Az alábbi kérdések és válaszok Charles M. Carty katolikus pap „Hell Quizzes to a Street Preacher” (Kérdések a pokolról egy utcai prédikátornak) című, az 1930-as években megjelent könyvéből származnak.
Mit értesz pokol alatt?
Bár a modern ember viccelődik a pokolról, gúnyolódik rajta, kételkedik benne és tagadja létezését, a pokol az örök szenvedés, amely azokra vár, akik súlyos bűnben és Isten ellenségeként halnak meg. Az általános feltámadás előtt csak a lélek tapasztalja meg ezt a szenvedést; a feltámadás után a test újra egyesül a lélekkel, és osztozik a szenvedésben, a teremtett dolgokk által kínozva, ahogyan az ember életében elhagyta Istent a teremtett dolgok élvezete érdekében. A fő szenvedés az lesz, hogy elvesztette Isten látásának boldogságát; a másik pedig a tűz kínzása lesz.
Egyetlen ép elméjű ember sem tudna befogadni egy ilyen szörnyű tanítást.
Az ép elme nem követeli meg a hitetlenséget. Az emberi értelem nem képes teljes mértékben megérteni az örök szenvedés rejtélyét, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a pokol létezik, ahogyan az sem, hogy nem értjük teljesen a vezeték nélküli kommunikáció működését, nem változtat azon a tényen, hogy létezik ilyen kommunikációs médium. És ha a pokol gondolata szörnyű, akkor az a gondolat, hogy nincs pokol, még szörnyűbb. A Teremtő ellen elkövetett súlyos bűn szörnyűbb dolog, mint a pokol, ahová vezet. És az, hogy egy teremtmény büntetlenül kigúnyolhatja Teremtőjét, szörnyűbb, mint a büntetés, amelyet egy ilyen magatartás megérdemel.
A katolikusoknak utálniuk kell a pokol doktrínáját.
Nem utálják a pokol doktrínáját, mert szeretik az Isten által kinyilatkoztatott igazságot. Ezenkívül ez a tan Iigazolja Isten igazságosságát, és nem lehet utálni azt a doktrínát, amely szerint Isten maga az igazságosság. A katolikusok természetesen nem szeretik a pokol állapotát, és utálják azt a gondolatot, hogy bárki is oda kerüljön. De a tant örömmel elfogadják.
Mi a pokol természete?
A pokol az örök szenvedés állapota. A pokolban a halál nagy kegyelem lenne, csakhogy ott nincs halál. A pokolban csak szenvedés van, és az végtelen. Ez eltávolodás mindattól, ami jó, szent és szép. Az Istentől való elszakadás szenvedése arányos az Isten birtoklásának örömével. Az elveszett lélek bűnbánatra, szenvedésre és kétségbeesésre jut. Lesz az örök emlékezés okozta bűntudat; nem a megtérés, hanem a felemésztő sajnálkozás és megaláztatás; sajnálkozás, hogy így kell szenvednie; a bűnnel való azonosulásának megaláztatása. Nem annyira a bűn elkövetésében van, mint inkább a bűn állapotában. A bűn mintha emberivé vált volna benne. És a bűn tudata is megmutatkozik. Az első bűnök félelmet és bűnbánatot hoznak a gyermek félénk, szégyenlős és tiszta lelkiismeretébe. De az emberek kinövik a lelkiismeretüket, és túllépnek rajta. De mi lenne, ha a gyermek lelkiismerete kopogtathatna a felnőtt ember szívén? És mi lenne, ha a lelkiismeret újjáéledne, és az ember nem szabadulhatna meg sem bűneitől, sem lelkiismeretétől az örökkévalóságig? Egy ilyen megfontolás alapján elképzelhetünk legalábbis egy mentális poklot.
De létezik egy fizikai pokol is, a tűz pokla. Van egy pokoli tűz. Nem olyan tűz, amit mi ismerünk, hanem annál rosszabb. A tűz, ahogy mi ismerjük, csak a legközelebbi dolog volt, amit Krisztus talált, hogy leírja az érzékszervek fájdalmait a pokolban. És a lélek teljes kétségbeesésben fogja átélni ezt a bűntudatot és szenvedést. A jövőnk addig vonzó, amíg van valamilyen remény. Ha a remény eltűnik, csak az öngyilkosság kétségbeesése marad. Csakhogy a pokolban nincs öngyilkosság. „Örökre elvesztem” – ez a végső kiáltása egy léleknek, aki a boldogságra lett teremtve, de soha nem érheti el azt.
Milyen bizonyítékod van arra, hogy létezik ilyen pokol?
… Létezik egy pokol, ahol a kárhozottak teste és lelke egyaránt szenvedni fog. Így figyelmeztet minket a szelíd Krisztus: „jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész tested a gyehennára jusson.” (Mt 5,30). Ne feledjük, hogy egy napon mindannyian feltámadunk, jók és gonoszak egyaránt, és a test osztozik a lélek sorsában. „[…] mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az ő szavát, és előjönnek: akik jót tettek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet feltámadására.” (Jn 5,29-30). Azok, akik elvesznek, örök tűzbe kerülnek. Krisztus „olthatatlan tűz”-nek nevezte. (Mk 9,43) A következő kemény ítéletet mondja: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.” (Mt 25,41) A bírósági ítélet ilyen komoly megfogalmazása szó szerinti értelmezést igényel. A bírák ilyen pillanatokban nem átvitt értelemben beszélnek. „Akasszák fel – de természetesen csak metaforikusan.” És ez tudatos szenvedés lesz. Urunk azt mondja: „a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik.” (Mk 9,44) És ismét: „Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 13,50) Folyamatos tudatos szenvedés a kárhozottak sorsa. És az ész is ilyen sorsot követel. Amikor az ember súlyosan vétkezik, választania kell Isten és az Isten által tiltott dolog között. Nem választhatja mindkettőt, és inkább lemond Istenről, mint a teremtett jóról. Ha bűnbánat nélkül hal meg, akarata továbbra is távol áll Istentől. Ha lehetősége lenne rá, újra ugyanazt tenné. És amíg ez a hajlam fennáll, Isten és boldogság nélkül kell élnie. Ezek a hajlamok örökké fennmaradnak, miután ez a próbatételnek számító élet véget ér, és ugyanúgy a büntetés is.
Hogyan lehet összeegyeztetni a poklot Isten szeretetével, igazságosságával és irgalmával?
Ha nem tudnám, az csak azt bizonyítaná, hogy valami nem stimmel a témával kapcsolatos elképzeléseimmel. Mert az biztos, hogy Isten szerető, igazságos és irgalmas; és Ő kinyilatkoztatta, hogy létezik pokol. Tehát a két gondolat nem lehet egymással ellentétesek. Isten szeretete, igazságossága és irgalma azonban megköveteli, hogy létezzen pokol. Szeretete megköveteli a poklot, mert minél jobban szeret, annál jobban kell gyűlölnie a bűnt. Azoknak, akik azt mondják, hogy Isten túl nagyon szeret ahhoz, hogy egy embert a pokolba küldjön, egyszerűen azt válaszolom, hogy Ő nem küld oda senkit; az emberek maguk mennek oda. És Isten túl nagyon szeret ahhoz, hogy ne engedje őket oda menni, ha megvetik, elutasítják és visszautasítják az Ő szeretetét. Ismétlem, igazságossága megköveteli, hogy ha egy ember úgy hal meg, hogy elutasítja a végtelen jóságot, akkor végtelen büntetést kell elszenvednie. Ha nem lenne örök büntetés, az ember így kiálthatna Istennek: „Te azt mondod: »Ne tedd!« Én azt mondom: »Megteszem!« Tedd a legrosszabbat! Nem büntethetsz örökké. Mit érdekelnek engem a parancsaid vagy Te magad! Vagy boldoggá kell tenned engem a végén, vagy meg kell semmisítened, amikor már elmenekültem a hatalmad elől.” Lehetetlen, hogy a gonoszság drámája így végződjön. Az nem lenne igazságosság. Ami pedig Isten irgalmát illeti, már az is irgalom, embernek van pokolról alkotott gondolata, mint egy vészfék, amely megakadályozza, hogy fejest ugorjon a bűnbe. Az a tény, hogy létezik pokol, irgalmasan megmentett sok lelket az istenkáromló és a bűnös életétől, és még többször a bűnös állapotban való meghalástól. És ne feledjük, hogy Isten irgalmát minden embernek újra és újra felajánlja az élet során. Az irgalmat kérni kell, nem lehet ráerőltetni az emberekre. […] Az emberek ayonban nem részesülhetnek Isten irgalmában ha ugyanakkor elutasítják azt.
De Krisztus, aki Isten kinyilatkoztatásaként jött el, olyan kedves és szelíd volt!
Ez csak még erőteljesebbé teszi a pokolra vonatkozó érveket. Csak egy szomorú valóság kényszeríthette Őt arra, hogy így beszéljen. Egyaránt tanított a mennyről és a pokolról. Nem lehet csak a mennyet elfogadni, mert az tetszik, és elutasítani a poklot, amit ugyanaz a hatalom? tanít, mert az nem tetszik. Gondoljunk az Ő szenvedésére és halálára. Ha nem lenne pokol, amitől meg kell menteni minket; ha mindannyian a mennybe jutnánk, függetlenül attól, hogy Őt keresztre feszítették-e vagy sem, akkor az Ő szenvedései és halála értelmetlenek lennének. Az emberek szeretnék eltörölni a poklot. Csak egy módon lehet ezt megtenni. Minden ember törölje el a saját poklát azzal, hogy megbánja bűneit és igyekszik Istennek szolgálni.
A pokol Ön szerint tele van nemkatolikusokkal, akik súlyos bűnöket követnek el, és nem tudják, hogyan kell a tökéletes bűnbánatot felindítani.
Nem tudjuk, mennyire értik a bűn súlyát. Ami a bűnbánatot illeti, kihagyja a legfontosabb tényezőt: Isten kegyelmét. Isten egy pillanat alatt megvilágosíthatja az elmét, és a akaratot egy tisztán belső bűnbánatra késztetheti, amiről a szemlélők semmit sem tudnak. És csak Isten tudja, hányan menekülnek meg így.
Hogyan lehetne egy anya boldog a mennyben, ha gyermeke a pokolban van?
Nem lehetne, ha a dolgokról alkotott véleményét korlátoznák jelenlegi, nem megfelelő elképzelései. De ha tisztán látja, mi is valójában a jóság és mi a gonoszság, akkor a mennyben egészen másképp fogja értékelni a dolgokat, ami nemcsak lehetségessé teszi a boldogságot, hanem valósággá is. Próbáljuk megérteni. A pokol valóság, és az, hogy nem értjük, nem változtat semmit. És mindenesetre Krisztus jobban szerette a gyermeket, mint annak anyja, Ő mégis boldog a mennyországban. Tehát kell lennie valamilyen kiútnak. Látják, nem értelmezhetjük a mennyországot ennek az életnek a szempontjából. Itt természetes lények vagyunk, természetes szeretetünket közvetlenül embertársaink ébresztik fel. De a mennyországban maga Isten lesz szeretetünk közvetlen tárgya. Istent fogjuk szeretni, azt, amit Isten szeret, és ahogyan Isten szereti. Minden más lényt Istenben fogunk szeretni. Krisztus az emberi szeretet eltérő voltáról a mennyben így azt mondta, hogy házasság nem lesz, hanem az emberek olyanok lesznek, „mint az angyalok a mennyben”. (Mt 22,30) A pusztán természetes szeretet Istenben és Isten által természetfeletti szeretetté válik, és az emberek annyira lesznek szeretetre méltók, amennyire hasonlítanak Istenre. Ha a fiú bűnbánat nélkül hal meg, miután azonosult a gonoszsággal, akkor Isten ellentéte lesz. Az anya abszolút szükségét fogja érezni annak, hogy szeresse Istent, aki tiszta, igazságos, szent és maga az igazság. És ebben teljes boldogságot fog találni. Természetes szeretete a fia iránt helyet ad egy természetfeletti szeretetnek, ha a fia tiszta, igazságos, szent és igaz. De átadja a helyet Isten iránti szeretetének, ha a gyermeke tisztátalan, igazságtalan, gonosz és lényegében hazug, mint a hazugság atyja maga. A mennybe való átköltözése megváltoztatta a fia iránti szeretetének okait, és ha a fia ilyen gonosz hajlamokkal hal meg, akkor nincs természetfeletti oka, hogy szeresse őt.
Minden boldogsága Istenben van, és ez a boldogság nem zavarható meg. Ez nehéznek tűnhet. Muszáj, hogy annak tűnjön. Hiszen a mennyország állapotait földi tapasztalatainkból merített elképzelésekkel próbáljuk megmagyarázni, amelyek nem elégségesek. A magyarázat olyan megoldást ad, amennyire az ember korlátozott elméje képes. És ha ez megdöbbenti az emberi értelmet, akkor még jobban meg kellene döbbenünk, ha korlátozott képességeinkkel teljes mértékben meg tudnánk érteni a dolgot.
Aki akár a leghitványabb teremtményt is örök kínzásra ítéli, kegyetlenebb, mint a legkegyetlenebb ember.
A kegyetlenség az, amikor ártatlanokat büntetnek, vagy a bűnösöket a mértéknél nagyobb büntetéssel sújtják. Isten nem kegyetlen. Ő igazságos. Amikor kegyetlenségről beszél, öntudatlanul az emberi sajnálat érzésére apellál. Nos, mi sajnáljuk az akaratlanul elkövetett gonoszságokat. Sajnáljuk azokat, aki akaratlanul szenved. Sajnáljuk a bűnözőket, akik megbánják bűneiket és megpróbálják azokat jóvá tenni. Még mielőtt megbánnák bűneiket, már sajnáljuk őket, ha úgy érezzük, hogy még van remény arra, hogy azt megteszik. De nem sajnáljuk azt az embert, aki megkeményíti magát gonosz szándékaiban – nem bánja meg bűneit, hanem azt mondja nekünk, hogy folytatja gonosz cselekedeteit, bármit is mondunk. Az anya, aki nem tudja, hogyan kell büntetni, nem tudja, hogyan kell sajnálni gyermekét. A gyengeség büntetlenséghez vezet. És ne feledjük, hogy Isten senkit sem küld a pokolba. Az emberek mennek oda. Isten nem akarja, hogy oda kerüljenek, különben abszurd lenne, hogy figyelmeztet minket a pokol létezésére.
De hogyan küldhetne egy irgalmas Isten bárkit is a pokolba?
Isten senkit sem küld a pokolba. Az ostobák mennek oda. Isten nagyon komolyan figyelmeztet minket a pokolra. Ha azt akarná, hogy oda kerüljünk, az utolsó dolog, amit tenne, az lenne, hogy figyelmeztet minket rá. De ezek a nehézségek nem cáfolhatják a tényt. Ahogy a jó és a rossz létezik ebben a világban, úgy léteznek azok megfelelői is az örökkévalóságban – a menny és a pokol. És mindenekelőtt, mivel Isten azt mondta, hogy létezik pokol, nincs értelme vitatkozni arról, hogy kell-e lennie vagy sem. Jobb, ha arra koncentrálunk, hogy olyan életet éljünk, amely nem a pokolban végződik. Ahogy Rickaby atya rámutatott: „Csak egy módon lehet eltörölni a poklot: jó életet élve eltörölni a sajátunkat.”
