A domonkosok úrnapi ünnepségei Oxfordban, 2010-ben. Kép: Lawrence Lew OP, CC-BY-NC-ND 2.0, itt.
1969-ben „VI. Pál pápa” kiadta az új rítust, a „Novus Ordo Missae”-t, a „Mise Új Rendjét”.
Az „új miséhez” kiadtak egy kísérő dokumentumot a „Római misekönyv általános rendelkezései” címmel. A dokumentummal kapcsolatos legfontosabb probléma a 27. pont (akkoriban a 7-es volt), amely meghatározza a mise fogalmát. Az első változatban így hangzott:
„Az Úr vacsorája, vagyis a Mise, az Isten népének szent gyülekezete vagy találkozója, amelyen a pap elnökletével gyűlnek össze, hogy megünnepeljék az Úr emlékezetét. Ezért Krisztus ígérete különösen igaz az Egyház helyi gyülekezetre: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).” (itt idézve, 213. o.)
John S. Daly tradicionalista író helyesen jegyezte meg: „A fenti meghatározás arra a nézetre vezet, hogy a mise egy olyan összejövetel, amelyen a katolikusok az utolsó vacsora emlékét ünneplik. Nem esik szó az átlényegülésről, a mise és a golgotai áldozat egységéről, a mise engesztelő értékéről, vagy arról a tényről, hogy a misét mint olyat a pap celebrálja, a laikusok pedig csupán jelen vannak.” (213. o.)
A meghatározásból kimarad az a tény is, hogy az eucharisztikus áldozat érvényes, függetlenül a jelen lévő hívők számától, és valójában a pap egyedül is celebrálhatja.
Némi ellenreakciót követően még ugyanabban az évben módosították az Általános rendelkezéseket, és közzétették annak frissített változatát. Az új szöveg így szól, ezúttal a 27. pontban:
„A szentmisén, vagyis az Úr vacsoráján a Krisztus személyét képviselő pap vezetése alatt együtt van Isten népe, hogy az Úr emlékezetét, vagyis az Eucharisztikus áldozatot ünnepelje. Ezért kiváltságos módon vonatkozik az Egyháznak erre a helyi összejövetelére Krisztus ígérete: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). A szentmise bemutatásakor ugyanis, amelyen a keresztáldozat minden kor számára jelenvaló lesz, Krisztus valóságosan jelen van az ő nevében egybegyűlt közösségben, a pap személyében, a [sic] Isten igéiben, valamint lényegileg és állandóan az Eucharisztikus színek alatt.” (link)
Még ez a módosított változat is problémás. A „vezet” szó nem katolikus szóhasználat.
Egyedül a pap az, aki az eucharisztikus áldozatot bemutatja, és ez az áldozat semmilyen módon nem függ a gyülekezettől.
A néhai tradicionalista szerző, Michael Davies így kommentálja:
„Az első bekezdés kétértelműségét a második tovább növeli. Az első azzal zárul, hogy „együtt van Isten népe, hogy az Úr emlékezetét, vagyis az Eucharisztikus áldozatot ünnepelje”. Melyik „eucharisztikus áldozat”-ra utal itt? A katolikus áldozatban Krisztus teste és vére az emberekkel [az Egyházzal] együtt kerül felajánlásra. A protestáns áldozatban az emberek egyedül magukat ajánlják fel dicsőítés és hálaadás áldozataként. A 2. bekezdés legkézenfekvőbb értelmezése a protestáns. Nem esik szó a konszekráció-átlényegülés által jelenvalóvá tett Isteni Áldozatról, csak a nép gyülekezete révén jelenvaló Krisztusról. Ezt az értelmezést erősíti az a tény, hogy a 2. bekezdés „Quare” szóval kezdődik, ami „ezért”-et vagy „tehát”-ot jelent. Az 1. bekezdés kimondja, hogy „együtt van Isten népe, hogy az Úr emlékezetét […] ünnepelje”, és ezért Ő ott van „közöttük”. Ezt az értelmezést tovább erősíti a „enim”, azaz „mert” kötőszó használata a harmadik bekezdésben. Ez a bekezdés valóban kijelenti, hogy a keresztáldozat „minden kor számára jelenvaló”, de a quare és az enim használata összeköti a három bekezdést, és ezért egy protestáns arra a következtetésre juthat, hogy a keresztáldozatot az a tény teszi örökkévalóvá, hogy a nép összejön, hogy megünnepelje az Úr „emlékezetét”. Luther így írt: „Krisztus csak egyszer áldozta fel magát; ami nap mint nap felajánlásra kerül számunkra, az nem annyira áldozat, mint inkább ennek az áldozatnak az emlékezete.”
Ezt a benyomást még tovább erősíti egy újabb utalás arra, hogy „Krisztus valóságosan jelen van az ő nevében egybegyűlt közösségben”. Ezt követi egy újabb jelenlét „a pap” személyében, majd szinte utólag hozzátéve „lényegileg és állandóan az Eucharisztikus színek alatt”. Még ez a látszólag hagyományos kifejezés is kissé gyanús, mivel az első két bekezdés fényében kell értelmezni. Nem lett volna félreérthető, ha azt mondták volna, Krisztus az eucharisztikus színek alatt, a kenyérnek és a bornak a konszekráció szavai által megvalósuló átlényegülése folytán van jelen, és hogy ez a jelenlét állandó. Luther elfogadta Krisztus lényegi jelenlétét az eucharisztikus színek alatt (consubstantiatio), és sok protestáns elfogadja Krisztus jelenlétét az eucharisztikus színek alatt, a szentáldozás befejezéséig folyamatosan. Ez a jelenléti forma nagyon eltér a katolikus teológiában szereplő állandó jelenlététől, amely szerint Urunk a szentmise után fizikailag jelen marad az Eucharisztia színeiben, és akkor is fizikailag jelen marad a tabernákulumban, amikor senki sem tartózkodik ott. (225–226. o.)
A Katolikus Egyház egész történetében nincs precedens a következő eseménysorozatra:
- A pápa hivatalos dokumentumban hirdet ki egy eretnekséget.
- A hívők (nem a hierarchia!) felháborodnak az eretnekség miatt.
- A pápa visszavonja az eretnek dokumentumot, és kiad egy javított változatot.
Néhányan hivatkoznak XXII. János pápa (1316‒1334 között volt pápa) esetére. Ő francia származású pápa volt, Avignonban tartózkodott. Egy prédikációjában azt állította, hogy az üdvözültek csak a világ vége után jutnak a mennybe. Ez hatalmas felháborodást váltott ki, és a pápa végül visszavonta kijelentéseit. Utódja, XII. Benedek kiadott egy „Benedictus Deus” című ex cathedra bullát (1336), amely véglegesen rendezte a kérdést. Kihirdette, hogy az egyéni ítélet után minden egyes lélek vagy azonnal a pokolba, vagy azonnal a mennybe, vagy egy tisztulási időszak (tisztítótűz) után a mennybe kerül.
Először is, XXII. János pápa nem egy hivatalos dokumentumban, hanem egy prédikációban fejtette ki véleményét. Másodszor, a kérdés még nem volt véglegesen eldöntve.
Véleményem szerint ez egy olyan esemény az Egyház történetében, amelyet túlságosan is figyelmen kívül hagytak. A szentmise központi helyet foglal el hitünkben, és ha a papok és a laikusok hibásan értelmezik, akkor az milyen hatással lesz?
Sok aggasztó kérdés merülhet fel. Mi van, ha a mai papok már nem hiszik, hogy vértelen módon újra bemutatják a golgotai áldozatot?
Mindez nagyon aggasztó.