Az alábbi szöveg John Laux amerikai pap által írt “Catholic Apologetics” („Katolikus apologetika”) című vallástankönyvből származik, 4–10. oldal. A könyv először 1928-ban jelent meg, majd az 1990-es években és azután is újra kiadták. Eltávolítottam a formázást.
1. Mindannyian ismerjük a „rend” és a „terv” szavak által közvetített gondolatokat. Ezek olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy egymással összefüggő fogalmaknak nevezhetjük őket. Ahol rend van, ott terv is van. Hiszen ahol egy cél elérésére szolgáló eszközök elrendezése létezik, ott rendről beszélünk; és a cél elérésére szolgáló eszközök elrendezése pontosan azt jelenti, amit a „terv” szó kifejez.
Értelmünk azt mondja nekünk, hogy ahol rend és terv van, ott egy intelligens lény működött vagy működik. — Ez igaz a legegyszerűbb háztartási eszközre éppúgy, mint a legbonyolultabb ipari gépre. És minél bonyolultabb a terv, annál nagyobb az az intelligencia, amelyet feltételez, mert minden hatásnak arányos oka kell, hogy legyen. A terv először a művész vagy a mérnök elméjében létezik, aki aztán továbbadja, vagy – mondhatnánk – rányomja a nyersanyagra.
Ez a szükségszerű kapcsolat a rend és a terv, a tervezés és a tervező között az alapja az Isten létezése melletti teleologikus érvelésnek.
Csak körül kell néznünk, hogy lássuk: az univerzum tele van természeti műalkotásokkal, amelyek szépségükben, változatosságukban, nagyszerűségükben és tökéletességükben messze felülmúlják az emberi kézművesség legnagyobb eredményeit.
Ezekből a tényekből csak egy következtetést vonhatunk le: a világegyetem egy Legfőbb Értelem, egy Mester-Művész műve, akit Istennek nevezünk.
2. Az érvelésünk alapját képező tények számtalanok. — Minden új felfedezés a természettudományok területén – a csillagászatban, a fizikában és a mechanikában, a kémiában és a biológiában, a botanikában és az zoológiában – az Isteni Teremtő Művészet új csodáival ajándékoz meg bennünket. A természet törvényei nem mások, mint a dolgok között fennálló és az emberi elme által érzékelt rend. Különösen az élővilág tárul fel előttünk hatalmas birodalomként, amelyben rend és a terv uralkodik.
3. Helyhiány miatt nem térhetünk ki a részletekre; azokat bármely általános tudományos műben megtalálhatjuk. De egy szót mindenképpen el kell mondanunk az univerzum szépségéről, amelyet egyszerűen nem lehet másként megmagyarázni, mint egy rendező értelem művének.
„A szépség mindenütt jelen van a természetben. Akár a fölöttünk lévő eget, akár az alattunk lévő földet, akár a vizek széles kiterjedését nézzük, mindegyikben megnyilvánul. Minden részükben és minden szempontjukból ezt mutatják. Látható a legkisebb virágban éppúgy, mint az erdő egészében; a sarkvidék jeges területein és a homokos sivatagokban éppúgy, mint a trópusok pompájában. A természet formái ugyanazzal a tulajdonsággal bírnak. A különböző fafajták körvonalai, leveleik alakja, águk változatos ívei a maguk módján ugyanolyan tökéletesek, mint a virágok színe. A földet, a levegőt és a tengert benépesítő számtalan állatfaj közül alig van olyan, amely ne keltene bennünk csodálkozó ámulatot: egyesek kecsességükkel, mások, mint például az oroszlán és az elefánt, nagyszerűségükkel. Ráadásul a hallás, nem kevésbé, mint a látás, szintén elismeri a természet alkotásának tökéletességét.
A madarak éneke, a vizek zenéje, a fák között fújó szellő hangja vonz és gyönyörködteti bennünket. A szépséget a természet hiteles jegyeként ismerjük fel minden művében.” (Joyce, Principles of Natural Theology, 127. o.).
4. A teleológiai érvet a hitetlenek már Epikurosz görög filozófus és Lukréciusz latin költő ideje óta vitatják. Epikurosz (meghalt K. e. 270-ben) az univerzumban mindenütt megfigyelhető rendet és célt az atomok véletlenszerű összeállásának tulajdonította; más szóval a vak véletlent tekintette az univerzum tervezőjének. Cicero így válaszolt neki: „Ha valaki azt feltételezi, hogy ezt a legszebb és legdicsőségesebb világot az atomok véletlenszerű összeállása hozta létre, nem értem, miért ne feltételezhetné azt is, hogy Ennius Annales-a úgy keletkezett, hogy az ábécé huszonegy betűjét számtalan mennyiségben kiöntötték a földre.”
A francia filozófus, Diderot úgy vélte, hogy ez lehetséges. Azt állította, hogy ha egy betűtárat elegendő számú alkalommal kiürítenének, a betűk végül úgy eshetnének össze, hogy az Iliász szövegét adják ki. Természetesen egy ilyen elképzelés abszurd. A rendezetlenségből nem származhat rend. Ahol rend van, legyen az Homérosz Iliászában vagy a csillagok mozgásában, annak a rendnek kell legyen elegendő oka kell lennie; a vak véletlen pedig nem ilyen elegendő ok. Epikurosz atomjai milliárd éveken át kavaroghatnának az űrben anélkül, hogy valaha is tölgyfát hoznának létre, nemhogy emberi szemet, fület vagy szívet.
5. A vak véletlen, amelyet évszázadokon keresztül minden gondolkodó ember elvetett, mint a világegyetem lehetséges szervezőjét, Charles Darwin és tanítványai újra trónra emelték. Darwin azt állította, hogy amit mi a Legfőbb Értelem teremtő tehetségének megdönthetetlen bizonyítékainak tekintünk, az kizárólag fizikai okok működésével magyarázható. „Elképzelhetetlenül hosszú időtartamok”, „természetes kiválasztódás”, „a legalkalmasabb túlélése”, „az életért való küzdelem” – ezek voltak azok a varázsszavak, amelyeket elméletének alátámasztására talált ki. Ezen elmélet szerint a természet okai vakon működnek: „nincs bennük semmiféle belső meghatározottság, amely egyik irányba terelné őket a másik helyett.” Látjuk tehát, hogy a darwinizmus visszanyúlik Epikurosz „vak véletlenéhez”; és hozzátehetjük, hogy ma már éppoly halott, mint az ókori görög filozófus elmélete az „atomok véletlenszerű összeállásáról”. A természetes kiválasztódás nem magyarázza meg sem a fajok eredetét, sem semmi más eredetét.
„Csak egy őrült” – írja Dr. A. V. Hill, Nobel-díjas orvos – „tulajdonítana egy telefonrendszert kizárólag a véletlen törvényeinek és a természetes szelekció elveinek, és csak a tudatlanság vagy a fanatizmus tulajdoníthatná egy élő sejtet a véletlen ugyanazon törvényeinek és a természetes szelekció elveinek” (Living Machinery).
[…]
7. Ismét felmerül az ellenvetés: a természet pazarlása, a növényi világban tapasztalható állandó, hatalmas pazarlás, a kártevők és káros rovarok, a betegségeket terjesztő legyek, szúnyogok és baktériumok jelenléte, valamint az állatok és az emberek szenvedései úgy tűnik, ellentmondanak az univerzum Tervezője bölcsességének. Ez minden kor materialistáinak kedvenc érve.
Válaszunk: Egyetlen istenhívő sem állítja, hogy ismeri a Teremtő összes szándékát. Ahogy a természet törvényeiről szóló ismereteink bővülnek, olyan helyeken is célszerűséget és tervet látunk működni, ahol őseink hiába keresték azokat. A Teremtő művében fellelhető úgynevezett hibák nem a tervének tökéletlenségéből fakadnak, hanem abból, hogy mi nem értjük azt teljes mértékben.
a) A különféle kártevők jelenlétét nem szabad annak alapján ítélni, hogy mennyire zavarnak minket. Nyilvánvalóan nem ez a céljuk. A poloska szívószerve csodálatos kialakítású szerkezet, akárcsak az emberi test. A magok, az életcsírák, amelyeket a természet olyan bőségesen szór szét, nem mind a szaporodásra szolgálnak, hanem nagyon nagy mértékben az emberek és állatok táplálására is. A régen földbe temetett páfrányspórák bőséges „pazarlása” szenet adott nekünk, aminek anyagi civilizációnk olyan nagy része köszönhető.
b) A fájdalom és a szenvedés létezése a világban az a legnagyobb probléma, amellyel szembesülünk, amikor Istenről és az Ő világhoz fűződő viszonyáról gondolkodunk. Foglalkozzunk először az állatok szenvedéseivel.
Nem tudunk pontos képet alkotni arról, hogy milyenek ezek a szenvedések. Nincs módunkban felmérni, hogy az állatok milyen mértékben érzékelnek. Egy dolog azonban biztosnak tűnik: szenvedésük mértéke nagyon eltér a miénktől. „Az állatok sokkal kevesebbet éreznek, mint az ember, mert nem tudnak elmélkedni az érzéseiken; nincs tudatosságuk vagy közvetlen tudatuk a szenvedéseikről. Ezért egyéb érzéseikhez hasonlóan a fájdalomérzetük is csak gyenge és tompa, annak ellenére, hogy külsőleg kifejezik azt. A fájdalom egészének értelmi felfogása, amely egymást követő pillanatokon át terjed, adja meg annak különleges erejét és élességét, és csak az értelmi lélek, amellyel az állat nem rendelkezik, képes erre a felfogásra” (Newman). Mivel az állatok bizonyos mértékben szenvednek, utálatos dolog feleslegesen növelni szenvedéseiket; de az a szentimentalizmus, amely az állati fájdalmat az emberi szenvedéssel egyenrangú gonoszságnak tekinti, ésszerűtlen és nevetséges. Az állatok valóban egymásra vadásznak, a macska valóban játszik az egérrel, mielőtt felfalná, és a nagy halak a kis halakat eszik meg; az állati élet valójában, ahogy a költő mondja, a rablás és a mészárlás krónikája. De van-e valami az állat természetében, amennyire láthatjuk, ami arra enged következtetni, hogy más rendeltetése is van, mint hogy táplálékul szolgáljon más állatoknak vagy az embernek?
A halálnak nincs olyan fullánkja az állat számára, mint az ember számára. Az állatból hiányzik az, ami a halált az ember számára annyira rettenetessé teszi – annak előre tudata. Valaki jól mondta, hogy a hirtelen és erőszakos halál jobb az állat számára, mint az öregség miatti lassú halál, mert az állati természetben nincs semmi, ami az öregséget szépnek vagy kívánatosnak tenné.
Néha az állatok kegyetlenségéről beszélünk. De ez nem igaz. Az ember kegyetlen, nem az állat. Az ember gyakran kínozza embertársát, és örömét leli szenvedésében. Nem így van ez a vadállatok vagy a ragadozó madarak esetében; a természet fegyverekkel és eszközökkel ruházta fel őket, hogy áldozatukat gyorsan és biztosan megölhessék.
De miért van egyáltalán fájdalom és szenvedés a világon?
Nem tehette volna a Mindenható Teremtő teremtményeit immunissá a fájdalomra? Válaszként visszakérdezünk: Érezhetnének-e örömöt a testi lények, akiknek érzékelésre képes szerveik vannak, ha nem éreznének fájdalmat? Nem tudnának, hacsak Isten nem művelne állandó csodát, hogy távol tartsa tőlük a fájdalmat – az egyik pillanatban érző lényeknek kellene lenniük ahhoz, hogy örömöt érezhessenek, a következő pillanatban pedig érzéketleneknek, hogy ne érezzék a fájdalmat. Mivel nyilvánvaló, hogy az állati lét öröme messze meghaladja a fájdalmat, nem összeegyeztethetetlen bölcsességével és jóságával, hogy az egyiket a másik kedvéért megengedje.
Amikor az emberre térünk, a testi szenvedés problémája nagyobb méreteket ölt. Az ember felbecsülhetetlenül többet szenved, mint az alsóbb szinten levő állatok, és a testi bajt súlyosbítja és fokozza az erkölcsi baj, vagyis a bűn. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az emberek esetében a szenvedés a lelki és az erkölcsi szférába emelkedik; az emberben elveszíti azt az átmeneti jelleget, amely az állatvilágban jellemzi. A fájdalom és a szenvedés olyan tényezők, amelyek nagyban hozzájárulnak az emberiség erkölcsi építményéhez. Kimondhatatlan áldások fakadnak az áldozatból, és az erkölcsi jó megér minden áldozatot, amelyet érte hozni lehet. A fájdalom ösztönzővé és segítővé válik. Isten a testi bajt arra használja, hogy megbüntesse és megtisztítsa az egyéneket és a nemzeteket, ahogyan az aranyat megtisztítja a tűz. „Sanabiles fecit nationes” – „épségre alkotta a földkerekség nemzetségeit” [régi Káldi fordítás] (Bölcsesség 1,14). Ami számunkra, rövidlátó halandók számára akadálynak és gátnak tűnik, az valójában Isten kezében olyan eszköz, amellyel az erkölcsi jóság elképzelhetetlen magasságaiba emel fel minket. Isten igazságosságának és szeretetének legdicsőségesebb kinyilatkoztatásai, valamint teremtményeinek leghősiesebb erényei mind feltételezik a testi és erkölcsi rossz, a bűn és a szenvedés létezését. A kötelesség hősiessége, az önzetlen cselekedetek elsöprő ragyogása, az Isten iránti hűség akár az élet feláldozásáig is, egyszóval mindaz, ami nagyszerű, nemes és szeretetre méltó a szentekben és a hősökben, feltételezi a jó és a gonosz közötti küzdelmet. Szükség volt egy Néróra és hozzá hasonlókra, hogy előhívják a mártírok által tanúsított hősi erényt. A zsidó nép legrosszabb tette, a Messiás meggyilkolása, az emberiség legnagyobb áldását eredményezte.
Si tollis hostem, tollis et pugnam;
Si tollis pugnam, tollis et coronam;
Si tollis libertatem, tollis et dignitatem.
Szent Kolumbán.
„Ellenség nélkül nincs küzdelem, és küzdelem nélkül nincs korona; szabadság nélkül nincs becsület.”
„Nem tehetjük fel azt a kérdést: Hogyan létezhet a gonosz, ha Isten létezik?, anélkül, hogy feltennénk a másodikat is: Hogyan létezhet a jó, ha Ő nem létezik?” (Boethius.)
Az emberi ész soha nem képes maradéktalanul „igazolni Isten útjait az ember előtt”; a testi és erkölcsi rossz létezése a világban mindigis is a világ legnagyobb rejtélye marad. Csak a kereszténység kínál kielégítő magyarázatot. „Elmondja nekünk az ember bukását és annak következményeit, valamint a Krisztus általi megváltást. Szól a dicsőséges ígéretről, hogy egy napon az egész természet átalakul. Elvezeti a küzdő és szenvedő emberiséget ahhoz, aki a kereszt fáját a megpróbáltatások keserű vizeibe vetette, hogy édessé tegye azokat; ahhoz, akinek »kínzó- és haláleszköze a világ előtt fel van emelve, mint a bűntől, a bánattól és a haláltól való megváltás jele«; ahhoz, aki megmutatta, hogy »a bűn és a szenvedés problémája valójában egy és ugyanaz, mert a bűn a szenvedés által gyógyítható, a bánat pedig örömbe fordulhat«.”