A következő idézeteket Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök (1858-1927) „Elmélkedések az evangéliumról” című könyvéből vettem ki.
Gyakori gyónás.
a) „Teremjétek tehát a bűnbánat méltó gyümölcseit” (Máté 3,8). Ehhez először is mély, igaz bánat kell; ezt a bánatot tökéletesíti a gyakori gyónás. Megtérésünk vagy jobbulásunk kezdetén csak zavarosan ismerjük meg vétkeinket; később azután tüzetesen kezdjük megismerni vétkeink sokaságát és nemtelenségét. E megismerés fokozata szerint nő bánatunk. […]
b) A gyakori gyónás által több kegyelmet nyerünk; s a kegyelem meglágyítja lelkemet, mint az áztatás a kendert; hajlékonyabbá teszi. S az érzékenységtől függ a bánat. Akiben ez megvan, az jobban tudja bánni a kisebb bűnt, mint más a nagyobbat. A kegyelem mértéke szerint bánkódik mindenki; a szentek legjobban bánkódtak, mert legtöbb kegyelmük volt. […] A lélek durvasága akadályozza a bánatot. Nézzék a durva embert, a vadat: lelkére csak a vihar, a szélvész, az orkán, a dörgés és villám tesz benyomást; a bölcseség, a mélység, a szeretet, mely ki van öntve a teremtésre, őt nem hatja meg. Épen úgy, míg szívünk durva s a föld érdekeit hajhássza, csak a halál, pokol, ítélet, a predesztináció félemlítik meg. Nem tud belemélyedni a kegyelem bensőségébe, az ima titkaiba, a búcsúk kincseibe. Aki nem hatol beléjük és szórakozott, azt csak az ítélet dörgése riasztja föl; de aki éber, az meghallja a nyári lég lebbenését a fák lombjaiban.
c) A kegyelemmel jár a hasonulás; kezdünk mélyebben s bensőbben érezni Krisztussal; szenvedését szívünkre vesszük s mélyen meghat az a gondolat: ugyan, hogy néz reám a tövissel koszorúzott Jézus? E tekintettől megrendülök s átszegeződöm. E bánat indító okai kizárólag: véres verejtéke, öt szent sebe, szent arcának éktelensége és szent szívének búja. […]
Az Isten országa bennünk.
a) „Elközelgett a mennyeknek országa” (Máté 3,2). A mennyország az Istennel való, bízó, szerető egyesülésben áll. Lelkem hozzá ragaszkodik s megnyugszik benne. E tudatot érvényesítenem kell mindenen át s mindennek dacára, ami letör, aggaszt, nyomorgat engem. Akkor úgy érzem, hogy alakítok lélekkel életet, mint ahogy a szobrász alakít szirtből szép alakot. Habozom néha, kislelkű vagyok, a világ rám zúdítja hullámait; meglep a kétség, hogy talán mégis csak semmiség az élet. Oly kicsinyek, gyöngék vagyunk, elsodor a hullám; de meg kell győződve lennünk, hogy a lélek győzi. […] A világ nagy, de Jézus mondotta: Nagyobb a lélek. Öntudatra ébredek a nagy világgal szemben. Önmagamat állítom, azután átérzem s átélem a lelki erőt, mely az én világomat kialakítani képes.
b) Ez öntudatra ébredt, derült lélek az evangéliumból két megnyugtató ismeretet merít; meggyőződik saját értékéről s az Isten szeretetéről. E meggyőződésből fakad ki benne a jóindulat s a kedv az élethez. Fényes és boldog; a karácsonyi éj glóriája veszi körül, ki van váltva már rajta a „pax hominibus bonae voluntatis”. Kifejti rajta az Úr, hogy mi a „bona voluntas”. Az a bízó, szerető jóindulat! Ez nem háborodik meg; nem veszti el egyensúlyát s önmagát. Fölötte áll a bajnak. Felső erő hordozza; leng, mint a sirály a hullámok fölött; ül, mint a madár a recsegő ágon (mulandóság); nem fél, hiszen szárnya van. Ez a tudat erőssé tesz megpróbáltatásokban, s mosolygóvá teszi a lelket nehézségek közt. Belőle valók azok a hősies típusok, melyek a lélek tisztaságát s méltóságát az élet minden körülményei közt megóvják.
[…]
Éljünk e tudatban s vigyük ezt magunkkal a közönséges életbe. Az evangélium ki nem emel minket a gazdasági munkából, a társadalmi viszonyokból; tisztel hatóságot; szentségnek hirdeti a házasságot, megszenteli a szerelmet, kötelez a munkára, nem sürget a pusztákba; embereknek ismer, embereknek hagy meg minket, de bízik az „erjesztőben”, az új világalakulásban e fölséges öntudat révén. Tegyem föl magamban reggelenként, hogy öntudatos, erkölcsi motivumokat viszek bele az életbe. Nemcsak veszem, amint jön, hanem teszek is.
A Prohászka tiszteletére épült Jó Pásztor templom Székesfehérváron. Kép: Dr. Korom János, 2012-ben, CC-BY-SA 2.0, itt
Az Isten országa a világban.
Az Isten országa nemcsak belénk zárkózik, hanem a világban, a közintézményekben, a társadalomban is tért akar foglalni. Ez az Isten-ország, a több-igazság, nagyobb-jóság, boldogabb élet országa. Ennek is kell közelednie. Ezért kívánjuk, hogy a társadalomban s a közéletben is szélesebben s mélyebbre hatóan foglaljon tért az Isten országa.
a) Szélesebb körben. Az Isten országa lassan terjed. Vannak korok, mikor az igazság s jóság alig férkőzik a nagy néprétegekhez, melyek a társadalom mélyében pihennek. Kevés fény és szépség hatol le hozzájuk. Azután pedig megjön az idő, mikor megmozdulnak, – mikor élni akarnak erkölcsileg, társadalmilag; mikor szomjazzák a műveltséget s a fölvilágosodást; mikor a népművelődés nagy érdek lesz, mely a világot mozgatja. Hogy festette a próféta a szép adventet? „Omnes enim cognoscent me”,„mindnyájan megismernek engem” (Jer. 31,34). Hogyan az Úr Jézus? „A vakok látnak, a sánták járnak…”; tehát amikor látunk s a szerint járunk s mikor a kínzó rossz vész, akkor van adventünk. Ez az advent folyik a nagy világban, az iskolákban, a missziókban, az igaz népfölvilágosodásban. Ez adventi énekek hallatszanak, a jobb kor utáni vágyak és fohászok, egybekötve azzal az érzéssel: jön, jön,… messze már nem lehet. […] Nekünk e népnevelő törekvéseket mindig Krisztushoz kell utalnunk s az ösztönös vágyat a haladás után mindig a hit útjaira terelnünk.
b) A világjobbulás ez adventi mozgalma csak akkor boldogít igazán, ha a mélybe hat, lelkünkbe! A léleknek kell átszellemülnie, izzania és hevülnie. Ez a folyamat a tökéletesbülés műve. Krisztus javai rendelkezésünkre állnak, de teljesebben kell birtokunkba átmenniök, át kell élnünk a karácsonyi békét, a vérfolyásos asszony bizalmát, Magdolna bánatát; Jézust kell szívünkhöz szorítanunk, úgy mint Simeon, s a húsvétot s a pünkösdöt átélnünk, mint az apostolok. Szemeinket kell kinyitnunk, hogy az emberekben testvéreinkre ismerjünk s őket szeressük! „Mir genügt der feste Ausblick in das keimende Adventsleben, (vágyaink s törekvéseink csiráztató melege), der feste Glaube, dass alles, was aus diesem Adventsgeiste geboren wird, die Welt überwindet.” Ne kételkedjünk; bízzunk, küzdjünk! Tegyünk szert fölvilágosodott engedelmességre, mely az Isten akaratát látja és teszi; bensőségre, mely Krisztus életét éli összeszedettségben; ápoljuk forma érzékünket, hogy az életnek egyszerű, erkölcsileg szép alakot tudjunk adni csip-csup dolgok, bajok, pletykák fölött is; érzékenységre az Isten benyomásai iránt; szociális érzésre testvéreink emelésében. Ó jöjj Úr Jézus. Testesülj meg bennem is.
Mester, mit cselekedjünk?
„És kérdezé őt a sereg, mondván; mit cselekedjünk!… Eljövének pedig a vámosok is és mondák neki: Mester, mit cselekedjünk!” (Luk. 3,10).
a) A felelet csak az lehetett: tegyétek meg, amit Isten akar. Mi ideális, parancsoló szükséglet alatt állunk, mely követeli: tedd ezt, ne tedd azt. Eszmények, erények csillagai alatt élünk, s ez az eszményi szépség s ez a kötelező szükség végre is az isteni akarat, mely megtestesülve Krisztusban lép elénk. Ő akarja, hogy így tegyetek, s ő meg is teszi, hogy példám legyen. Ezt a fölséges isteni akaratot olvasom lelkemben s annak legmélyén, kiemelem azt értelmem világával, s azután megtoldva pozitív részletekkel, Krisztus ajkairól hallom s életében szemlélem. Törvény alatt állok, érzem, s a törvényt nem én diktálom: a természeti törvényt époly kevéssé diktálom én, mint ahogy nem diktálom az isteni akaratot. Istenem, mit diktáljak én?… nem diktálni, de megtenni az én föladatom. Megteszem tehát, meg, mert a Te akaratod. S amint érzem, hogy törvény alatt állok, s mint rész az egészben a helyem, úgy azt is érzem, hiszem és remélem, hogy e részszerűségemet, ez elégtelenségemet kiegészíti még az a parancsoló, hatalmas akarat. Az Úrból segítő lesz; a törvény kegyelemmel párosul; az eszmény leereszkedik s előkészíti utaimat. Ez erkölcsi krédóm! Hiszem, hogy a legfelsőbb akaratnak engedelmeskednem kell, de tudom azt is, hogy ez engedelmességemben megsegít!
[…]
c) Ime a jócselekedetek. Nemcsak az ima, a bőjt, az alamizsna a mi jócselekedeteink; dehogy; hanem az én öntudatomnak egész tartalma; az, hogy hogyan érzek, hogyan gondolkodom, – hogyan nézek világot, embert, – hogyan taksálok Istent, életet, – mily jó, türelmes, elnéző, szelíd, erős, okos vagyok – mily szándékkal dolgozom, beszélek, társalgok, szenvedek, – szóval jócselekedet lehet az egész, egész élet!
Erkölcs az a szép, nemes, kedves élet, melynek fegyelme, törvénye, ritmusa, harmóniája van. – Erkölcs az az öntudatos, ideális akarat. Nem altruizmus csak, nemcsak önfeláldozás; nemcsak ember- és jogtisztelet, humanizmus és személybiztonság; nemcsak jótékonysági intézmények és szociális érzés. Ezek mind csak részei az erkölcsi életnek, s lehet belőlük több-kevesebb az átlagos, erkölcstelen emberben is, s az még nem dönt az erkölcsi színvonal fölött; hanem az erkölcsiség az én öntudatos, nemes akaratom és érzületem, ha remete vagyok is, ha koldus vagyok is; az erkölcsiség a lélek nagysága, „Seelengrösse”: az erkölcsiség a lélek szépsége és életereje. Ah, ez lelkem légköre, napsugara és erdei fuvalma; ez zónám! Ha kinyílik a názáreti ház ajtaja, megcsap az erkölcsiség fuvalma és illata, akárcsak a mennyország kapuját nyitottam volna meg! Ebből van oly kevés, s lehetne mindenütt sok! Mozduljon meg bennem ez a te Lelked!