Az úgynevezett „szinodalitásról szóló szinódus” befejeztével sokan felteszik maguknak a kérdést: mit is jelent valójában a „szinodalitás”?
A „szinodalitás” jelentése szándékosan tisztázatlan. A „szinodalitás” fogalmát azonban a következőképpen lehetne meghatározni: a szinodalitás egy új vallás, amely fenntartja a katolicizmus bizonyos látszatát, és amelyben a döntéseket többszintű gyűlések hozzák, amelyeken névlegesen a papság elnököl. Ebben az új vallásban a tagok (vagy legalábbis a tagok egy csoportja) részt vesznek a gyűléseken, és szavaznak az igazságról.
Először is, az egész „szinódus” teljesen illegitim volt. Mivel XVI. Benedek lemondása érvénytelen volt, Jorge Bergogliót soha nem volt választották meg érvényesen pápává. Továbbá „Ferenc” ellenpápa (Jorge Bergoglio) nyilvános, formális eretnek és hitehagyott, tehát nem tagja a Katolikus Egyháznak.
Mi az a „szinodális egyház”?
A „szinodalitásról szóló szinódus” záródokumentumát 2024. október 26-án, az utolsó ülés után közzé. E cikk írásakor már lefordították magyarra is.
Köszönöm a Catholic Esquire-nek az elemzését. Cikkemet az ő kétrészes, „Synodality of Destruction: Dismantling Church Hierarchy” című videója ihlette.
Mi a jelentősége ennek a záródokumentumnak?
Nos, 2018-ban Bergoglio kiadott egy „apostoli konstitúciót” „Episcopalis Communio” címmel. Ennek a dokumentumnak a 18. cikkelyében ez áll:
„§1. A tagok jóváhagyását követően a gyűlés záródokumentuma a római pápának kerül bemutatásra, aki dönt annak közzétételéről.
Ha a római pápa kifejezetten jóváhagyja, a záródokumentum részt vesz Péter utódjának rendes tanítóhivatalában.
§2. Ha a római pápa a szinódusi gyűlést döntési hatalommal ruházta fel, akkor az Egyházi Törvénykönyv 343. kánonjának normája szerint a záródokumentum részt vesz Péter utóda rendes tanítóhivatalában, miután azt jóváhagyta és kihirdette.”
Más szavakkal, ez a záródokumentum állítólag a Katolikus Egyház hivatalos tanításának része.
Tudjuk azonban, hogy ez a dokumentum nem lehet a Katolikus Egyház hivatalos tanítása, mert legalább két eretnekséget tartalmaz.
A „pápa” szerepe a „szinodális egyházban”
A 92. bekezdés közvetlen eretnekséget tartalmaz. Olvassuk el: „A szinodális egyházban a püspök, a püspöki kollégium és a római pápa tekintélye a döntéshozatal tekintetében sérthetetlen, mivel a Krisztus által létrehozott egyház hierarchikus felépítésében gyökerezik; egyszerre szolgálja az egységet és legitimálja a különbözőséget (vö. LG 13). A hatalom ilyen gyakorlása azonban nem korlátlan: nem hagyhatja figyelmen kívül az iránymutatást, amely egy konzultatív folyamat keretében megfelelő megkülönböztetéssel alakul ki, különösen, ha ezt a részvételi testületek végzik. Nem helyénvaló a döntés meghozatalában szerepet játszó konzultatív és döntéshozó elemeket egymással szembeállítani: az Egyházban a döntéshozatalt a közösség közreműködésével végzik, és soha nem azok nélkül, akiknek a lelkipásztori vezetése lehetővé teszi egyesek számára, hogy hivataluknál fogva döntést hozzanak. Ezért az Egyházi Törvénykönyvben újra meg újra megjelenő »csupán konzultatív« (tantum consultivum) formulát felül kell vizsgálni, hogy kiküszöböljük a félreérthetőséget. Ezért helyénvalónak tűnik az egyházjog szinodális szempontból történő felülvizsgálata, amely tisztázza a konzultatív és a deliberatív közötti különbséget, és megvilágítja a döntéshozatali folyamatban különböző szerepet játszók felelősségét.”
Más szóval a püspökök hatalma és a pápa hatalma a „részvételi testületek”-től fog függni. A „szinodális egyház” nem a Katolikus Egyház. Boldog IX. Pius pápa 1870-ben az I. Vatikáni Zsinaton kiadta a „Pastor Aeternus” dekrétumot. Azt mondta: „Ha tehát valaki azt mondja, hogy a római pápa csupán az ellenőrzés vagy az irányítás hivatalával rendelkezik, nem pedig az egyetemes Egyház feletti teljes és legfőbb joghatósággal, nemcsak a hit és erkölcs dolgaiban, hanem azokban is, amelyek az egész világon elterjedt Egyház fegyelmére és kormányzására vonatkoznak; vagy azt állítja, hogy e legfőbb hatalomnak csupán a fő részét és nem a teljességét birtokolja; vagy hogy ez a hatalom, amellyel bír, nem rendes és közvetlen, mind az egyes és valamennyi egyházak, mind az egyes és valamennyi lelkipásztor és hívő felett; az legyen kiközösítve.” Azaz ahhoz, hogy valaki katolikus legyen, kell hinnie abban, hogy a pápának közvetlen, teljes és legfőbb hatalma van az Egyház felett. Nyilvánvaló, hogy ha a pápa hatalma „nem korlátlan”, mert „nem hagyhatja figyelmen kívül” valamilyen gyűlés döntését, akkor már nem rendelkezik ilyen hatalommal.
A 131. bekezdés szerint: „Róma püspöke, aki az Egyház egységének alapja (LG 23), a szinodalitás letéteményese: ő az, aki az Egyházat szinódusra hívja össze, és elnököl rajta, megerősíti annak eredményeit.” Ez azt sugallja, hogy a „szinodális egyház” „pápája” egyfajta tiszteletbeli elnök, aki egyszerűen hagyja, hogy a gyűlések döntsenek, majd aláírja az eredményeket.
Ezenkívül a 125.e bekezdés kimondja, hogy „a püspöki konferencia által hozott határozatok egyházi kötelezettséget rónak minden egyes püspökre”. A katolikus tanítás szerint minden püspök a saját egyházmegyéjét irányítja, a püspöki konferenciáknak pedig nagyon korlátozott döntési jogkörük van, amit az Egyházi Törvénykönyv határoz meg.
Tagság a „szinodális egyházban”
Ahhoz, hogy valaki a Katolikus Egyház tagja legyen, három feltételnek kell megfelelnie: megkereszteltnek kell lennie; hinnie kell a katolikus hitben; közösségben kell lennie a pápával és a püspökökkel. Tiszteletreméltó XII. Pius a Mystici Corporis Christi enciklikájában (1943) kifejti: „Az Egyház tagjai közé azonban valójában csak azokat kell számítanunk, akik az újjászületés fürdőjében részesültek és az igaz hitet vallják és sem önként ki nem vonták magukat szánalmas bukással a test szervezetéből, sem a törvényes tekintély nem zárta ki őket valami súlyos vétek miatt.”
A „szinodális egyház” tagság feltételei másnak tűnnek. A záródokumentum 11 alkalommal használja az „minden megkeresztelt” kifejezést. E kifejezés első említésénél azt mondja, hogy „[k]ivétel nélkül minden megkereszteltre” (4. bekezdés). Valaki azzal érvelhetne, hogy ez alatt csak a katolikus megkeresztelteket értik. Nézzük azonban a 23. paragrafust: „A keresztség által minden keresztény részesül a sensus fideiben. Ezért a keresztség, amellett, hogy a szinódus alapját képezi, az ökumenizmus alapja is.” Igen, valóban. A protestánsoknak is megvan a sensus fidei, azaz a kollektív érzék, amely meghatározza, hogy mi az igaz hit és mi nem az! Ez azt jelenti, hogy ők is a „szinodális egyház” tagjai.
További problémák a dokumentummal kapcsolatban
A dokumentum számos lehetséges időzített bombát tartalmaz, többek között a 70. bekezdést (az „Isten népe nagyobb beleszólást kapjon a püspökök megválasztásába”), vagy a 36. bekezdést („a részvétel lehetőségeit és a differenciált társfelelősség gyakorlását minden megkeresztelt, férfi és nő javára bővítsék”).
Végül a 60. bekezdés azt állítja, hogy „Nincsenek olyan okok, amelyek megakadályoznák a nőket abban, hogy vezető szerepeket töltsenek be az Egyházban: azt, ami a Szentlélektől származik, nem lehet megállítani. A nők diakónusi szolgálathoz való hozzáférésének kérdése is nyitva marad. Folytatni kell a megkülönböztetést ezzel kapcsolatban.” Nőket nem lehet diakónussá szentelni. Az ősegyház „diakonisszái” nem voltak egyenrangúak a felszentelt férfi diakónusokkal, és elsősorban karitatív tevékenységeket végeztek.