Az alábbi kérdések és válaszok Charles M. Carty katolikus pap „Purgatory Quizzes to a Street Preacher” (Kérdések a tisztítótűzről egy utcai prédikátornak) című, az 1930-as években megjelent könyvéből származnak.
Hittek-e a korai keresztények a tisztítótűzben?
A mártírok sírjai és a katakombák tele vannak egyértelmű bizonyítékokkal, amelyek igazolják, hogy a korai keresztények kétségtelenül hittek a tisztítótűzben. Sírjaikon ezt olvashatjuk: „Imáitokban emlékezzetek ránk, akik előttetek távoztunk.” „Legyen részed Krisztus örök fényében.” Tertullianus (160-240) a halottakért tartott évfordulós misékről beszél: „Minden évben egy napon miseáldozatot mutatunk be a halottakért, mintegy születésnapjuk alkalmából..” „A hűséges özvegy … imádkozik férje halálának évfordulóján.” Szent Mónika halála előtt ezt kérte fiától, Szent Ágostontól: „Fektesd ezt a testet bárhová; ne zavarjon téged semmilyen módon a vele való törődés. Csak azt kérem tőled, hogy emlékezz rám az Úr oltáránál, bárhol is legyél.” Szent Ágoston ezután így imádkozik: „És sugalmazd, hogy mindazok, akik ezeket a szavakat olvassák, emlékezzenek az oltárodnál, Mónikára, a Te szolgádra.” Ezért egyetlen épeszű történelemkutató sem tagadhatja a korai Egyház ezen általános szokását, azaz hogy imádkoztak a halottakért, mert hittek a tisztítótűzben.
Mi a tisztítótűzről szóló tanítása lényege?
Nagyon röviden összefoglalható. Halálakor az ember lelke, ha teljesen alkalmas, azonnal a mennybe kerül; ha nem teljesen alkalmas, a tisztítótűzbe; ha teljesen alkalmatlan, a pokolba. Az a lélek, aki megbánta minden bűnét, és ebben az életben teljes mértékben vezekelt értük, azonnal alkalmas a Mennyországra. Az a lélek, aki nem megbánt halálos bűnben távozik ebből az életből, soha nem lesz alkalmas a mennyországra, és a pokolba kerül. Az a lélek azonban, aki őszintén megbánta bűneit, de még nem vezekelte le őket teljesen, a bűnbánat révén biztosítja magának a pokoltól való mentességet, és a tisztítótűzbe kerül, amíg le nem vezekelte minden hiányosságát.
A protestánsok a tisztítótűzbe kerülnek?
Mindenki, aki Krisztus szeretetében hal meg, függetlenül attól, hogy ismerte-e Őt vagy sem [szerintem írd be, hogy nem ismerik valószínűleg azt jelenti, hogy nem veszik magukhoz az Eukarisztiában], elkerüli a poklot. Ha nem elég jók ahhoz, hogy a mennyországba kerüljenek, a tisztítótűzbe kerülnek. A mennyországban, a földön és a tisztítótűzben Krisztussal egyesült lelkek között a legbensőségesebb kapcsolat virágzik. Kérjük egymás imáit a földön; nem hisszük, hogy a legszentebbek és a legjobbak közülünk elveszítik azt a hatalmukat, hogy imádkozzanak értünk, csak azért, mert a mennybe kerültek, ezért gyakran kérjük őket, hogy folytassák azt. A szentek közösségében a győzelmes Egyház segíti a küzdő Egyházat, a küzdő Egyház pedig imádságokkal és búcsúkkal segíti a szenvedő Egyházat. Ezért láthatjuk, hogy az Egyháznak semmi köze a pokolhoz. De nagyon szoros kapcsolatban áll mind a tisztítótűzzel, mind a mennyországgal. Az Egyháznak semmi köze a pokolhoz, mert nincs értelme imádkozni azokért, akik a pokolban vannak, és nincs szükség imádkozni azokért, akik biztonságban vannak a mennyországban, nyilvánvaló, hogy van egy hely, ahol ideiglenes szenvedés, megtisztulás vagy purgáció zajlik – a tisztítótűz. Mivel a protestánsok csak a mennyországot és a poklot ismerik el, számukra abszurd és haszontalan imádkozni a halottakért.
Az embernek minden esélye megvan arra, hogy ebben az életben megbánja bűneit.
Megvan rá az esélye. És ha nem teszi, akkor a tisztítótűzbe sem kerül, ha bűnei súlyosak. A tisztítótűz nem a bűnbánat helye, hanem a megtisztulásé. Ha két ember megbánja bűneit a halálos ágyán, és az egyik egy parancsolatot szegett meg, a másik pedig gyakran az összeset, mindkettőjüket megmenti a bűnbánatuk. De Isten előtt nem egyenlőek. A tisztítótűzben arányos megtisztulást fognak elszenvedni.
A tisztítótűz dogmáját 600-ban találta ki I. Gergely pápa, és 1439-ben a firenzei zsinat fogadta el hittételként.
Ha csak Krisztus után 600-ban találták ki, akkor miért kérte Szent Mónika a negyedik században halála előtt fiát, Szent Ágostont, hogy imádkozzon lelkéért, ahányszor az oltárhoz lép, hogy misét celebráljon? És hogyan magyarázza a katakombákban található feliratokat, amelyek az első századokban élt keresztények halottakért mondott imáit rögzítik? Vagy, ha még régebbre megy vissza, mit kezd magával a Szentírás tanításával? A firenzei zsinat csupán a korábbi meghatározásokat idézte fel.
A Szentírásról beszél, de a Biblia csak a mennyről és a pokolról tesz említést.
Nem így van. Határozottan említi azt a köztes állapotot, ahová Krisztus lelke került kereszthalála után. 1 Péter 3,19. Ez az állapot sem a mennyország, sem a pokol nem volt, hanem az ószövetségi atyák limbusa. Ezenkívül a Szentírás megemlíti a tisztítótűz állapotát is. Mindenesetre nem lenne jelentősége, ha a Biblia csak két helyet említene. Az, hogy csak Londont és New Yorkot említem, nem bizonyítja Párizs nemlétét. Más lenne a helyzet, ha Krisztus azt mondta volna: „Nincs tisztítótűz.” De ezt nem mondta.
Hogyan bizonyítja egy ilyen állapot létezését?
Máté 5,26-ban Krisztus, amikor elítéli a bűnt, csak a börtönben való jóvátétel utáni megszabadulásról beszél. „Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted.” Máté 12,32-ben olyan bűnről beszél, amely „nem nyer bocsánatot sem ezen a világon, sem az eljövendőben.” A bűn következményeinek bármilyen eltörlése a következő világban csak a purgatóriumra utalhat. Mindenekelőtt Szent Pál mondja nekünk, hogy az ítélet sugara meg fogja vizsgálni minden ember cselekedeteit. Ez a nap a halál után következik be, amikor a lélek találkozik Istennel. Mi az ítélet eredménye? Ha egy ember cselekedetei nem állják ki a próbát, Szent Pál azt mondja, hogy „kárt vall; ő maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által.” (1Kor 3,15) Ez nem utalhat az örök kárhozatra a pokolban, mert ott senki sem menekül meg. Nem utalhat a mennyre sem, mert a mennyben nincs szenvedés. Csak a tisztítótűz magyarázhatja ezt a szöveget. Valójában minden keresztény hitt a tisztítótűzben a reformációig, amikor a reformátorok elkezdték önkényesen elutasítani a keresztény tanokat. A halottakért való imádkozás mindig is elterjedt szokás volt, összhangban a Biblia ajánlásával. „Tekintetbe vette ezenkívül azt is, hogy azokra, akik istenfélően hunytak el, igen nagy jutalom vár: ez szent és üdvös gondolat. Azért végzett [Júdás, a makkabeus] engesztelést a halottakért, hogy bűneiktől megszabaduljanak.” 2Makk 12,45. A halottakért való imádkozás feltételezi, hogy a lélek nem a mennyben van, ahol nincs szüksége az imádkozás segítségére, és nem is a pokolban, ahol az imádkozás nem segíthet rajta. Szükséges egy köztes állapot, a megtisztulás és a szükség állapota, ahol az imádkozás segíthet. És ez a tanítás nagyon is ésszerű. „Nem lépnek be oda tisztátalanok” (Jel 21,27). Mégsem minden bűnért kell az embernek a lelke elvesztésével fizetnie. A kisebb vétségeket pénzbírsággal vagy ideiglenes bebörtönzéssel büntetik, amely után a bűnös szabadon távozhat. Azok, akik tagadják a tisztítótűz létezését, keményebb és észszerűtlenebb doktrínát hirdetnek.
Isten nem követel elégtételt, miután megbocsátotta a bűnt.
[…] Amikor Dávid megbánta nagy bűnét, Isten elküldte hozzá Nátán prófétát az üzenettel: „Így az Úr is megbocsátotta bűnödet, és nem halsz meg. Mindazonáltal, mivel e dolog által alkalmat adtál az Úr ellenségeinek a káromlásra, fiad, aki született neked, meghal.” 2Sám 12,14. A bűn után megmaradt felelősséget megbocsátani, és a lélek e betegsége által hagyott lelki sebet és foltot vezeklő szenvedéssel megtisztítani jobb, mint a lelket megtisztítatlanul és Isten igazságosságának tartozva hagyni. Én is teljes mértékben megbocsáthatnék egy barátomnak, ha kirabolt volna, de mégis ragaszkodnék ahhoz, hogy jóvá tegye a nekem okozott kárt.
Ez egy olyan bevételi forrás, amelyet egyetlen pap sem mer elmulasztani kihasználni. A misék eladása biztosan nagyon jövedelmező.
Ez a megjegyzés azt mutatja, hogy egyáltalán nem érti a misék természetét. A papok nem árulják a miséket, és az emberek nem fizetnek a misékért. A misét nem lehet megvenni vagy eladni. Még ha azt is mondanám, hogy a pap misét celebrál, és nem a miséért, hanem az idejéért és szolgálataiért kap fizetést, akkor sem lenne helye olyan gonosz tényezőnek, amilyet Ön sugall. Nem számít, hogy a káplán egy évnyi szolgálatáért kap-e fizetést, vagy különleges szolgálatáért különleges adományt. A magyarázat azonban ennél mélyebb. Az Ószövetségben az emberek tizedet és javaik egy részét hozták, és azokat Istennek szentelték. Az ajándékot közvetlenül Istennek ajánlották fel, és miután felajánlották, az már nem az adományozóé volt, hanem teljes egészében Istené. Ezután Isten ezeket az ajándékokat vallási szolgálattevőinek támogatására használta fel, meghívva őket vendégül. Ugyanez a szellem jellemzi a katolikus gyakorlatot is. A katolikus szeretné felajánlani Istennek a miseáldozatot. Nem kényszerül erre. A mise Krisztus által bevezetett áldozat, de szükség van hozzá külső dolgokra: kenyérre, borra, oltárra, liturgikus ruhákra és egy élő emberre, akit Isten felhatalmazott, hogy Krisztus és az Egyház nevében bemutassa azt. A katolikus felajánlja Istennek mindazt, ami szükséges, és valóban személyes áldozatot hoz azzal, hogy hozzájárul az oltár fenntartásához és annak a papnak a megélhetéséhez, aki az ő nevében áll az oltárnál. Mivel ezt az áldozatot Istennek ajánlotta fel, a mise az ő szándékára kerül bemutatásra. Így, amikor azt a gondolatot támadja, hogy a pap eladja a misét egy katolikusnak, egyáltalán nem a katolikus tanítást vagy gyakorlatot támadod.
Honnan tudják a papok, hogy egy lélek kiszabadult a tisztítótűzből?
A lelkek nem úgy szabadulnak ki a tisztítótűzből, mint a bűnözők a börtönből vagy a madarak a ketrecből. Amikor elég tiszták ahhoz, hogy Isten arcát láthassák, akkor bebocsátást nyernek a mennyországba. És senki sem tudja, mikor történik ez, hacsak Isten nem ad különleges kinyilatkoztatást, amely kegyet kérni nincs jogunk.
Akkor lehet, hogy olyan lélekért imádkozik, aki egyáltalán nincs a tisztítótűzben.
Ez könnyen lehetséges. Ha hiszünk a tisztítótűzben, abban, hogy imáink segíthetnek a halottakon, és abban, hogy nem tudjuk biztosan, hogy szeretteink megszabadultak-e már a tisztulásuktól vagy sem, akkor is tovább imádkozunk értük. Bármilyen kétség esetén inkább az ő javukra döntünk, mint a magunkéra. Arra hivatkozunk, hogy imáink esetleg segíthetnek rajtuk, nem pedig arra, hogy esetleg hiábavalóak lehetnek. És inkább kockáztatjuk, hogy túl sokat imádkozunk értük, mintsem hogy kockáztassuk, hogy megfosztjuk őket a segítségtől.
Miért kell szenvednünk ahhoz, hogy megtisztuljunk?
J. B. McLaughlin, O.S.B. atya „Tisztítótűz avagy a szenvedő Egyház” című könyvében a következő választ adja erre a kérdésre: „Vannak, akik Istenre úgy tekintenek, mint egy szigorú hitelezőre, aki minden bűnért vagy bűnösért fájdalom-adót szab ki. De nem szabad azt gondolnunk, hogy a jót és a rosszat Isten önkényesen határozta meg; hiszen ezek az Ő természetén alapulnak. Nem azért helyes, hogy bűneinkért szenvedjünk, mivel Isten így parancsolja; inkább azért parancsolja, mert ez a helyes. És jóságában olyanokká tett minket, mint Ő maga; fényt adott nekünk, hogy ne csak az Ő akaratát lássuk, hanem bizonyos mértékben azt is, amit Ő lát. Ezért próbáljuk megérteni, miért helyes, hogy bűneink megbánása után szenvednünk kell miattuk. Gondoljunk egy lélekre, angyalra vagy emberre, aki szembeszáll Istennel és nem engedelmeskedik az Ő akaratának. Képzeljük el, hogy Isten beleegyezik ebbe; hogy a lázadó lelket szívesen látott barátként kezeli, mint a bűntelen angyalok és maga Isten méltó társát. Képzeljük el, hogy Isten olyan lelkeket teremt, amelyek örök és zavartalan boldogságot találnak abban, hogy ellenszegülnek Teremtőjüknek, és büntetlenül élvezhetik az Ő szeretetét. Nem érezzük azonnal, hogy ez nem az az Isten, akit elképzelünk? Hogy valamilyen módon megsérülne az örök igazságosság, ha ezek a dolgok lehetségesek lennének, és Isten szentsége gyalázva lenne? Ha Isten Isten, akkor az ilyen ellenszegülések, lázadások és minden szentségtelenség gyűlöletes kell legyenek számára. Lénye megköveteli, hogy minden bűn magával hozza büntetését a bűnösre. Gondoljunk ismét arra a bűnösre, aki rájön és felismeri, mit tett, amikor ellenszegült Teremtőjének. Azonnal megérti, hogy elképzelhetetlen büntetés jár neki. Csak két alternatíva tűnik lehetségesnek számára: a ördögök és Júdás kétségbeesése, ha elvesztette minden szeretetét Isten iránt; vagy, ha megmaradt benne a szeretet gyökere, akkor az a vágy, hogy természetének határaig szenvedjen, hogy valamilyen módon elismerje azt a fenségességet és szentséget, amelyet megsértett. Neki megadatik a remény ajándéka; a látszólag hihetetlen, de biztos tudat, hogy Isten mindenható hatalma annyira átváltoztathatja őt bűnős állapotából, hogy olyan lesz, mintha soha nem vétkezett volna. Magdolna szégyen nélkül lakozhat Isten makulátlan Anyjával, sőt, magával Istennel is. Ezzel a reménnyel, amely megvilágosítja őt, a bűnös rájön, hogy sokkal nagyobb engesztelést kell tennie, mint gondolta. Most szenvedni fog, és szenvedéseivel nemcsak engesztelést nyújt a megsértett Felségnek, hanem visszaadja Istennek azt a szolgát és barátot, aki elveszettnek tűnt, és átadja Isten szeretetének tüzében megújult lelkéta.
Mennyi ideig maradnak a lelkek a tisztítótűzben?
„Az Egyház állandó tanítása szerint” – mondja J. B. McLaughlin, O.S.B. atya – „minden megtisztulás befejeződik, amikor a világ végén eljön az utolsó ítélet. Minden lélek, amely a mennybe kerül, az ítéletkor újra egyesül testével, és megkapja örök jutalmát. Az egyes lelkek megtisztulásának időtartamáról azonban semmit sem tudunk Urunk tanításából. Egy példabeszédben azt mondja nekünk: „Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted.” Ez azt mutatja, hogy tökéletes tisztaságra van szükségünk, mielőtt a mennybe juthatunk, de semmit sem árul el a fogság időtartamáról. Az Egyház megengedi, hogy egy lélekért mindig mutassanak be misét. Ez azért van, mert nem tudja, meddig fog szenvedni az a lélek, és hogy Isten mennyit fogad el az emberek által az ő nevében végzett engesztelésből. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten számára minden idő egyformán jelen van. […]
