Dr. Werdenich Endre alábbi írása az Örökimádás című magyar katolikus folyóirat 1923. november-decemberi számából származik. Az „Örökimádás” 1900-tól 1944-ig futott, a számok PDF formátumban letölthetők a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár oldaláról.
Napjainknak egyik legnagyobb betegsége, hogy sok ember lelkében meggyengült a hit az isteni gondviselésben. A hit abban az Istenben, aki nemesak az egész emberiséggel törődik, hanem az egyes emberre is annyira ráirányítja a szemét, az egyes embert is annyira szívébe zárja, mintha egyéb dolga sem volna, mint csakis erről az egy emberről, mint csakis énrólam gondoskodni. Az e hitbe foglalt nagy életérték miatt úgy érzem, hogy. amikor az eucharisztikus Úr Jézusnak e hajlékában az Ő dicsőségét: kell hirdetnem, Istennek tetsző feladatra vállalkozom, ha a régiek eucharisztiatanából néhány gondolatot kiemelek; csak egy-két gondolatot, amelyek kiválóan alkalmasak lelkünket odafordítani az Eucharisztia, mint e hitnek legerősebb támasza felé.
1. Híven ragaszkodva a minden idők Egyházának tanításához azt valljuk, hogy a konzekráció által a kenyér állaga Krisztus testévé és a bor állaga Krisztus vérévé változik. A katholikus hittudománytól, amely, mint minden más tudományág, a lehetőség szerint haladni akar, senki sem veheti rossz néven, hogy egyrészt elismerve az átállagulásban rejlő titkot, azt mégis másrészt valamiképen megmagyarázni iparkodik. Felveti a kérdést, hogy az eucharisztikus átállagulás miképen történik? Amikor ezt a tényt csak megemlítem, nem azért teszem, mintha e kérdésnek magában véve valami gyakorlati értéke lehetne, Csak azért említettem meg, mert rá akarok mutatni arra, hogy az újabb hittudománynak átállagulás-magyarázatairól a szentatyák még semmit sem tudnak. De nem tudnak róla a középkori scholasztikának nagy vezérei sem, N. Albert, Szent Tamás, Alexander Halensis, Szent Bonaventura és a római Aegidius Colonna, Szent Tamás legjelesebb tanítványa. E nagy tudósok, noha megvolt bennök a hozzávaló tudás is, megvolt a hajlam is magyarázni mindent, amit lehet, hódolattal borulnak le az átállagulás titka előtt s eleve is letesznek minden magyarázatról. Ugyan miért? Azért, mert a régi atyák eucharisztiatanából azt látták, hogy minden e téren megkísérelhető magyarázat veszélyezteti az eucharisztikus testnek és Krisztus mennyei testének teljes azonosságát, azt az azonosságot, amelyet a régi atyák oly határozottan vallottak. Veszélyben látták azt az azonosságot, amely az eucharisztikus testben megőrzi és sértetlenül fenntartja a mennyei testnek nemcsak belső életét, hanem a mennyei testnek alakulatát is annak minden szépségével egyetemben. Az eucharisztikus testnek ezt a szépségét tehát a régiek nyomán nekünk is hangoztatnunk és sértetlenül tartanunk kell. Ha valaki magyarázni akar, ám tegye, de tegye úgy, hogy magyarázatával az eucharisztikus testnek mennyei szépségét is megóvja. Csak ezért az egy dogmatörténeti megállapításért is érdemes volt röviden visszapillantanunk a régiek alázatos hitére az átállagulás titkát illetőleg. Ezen a régi alapon állva igazán, a szavaink alatt rejlő gondolatnak legcsekélyebb ellaposítása nélkül mondhatjuk: Az Eucharisztiában itt van ugyanaz a vér, ugyanaz a test, amelyben Krisztus Urunk feltámadt. Itt van Krisztus emberisége, kizárva a most már dicsőséges testtel meg nem férő bárminő anyagcserét vagy szervezeti elváltozást. Az eucharisztikus test tehát egyenkint is ugyanazon izmokból; izomrostokból, idegszálakból és csontszövetekből áll, amelyeket az isteni mindenhatóság első húsvét hajnalán ismét élő szervezetté egyesített; ugyanazon vércseppekből, amelyeket Krisztus Urunk kínszenvedése alatt értünk kiontott. — Hitének érzékszerveivel a szentáldozás alatt a keresztény léleknek szinte meg lehet éreznie, meg lehet mintegy tapogatnia e szent testen és vérén a szegeknek és ostoroknak marcangoló hegyeit, a szent fejbe nyomult koronának érdes és szúró töviseit, úgy mintha Longinus épen csak az imént döfte volna át azt a szívet; azt a szivet, amely az áldozó lélekkel egyesül, ennek akaratát, értelmét, szíve-világát belemélyesztve az ott lobogó lángtengerbe, a mennyei Atya, a boldogságos Szűzanya és a kiválasztott szentek iránt ápolt mennyei szeretetének lángoló tűzhelyébe. Minden méltóképen áldozóval egyesül a mennyben uralkodó egész Krisztus az Ő egész belső életével. Nincsen tehát okom attól tartani, hogy a Megváltónak szeretete én irántam az én káromra számbavehetőleg megoszlik, vagy nem lehet iránta elég erős, avagy kevésbbé erős lehetne azért, hogy az eucharisztikus Jézusnak rajtam kívül másokat is szerelnie és másokról is gondoskodnia kell. Nincsen, nem lehet lelkemnek éhsége vagy szomjusága, az a kegyelembefogadó képessége, amelyet az Üdvözítő ki ne elégíthetne. Itt van szent hitünknek az a mély gyakorlati értéke, amelyet a gondviselő Isten jóságában oly nehezen hinni tudó mai ember annyira óhajtoz: lelkünkbe, szívünkbe helyezi azt az Istent, aki nemcsak a sokaságról gondoskodik, aki velem is törődik, aki igazán és egészen enyém lett, aki igazán az én Uram és az én Istenem: Dominus meus et Deus meus.
2. A régi atyák hite is az Oltáriszentség kegyelmét abban látja megalapozva, hogy a szent test és vér az eucharisztikus színek leple alatt mint étel és ital hat a lélekre. Ezenfelül azonban a szentatyák bizonyos kegyelmi jogcímet fedeznek fel a Szentírás nyomán már abban is, hogy az eucharisztikus táplálkozásban a lélek a Megváltó szent emberiségével általában szorosan érintkezik. Az Úr Jézus ígérete: „Aki e kenyérből eszik, az örökké él” (Ján. 6,59), a szentatyákat arra készti, hogy párhuzamot vonjanak az Eucharisztia és a Megváltónak halandó teste között, amelynek áldást osztó keze puszta érintéssel, az Istenember parancsára annyi embert lest és lélek szerint egyaránt meggyógyított, úgy hogy „az egész sereg illetni igyekszik vala Őt, mert erő méne ki belőle és meggyógyítá mindnyájukat”. (Lk. 6,19.) Ennek megfontolásából merítik a régi atyák az „életet adó test” tanát s a szent testnek, nevezetesen az eucharisztikus testnek ezen erejében pillantja Alex. Szent Cyrill és utána az efezusi egyetemes zsinat (can. 11.) egyik legerősebb bizonyítékát annak, hogy Krisztus emberisége az örök Igével ennek személyében egyesült. Az eucharisztikus test ilyképen már az ősegyházban középpontjában áll az egész misztériumnak és az eucharisztikus istentiszteletnek. A régiek hitében az eucharisztikus szent vér ugyan nem kevésbbé képes a lélek éhségét és szomját csillapítani, a lélek befogadóképességét teljesen kielégíteni, mint az eucharisztikus test; mégis az éltető testről vallott ősi tanban mintha valami másképen hatna az áldozó lelkére a szent test is, meg a szent vér is. Az eucharisztikus vér közvetítő ugyan az isteni erő és a lélek közölt, de mégis elsősorban isteni kegyelemtermelő erőtől átjárt folyam, amellyel együtt a kegyelem a lélekbe árad; a szent test ellenben nemcsak hordozója ennek az erőnek, hanem különös vezeték is, amelyen át az isteni erő a lélekkel kapcsolódik; kapcsolódik vele valami sajátos módon, épúgy, ahogyan a Megváltó az Ő földi élete folyamán kezének érintésével gyógyított. Innen az a megkülönböztetett tisztelet, amelyben az ősi Egyház az eucharisztikus testet a szentáldozás szertartása alatt részesíti, s az egyik oka annak is, hogy az Egyház gyakorlatában a csupán csak kenyér színe alatti áldozás annyira előtérbenyomult. Az I. niceai zsinat 18. kánonja (325-ben) meg akarva szüntetni a diákonusok részéről több helyen gyakorlatba jött visszaéléseket, elrendeli, hogy a diákonusok a presbytereket ne merjék áldoztatni kenyér színe alatt, mivelhogy az áldoztatásnak ezen formája a presbyteri hatalomnak kiváltságos joga. A Mabillon által kiadott régi szertartáskönyvek, az I. és V. számú Ordo Romanus tanusága szerint még a római Egyház szentmiséjében is a diákonus a kelyhet a presbytlereknek és a miséző püspöknek is nyujtotta; kenyér színe alatt azonban a világi híveknek is az Eucharisztiát csak akkor adhatta, amikor nem volt jelen püspök vagy presbyter, amint ezt az V. század végén I. Geláz pápa is — már régebbi kánonokra hivatkozva — újból szabályozza. (Ep. Ad eppos Lucaniae cap. 8. ML. 59, 51.) Az eucharisztikus testnek és vérnek szerepe a kegyelmi erőátvitel szempontjából ilyképen már a régi Egyház felfogásában, ha nem is lényeges jegyek, de mindenesetre elmoshatatlan árnyalatok szerint elkülönülten jelentkezik. Ezt a valamiképen sajátos hatását egyrészt az eucharisztikus testnek, másrészt az eucharisztikus vérnek a hittudósok, tekintettel az eucharisztikus színekre, a Szentírás gondolatvilágából igyekeztek megállapítani, amelyben a kenyér erősíti a gyengét, a bor pedig vigasztalja, vígságra hangolja a szomorúakat. (Zsolt. 103,15.) Magáévá teszi ezt az Eucharisztiának legnagyobb theológusa, Szent Tamás is, amikor az Eucharisztiáról énekli s utána az Egyház is évről-évre az úrnapi officiumban ismételgeti: Dedit fragilibus corporis ferculum, dedit et tristibus sanguinis poculum. A gyengéknek tehát erősítőül adta az Ő testét, a szomorúak vigasztalására pedig a vérnek kelyhét.
3. Erre az erősítő kenyérre épen az eucharisztikus Jézushoz ragaszkodó léleknek van szüksége, mivel a régi Egyház hite szerint az Eucharisztia nemcsak erőt ad a küzdelemre, hanem a megpróbáltatásoknak egyszersmind bőséges forrása is. „Azt az áldozatot mutatjuk be Neked — így az Egyház a nagyböjt egyik szentmiséjében (secr. fer. 5. post Dom. 3. Quadr.) —, amelyből minden vértanuság kiindult, amely forrása minden vértanuságnak.” Hány keresztény lélek, Istenéhez és az Eucharisztikus Jézushoz hű lélek merített e fenséges imából már az ősi Egyházban vigasztalást és lelkierőt! – Hány szenvedőnek terhén könnyíthet ez a megfontolás, amikor az Egyháznak nyilvános ősrégi, minden évben megismételt imájából biztosítékot nyer aziránt, hogy az ő szenvedései szinte a szó szoros értelmében kereszt számba mennek, őneki szánt szilánkok az Úr Jézus keresztjéből. Amikor megérti, hogy a megpróbáltatásai csak gyümölcsei az ő hűségének, szentáldozás és szentmise közben a szentségi Üdvözítőhöz intézett imáinak, önfelajánlásainak, annak a sokszor megismételt kérésének: Legyen meg a Te akaratod. És mert az Egyház az igazi keresztény vállaira nehezedő szenvedéseket isteni jótéteménynek tekinti, jótéteménynek, amely épen az Eucharisztiából ered: épen ez okból is minden szentmisében a jelenlevők összes bánatát és baját, mindennemű viszontagságait mintegy ráhelyezi a patenára. Az offertórium egyik imájában azokat szinte belesülyeszti az áldozati kehelybe, egyesíti az örök Főpap áldozatos szívével, hogy az áldozat tényében az isteni áldozatba beletemetkezve a mi áldozatunk, önfelajánlásunk is kellemes illatként a mennyei Atya trónjához emelkedjék. „Uram — így imádkozik az Egyház — in spiritu humilitatis et in animo contrito, a szenvedések súlya alatt megalázódott szívvel és bűneink tudatában törődött lélekkel nyerjünk Nálad bebocsáttatást s nyerje meg a mi áldozatunk tetszésedet, Urunk, Istenünk.” Innen, ez áldozatból erednek s Istennek tetsző adományként ez áldozatba térnek vissza az eucharisztikus életet élő léleknek honfiúi fájdalmai, aggodalmai is; fájdalmak, aminők iránt a Megváltó szíve annyira fogékony volt, hogy hazájának előre látott romlása felett könnyeket hullatott. Avagy nem feltünő jelenség-e, hogy az isteni Megváltó, aki nemzetének fénykorában is eljöhetett volna, oly időben, amikor a zsidó nép harci dicsőségétől visszhangzottak Rómának és Spártának törvényhozó termei, ehelyett oly időben jelent meg az emberiség színpadán, amikor ez a nép politikailag alig hogy csak élt s azonfelül az akkori világ sorsát intéző nagy nemzetek megvetésének volt a tárgya? A Megváltótól távolálló, a Megváltó iránt közömbös ember honfiúi bánata csak keserűség és fájdalom; a Vele egyesült léleknek ellenben ezen bánata is kegyelem, eucharisztikus áldozatul szánt mennyei adomány és belekapcsolódás az Istenember honfiúi könnyeibe.
4. A régi atyák tanításában a keresztény léleknek az Eucharisztiára nemcsak azért van szüksége, hogy erőre szerttegyen, hanem azért is, hogy lelki élete, életközössége Krisztussal befejezetlen ne maradjon. A régiek hitében a szent keresztségben nyert kegyelmi élet érzéki megfigyelésünk alá nem eső, de benső lendülettel az Eucharisztia felé gravitál az Eucharisztiát mint a saját betetőzőjét követeli, ez után tör; s e gravitálása, hogy ne mondjam törtetése mindaddig nem jut nyugvópontra, amíg az Eucharisztia szentségi kegyelmében meg nem állapodik. Kérdezni lehetne, hogy a talán még a nagy üldözések idején, 305 körül megtartott elvirai zsinat 77. kánonja az Oltáriszentség vagy a szentmise kegyelmeiben részesült keresztényt miért nevezi justus-nak, igaznak? Nem volt elég e nevezet elnyeréséhez a kereszténység és a bérmálás kegyelme miért kellett ehhez épen az Eucharisztia is? Az ú. n. pelágianus vita közben kifejtett katholikus tan, Szent Ágostonnak, I. Szent Ince pápának és e kor többi egyházatyáinak hite a keresztség és az Eucharisztia kölcsönös viszonyát illetőleg e kérdésre is világosságot derített. A kisdedek — úgymond Szent Ince — keresztség nélkül azért nem érhetik el az örök életet, mert meg van írva, hogy szentáldozás nélkül nem lehet bennünk élet. (Ján. 654—55. epist, ad Concil. Milevit. PL. 56470.) A régiek szerint tehát a szentáldozást elrendelő isteni parancs a gyermek részéről a szent keresztség által érvényesül, azon az alapon, hogy a keresztség kegyelmében a lélek megkezdőleg már az Eucharisztia kegyelmét is élvezi. A felnött kereszténynek azonban rajta kell lennie, hogy e kezdőleges élettel be ne érje és lelkének vágyódása, törekvése az Eucharisztia után kielégítést nyerjen. — A Krisztussal való kegyelmi egybeolvadás befejezésében tündöklik, görög nevének megfelelően, az Eucharisztiának mint jó kegyelemnek igazi jósága és szépsége. Jósága, mondom, amennyiben a jó már természeténél fogva önmagát másokkal közli, önként másokra is átárad. Itt pedig Krisztus önmagát adja, egészen, mindenkinek egészen és egyszerre, minden késedelmezés nélkül; nem apránként, cseppet csepphez téve, hanem a feléje közelítő lelket belemerítve az ő szent emberiségébe. Itt tündöklik az ő szépsége is, mert nekem adja az ő dicsőséges és kimondhatatlanul szép emberiségét és befejezve a kiegészülés után vágyakozó lelki életet, megteremti a léleknek, az egész embernek természetfeletti harmóniáját.
„Mi az ő jósága, mi az Ő szépsége?” Ezt kérdi a próféta, amikor az Eucharisztia áldásait megjövendöli. És amióta a katholikus élet megindult s az Oltáriszentség ez életnek középpontjába került, az Eucharisztikus Jézus hívei lélekben úgy látják, hogy e kérdés a rája következő felelettel együtt a mi istentiszteletünk legnagyobb kincsének felirata gyanánt ott ragyog minden tabernákulum ajtaján. „Mi az Ő jósága, mi az Ő szépsége? Választottak gabonája és szüzeket termelő bor.” (Zak. 9,17.)
Szent János örmény katolikus templom Sohrolban, Iránban. Farzin Izaddoust dar képe, CC-BY-SA 4.0, itt.
