól az igaz vallásra. E szent ember nyomdokaiba lépett számos világi és szerzetesi pap, akik a Szentszék felhatalmazásával és engedélyével fáradhatatlanul igyekeztek megőrizni és terjeszteni azokat a keresztény misztériumokat és intézményeket, amelyeket Tamás vezetett be, és Xavér újított meg. A mai napig folytatják ezeket a nemes erőfeszítéseket; mindazonáltal a föld hatalmas területein sokan még mindig nélkülözik az igazságot, nyomorúságosan bezárva a babona sötétségébe!”
Bár tudomásom szerint Prevost nem beszélt kifejezetten a hinduizmusról, de a II. Vatikáni Zsinat hű követője, amely a Nostra aetate című dokumentumban kijelentette: „Így hinduizmusban az emberek az isteni misztériumot kutatják [más nyelveken: szemlélik], s kimeríthetetlen gazdagságú mítoszokkal és a bölcselet mélyreható törekvéseivel fejezik ki, szabadulást keresnek létünk nyomorúságaiból aszketikus gyakorlatokkal, elmélyült meditációval, vagy szerető bizalommal Istenhez menekülve.” (Nostra aetate 2)
XIII. Leó pápa a „Grande munus” című dokumentummal az egész Egyház számára elrendelte Szent Cirill és Metód ünnepét, és mellékesen megemlíti, hogy ez a két szent „a szláv népet a romlásból az üdvösségre vezette”. (Grande munus 2)
A pogány vallások követőik számára „sötétség” és „romlás”, ezért van az embereknek szükségük van az evangélium fényére.
Anglikán szentelések
XIII. Leó egyik legfontosabb dokumentuma az 1896-os Apostolicae Curae, amely az anglikán felszentelések érvényességéről szól. Miután az anglikánok elszakadtak az Egyháztól, számos külsőséget megtartottak. „Papjaik” továbbra is kollárét és papi öltözéket viselnek, és felszentelésüket egy püspöki öltözetet viselő „püspök” végzi. Szentelésük kézrátétellel és felszentelési imával történik.
Bár az Egyházon belül egyetértés uralkodott arról, hogy az anglikán felszentelés érvénytelen, mégis voltak néhányan, akik azt állították, hogy érvényes lehet. XIII. Leó létrehozott egy bizottságot a kérdés vizsgálatára, majd az Apostolicae Curae enciklikában eldöntötte a kérdést.
„Ezért, ebben a kérdésben szigorúan ragaszkodva elődeink, a pápák rendeleteihez, azokat teljes mértékben megerősítve, és mintegy saját hatalmunkkal megújítva, saját kezdeményezésünkből és biztos tudásunkból kiindulva kijelentjük és hirdetjük, hogy az anglikán rítus szerint végrehajtott felszenteléseket mindig is abszolút érvénytelennek és teljesen semmisnek tekintettük, és továbbra is annak tekintjük.” (Apostolicae Curae 36)
VI. Edward király uralkodása ugyanis alatt a felszentelési rítust annyira megváltoztatták, hogy érvénytelenné vált. A pápa kifejti, hogy „formai és szándékbeli hiba” (20) történt, mivel a rítust „Fogadd a Szentlelket”-re módosították anélkül, hogy a felszentelési célt kimondták volna, vagyis azt, hogy az illető pap legyen. Bár ezt később hozzátették, az apostoli folytonosság ekkorra már megszakadt.
Eközben Prevost a II. Vatikáni Zsinat utáni elődeinek hagyományait folytatja, és nyilvánosan azt a benyomást kelti, hogy például az anglikán „canterburyi érsek” érvényes püspök. Sarah Mullallynak, az első női „canterburyi érseknek” írta:
„Miközben arra kérem az Urat, hogy a bölcsesség ajándékával erősítse meg Önt, imádkozom, hogy a Szentlélek vezesse Önt közösségei szolgálatában, és hogy ihletet merítsen Mária, Isten Anyja példájából.”
Ez istenkáromlás. A Szentlélekhez imádkozik, hogy segítse egy eretnek nem-tisztségét, hogy az eretnekséget tovább folytathassa, ahelyett, hogy azért imádkozna, hogy a Szentlélek megvilágosítsa a szívét az igazság befogadására.
XIII. Leó a rózsafüzérről
XIII. Leó annyira szerette a rózsafüzért, hogy 11 (!) enciklikát írt erről a témáról. Íme néhány idézet:
„Tudatában annak, hogy a nagy megpróbáltatások idején a pásztorok és a hívek mindig teljes bizalommal fordultak Isten fenséges Anyjához, akinek kezében van minden kegyelem, és biztosak lévén abban is, hogy a Rózsafüzér Királynőjéhez való áhítat a legalkalmasabb a mai idők szükségleteire, ezért azt kívántuk, hogy ezt az áhítatot mindenütt újjáélesszük, és széles körben terjesszük a hívők között szerte a világon.” (Vi e ben noto 1)
Megvédi Mária „Mediatrix” címét:
„És ki gondolhatná vagy mondhatná, hogy a Boldogságos Szűz pártfogásában és védelmében oly erősen érzett bizalom túlzott lenne? Kétségtelen, hogy az abszolút Közvetítő neve és tulajdonságai kizárólag Krisztusra vonatkoznak, hiszen Ő, aki egy személy, és mégis egyszerre ember és Isten, visszaállította az emberi nemet a Mennyei Atya kegyébe: egy a közvetítő Isten és az emberek között: az ember Krisztus Jézus, aki odaadta önmagát váltságul mindenkiért (1 Tim. ii. 5, 6). És mégis, amint az Angyali Doktor tanítja, nincs ok arra, hogy bizonyos másokat ne nevezhessünk bizonyos értelemben közvetítőknek Isten és az ember között, vagyis annyiban, amennyiben együttműködnek az ember és Isten egyesülésének előkészítésében és elősegítésében (Summa, 111. o., q. xxvi., 1., 2. cikk). Ilyenek az angyalok és a szentek, az Ó- és az Újszövetség prófétái és papjai; de különösen a Boldogságos Szűznek van joga e cím dicsőségére. Mert el sem lehet képzelni egyetlen személyt sem, aki valaha is annyit tett volna, vagy valaha is annyit fog tenni az ember és Isten közötti megbékélés érdekében. Ő ajánlotta fel az örök pusztulás felé siető emberiségnek a Megváltót, abban a pillanatban, amikor megkapta a béke misztériumának bejelentését, amelyet az Angyal hozott a földre, ezzel a csodálatos beleegyezéssel az egész emberi faj nevében (Summa, III. könyv, 30. kérdés, 1. cikk). Ő az, akitől Jézus született; ezért ő valóban az Ő anyja, és ebből az okból méltó és elfogadható »Közvetítőnője [Mediatrix] a Közvetítőnek [Mediator]«.” (Fidentem piumque animum 3)
Tucho Fernández, a „Hittani Dikasztérium” vezetője tavaly a Mater Populi Fidelis dokumentumben a „Mediatrix” cím ellen érvelt.
„Így hát attól a folyamatos vágyból vezérelve, hogy a keresztények mindig meggyőződjenek a Szűzanya rózsafüzérének hatékonyságáról és méltóságáról, mindenekelőtt rámutattunk arra, hogy az imádság ezen formájának eredete inkább isteni, mint emberi, és ez egy csodálatos füzér, az Angyali Üdvözletből és az Úr imájából szőve, elmélkedéssel összekapcsolva, és hogy az imádság ezen formája rendkívül hatékony és különösen eredményes az örök élet elérésében. Mert az imák különleges kiválóságán túlmenően hatalmas védelmet nyújt a hitnek, és elmélkedésre javasolt misztériumokban az erény kiemelkedő példáit mutatja be. Megmutattuk továbbá, milyen egyszerű ez az áhítat, és mennyire alkalmas a nép számára, hiszen a názáreti Szent Családról való elmélkedés révén a családi élet abszolút tökéletes példáját kínálja, és hogy ezért a kereszténység soha nem mulasztotta el megtapasztalni annak üdvözítő hatásait.” (Diuturni temporis 3)
Prevost csak szóban támogatja a rózsafüzért. Egy Pompeiben elhangzott beszédében így fogalmazott: „A Leó név választásával XIII. Leó nyomdokaiba lépek, aki – egyéb érdemei mellett – kiterjedt egyházi tanítást is kidolgozott a Szent Rózsafüzérről.”
XIII. Leó, az „összeesküvés-elméletes”
Végül elmondható, hogy XIII. Leó „összeesküvés-elméletes” volt. Négy (!) enciklikát írt a szabadkőművességről: Humanum Genus (1884), Dall’alto dell’apostolico seggio (1890), Custodi di quella fede (1892), Inimica vis (1892). Példaként elegendő egy idézet:
„Mindenkinek kerülnie kell a bizalmas viszonyt vagy a barátságot bárkivel, akiről felmerül a gyanú, hogy a szabadkőművességhez vagy ahhoz kapcsolódó csoportokhoz tartozik. Gyümölcseikről ismerjétek fel őket, és kerüljétek őket. Mindenfajta bizalmas viszonyt kerülni kell, nemcsak azokkal a hitetlen, erkölcstelen emberekkel, akik nyíltan hirdetik a szekta szellemiségét, hanem azokkal is, akik az egyetemes tolerancia, az összes vallás iránti tisztelet és az evangélium alapelveinek a forradalom alapelveivel való összeegyeztetésére irányuló vágy álcája mögé rejtőznek. Ezek az emberek Krisztust és Beliált, Isten Egyházát és az Isten nélküli államot akarják összeegyeztetni.” (Custodi di quella fede 15)
Prevost ezzel szemben néhány beszédében elítélte a „fake news”-t – nyilvánvalóan az összeesküvés-elméletekre céloz –, amely szerinte a „párbeszéd” helyébe lépő „kiabálás”. (link)
Következtetés
„XIV. Leó” egyáltalán nem lép XIII. Leó pápa nyomdokaiba, ahogyan azt sugallni próbálja.