Június 22-én az „Ad Vaticanum” katolikus portál közzétett egy interjút az indiai George Jacob Koovakad „bíborossal”, aki a „Vallásközi Párbeszéd Dikasztériumának” prefektusa. Az interjú témája a „vallásközi párbeszéd” és Prevostnak az algíri nagy mecsetben tett legutóbbi látogatása volt. Úgy gondolom, hogy ha megvizsgáljuk szavait, és összehasonlítjuk azokat azzal, amit az Egyház mindig is tanított, az segíthet megérteni, hogy mi a baj a mai helyzettel.
Az interjú így kezdődik:
„AV: Megfér-e egymás mellett a vallások közötti párbeszéd és az evangelizáció feszültség nélkül, vagy van köztük egy természetükből fakadó ellentét?
+JK: A Dialogue and Proclamation [»Párbeszéd és igehirdetés«] című dokumentum azt állítja, hogy a vallások közötti párbeszéd és az evangelizáció létezhet egymás mellett, mert mindkettő az Egyház evangelizációs küldetésének elengedhetetlen dimenziója. Egyértelműen kijelenti, hogy a párbeszéd és az evangelizáció »összefüggenek egymással, de nem cserélhetők fel« (§77). A párbeszéd nem helyettesíti a hirdetést, és a hirdetést a párbeszéd szellemében kell végrehajtani.”
A dokumentumot, amelyre Koovakad hivatkozik, 1991-ben adta ki a „Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa”, és különbséget tesz a „párbeszéd” és az „evangelizáció” között. Koovakad természetesen nem tud olyan, a II. Vatikáni Zsinat előtti forrásokat felhozni, amelyek szerint az Egyháznak kötelessége lenne „párbeszédet folytatni”. Az Egyház kötelessége az, hogy minden népet evangelizáljon.
Az Egyház kötelessége a népek evangelizálása.
„XVI. Benedek” a kúria előtt elhangzott 2012-es karácsonyi beszédében elismerte: „A párbeszéd célja nem a megtérés, hanem a megértés.” Közvetlenül ezután megpróbálja enyhíteni ezt az állítást: „Ebben a tekintetben különbözik az evangelizációtól, a missziótól […]”. Mindazonáltal egyértelmű, hogy az igazi Katolikus Egyház célja mindig az, hogy másokat Krisztushoz térítsen.
„Az Egyház ezért elismeri, hogy más vallásokban is megvannak az »Ige magvai« (§82), miközben továbbra is megerősíti Krisztus, mint Úr és Megváltó egyediségét.” Később pedig így fogalmaz: „Más vallási hagyományok »pozitív értékelése« magában foglalja, hogy felismerjük bennük az »igazság sugarait«, az »Ige magvait« és a Szentlélek működését.”
„II. János Pál” 1998. szeptember 9-i audienciáján elmagyarázta, mit ért az alatt, hogy más vallásokban állítólag jelen vannak „magvak”:
„Az »igazság magvai«, amelyek jelen vannak és aktívak a különböző vallási hagyományokban, Isten egyedülálló Igéjének tükröződései, aki »aki minden embert megvilágosít, a világba jött« (vö. Jn 1,9), és aki Krisztus Jézusban testté lett (vö. Jn 1,14). […] Ezt a tanítást szem előtt tartva a 2000-es jubileumi év ünneplése »nagyszerű alkalmat nyújt, különösen az elmúlt évtizedek eseményeire tekintettel, a vallások közötti párbeszédre« (Tertio millennio adveniente, 53. pont). Még most, ebben a pneumatológiai évben is helyénvaló megállni egy pillanatra, és elgondolkodni azon, milyen értelemben és milyen módon van jelen a Szentlélek az emberiség vallási? keresésében, valamint az azt kifejező különféle tapasztalatokban és hagyományokban.”
Ezt követően istenkáromló módon azt sugallta, hogy a hamis vallások alapítóit a Szentlélek ihlette: „A különböző vallások éppen ebből az emberben rejlő, Isten iránti ősi nyitottságból fakadtak. Eredetüknél gyakran találunk olyan alapítókat, akik Isten Lelkének segítségével mélyebb vallási élményre tettek szert. Ez az élmény, másoknak továbbadva, a különböző vallások tanításaiban, szertartásaiban és előírásaiban öltött formát.”
Katolikusként elmondhatjuk, hogy más vallások is tartalmaznak bizonyos igazságokat: vagy a természettörvény igazságait, amelyek az ésszel felismerhetők, vagy – a protestánsok és az ortodoxok esetében – az isteni kinyilatkoztatásból származó igazságokat. Ezek az igazságok azonban rengeteg hamissággal keverednek. https://lexikon.katolikus.hu/T/term%C3%A9szett%C3%B6rv%C3%A9ny.html
Az interjúban Koovakad kétszer is megemlíti a „prozelitizmus” szót.
„Az evangélium hirdetése néha tiszteletlenségnek vagy rejtett prozelitizmusnak tűnhet, míg a párbeszéd túlzott hangsúlyozása gyengítheti az örömhír hirdetésére szóló felhívást.” És: „A párbeszéd elválaszthatatlan a lelkiismereti szabadság tiszteletben tartásától. Ezért az értelmes párbeszéd nem járhat kényszerrel, manipulációval vagy prozelitizmussal.”
„Ferenc” többször is elítélte a „prozelitizmust”. De mi is az a „prozelitizmus”? Vessünk egy pillantást a „prozelitizmus” (vagy annak igei alakja, a „prozelitizálni”) szó szótári meghatározására. Mivel Koovakad az interjút angolul vezette, a Cambridge English Dictionary meghatározását veszem mintául: „megpróbálni rábeszélni valakit, hogy változtassa meg vallási vagy politikai meggyőződését, illetve életmódját a sajátunkra”. Az evangelizáció pontosan ez. Más szótárak is hasonló meghatározásokat adnak. Igaz, hogy a „prozelitizmust” szó némileg pejoratív, de találó.
„Ferenc” megerősítette ezt a jelentést, amikor Svédországban egy 15 éves lánynak – aki azt kérdezte tőle, mitévő legyen azokkal a barátaival, akik nem járnak templomba – a következő, hírhedtté vált választ adta: „Keresztényként kell élned, úgy, ahogy egy kereszténynek illik: meggyőződéssel, megbocsátva, és az úton haladva. Nem szabad meggyőzni őket a hitedről; a térítés a legerősebb méreg az ökumenikus út ellen.” 2019-ben pedig egy diákcsoportnak ezt mondta: „Egy hitetlen emberrel szemben az utolsó dolog, amit tennem kell, az, hogy megpróbáljam meggyőzni. Soha. Az utolsó dolog, amit tennem kell, az az, hogy beszéljek. A hitemnek megfelelően kell élnem. És az én tanúságtételem fogja felkelteni a másik kíváncsiságát, aki azt kérdezi: »De miért csinálod ezt?« És akkor beszélhetek. Hallgassatok rám:, soha, de soha ne terjesszétek az evangéliumot prozelitizmussal. Ha valaki azt mondja, hogy Jézus tanítványa, és prozelitizmussal jön hozzátok, az nem Jézus tanítványa. Nem szabad prozelitizálnunk, az Egyház nem a prozelitizmus miatt növekszik.” (link)
Más szavakkal: „Ferenc”, Koovakad és a hozzá hasonló emberek elutasítják Jézus parancsát: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya, és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!” (Mt 28,19–20)
„Az Egyház nyitott a párbeszédre mindenkivel, azon meggyőződése alapján, hogy minden ember Isten képmására lett teremtve, és továbbra is Isten üdvözítő gondoskodásának tárgya marad. A vallások közötti párbeszéd nem puszta diplomácia vagy pragmatikus együttélés, hanem az Egyház evangelizációs és üdvözítő küldetésének része. Ezért a párbeszéd nem jelenthet erkölcsi relativizmust, az igazságtalanság előtti hallgatást vagy az igazságra vonatkozó állítások? felhígítását. Ugyanakkor az erkölcsi egyértelműség nem vezethet ellenségeskedéshez, kirekesztéshez vagy a találkozás elutasításához.”
A misszionáriusok két évezred alatt az evangéliumot és az egyetlen igaz vallást vitték el a világnak, nem pedig a „párbeszédet” folytattak. XVI. Gergely pápa a Probe Nostis (1840) című enciklikájában így írt a misszionáriusokról: „Lángoló szeretet vezérli őket, és nem riadnak vissza a nehéz utaktól és a kemény munkától. Felkutatják azokat, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek, hogy a Katolikus Vallás fényébe és életébe hívják őket. Így hát, minden veszéllyel szemben félelem nélkül, bátran belépnek a vademberek erdeibe és barlangjaiba, keresztényi jósággal fokozatosan megnyugtatják őket, és felkészítik őket az igaz hitre és a valódi erényre. Végül az újjászületés fürdőjével kiszabadítják őket az ördög uralma alól, és Isten fogadott fiainak szabadságába emelik őket.”
XVI. Gergely nem állította, hogy a hamis vallások valamilyen módon „jók” lennének. A hamis vallások sötétséget jelentenek azok számára, akik bennük ragadtak.
Miután a riporter Kirill orosz ortodox pátriárkáról kérdezte őt, a beszélgetés témája Prevost algíri nagy mecsetbe tett látogatására terelődött. Koovakad így válaszolt a látogatással kapcsolatos kritikákra:
„Teológiai szempontból azt, hogy a pápa nem keresztény helyekre lép be és ott imádkozik, nem a vallási relativizmus vagy szinkretizmus megnyilvánulásaként kell értelmezni, hanem a tisztelet, a párbeszéd, a béke és a közös emberi szolidaritás gesztusaként. […] Amikor egy pápa meglátogat egy mecsetet, zsinagógát, [pogány] templomot vagy más nem keresztény szakrális helyet, az ilyen gesztust elsősorban a nyitottság, a kölcsönös tisztelet és az Egyház vallások közötti párbeszéd iránti elkötelezettségének kifejezéseként kell értelmezni.”
Természetesen vallási relativizmusnak minősül, ha valaki egy hamis vallás imaházában imádkozik. Az egész cselekedet azt az üzenetet közvetíti, hogy „a te vallásod is elég jó”.
Amikor „XIV. Leó” meglátogatta a mecsetet, egyetlen szóval sem hirdette Jézus Krisztust és az Ő Egyházát. Ehelyett ezt mondta: „Köszönöm ezt az elmélkedést és ezeket a szavakat, amelyek oly fontosak e látogatás során, egy olyan helyről, amely Isten terét képviseli; egy isteni, szent helyről, ahová oly sokan jönnek imádkozni, hogy megtalálják a Magasságos, az Isten jelenlétét az életükben.”
Azáltal, hogy a mecsetet „isteni, szent hely”-nek nevezte, megerősítette a muzulmánokat tévedéseikben.
„II. János Pál pápa az assisi találkozót követően kifejtette, hogy bár a különböző vallások hívei általában nem tudnak szigorú értelemben véve »együtt imádkozni«, jelen lehetnek mások imádkozása közben, kifejezve tiszteletüket mások őszinte Isten-keresése iránt.”
1986-ban „II. János Pál” találkozót szervezett az olaszországi Assisiben, amelyre ortodox püspököket, muzulmánokat, buddhista szerzeteseket és más vallások képviselőit is meghívta, hogy „imádkozzanak a békéért”. Igaz, hogy nem imádkozott velük együtt, de ő szervezte a rendezvényt, és ott állt a többi képviselő mellett, azt a benyomást keltve, hogy a pápa csupán egy a sok vallási vezető közül. A „Redemptoris Missio” enciklikájának 29. pontjában így írt: „Assisiben, a különböző vallásúak találkozóján félreérthetetlenül meg akartam erősíteni azt a meggyőződésemet, hogy »minden hiteles imádságot a Szentlélek ébreszt, aki titokzatos módon jelen van minden ember szívében«.” Ezzel a kijelentéssel azt sugallja, hogy a jelen lévő buddhista szerzetesek imái „hiteles” imádságok, amelyeket „a Szentlélek ébreszt”.
„Így a katolikusoknak a nem keresztény helyeken tett pápai gesztusokat a találkozás és a párbeszéd szimbolikus cselekedeteiként kell értelmezniük, nem pedig Krisztus egyediségének tagadásaként vagy minden vallásos hit egyenlő elismeréseként.”
Már 1928-ban így figyelmeztetett XI. Piusz pápa: „Ugyanazt a célt akarják elérni némelyek az Úr Krisztustól szerzett Új Törvény terén is. Ama tapasztalatuk alapján, hogy alig akad ember vallásos érzés nélkül, remélni merik s megvalósíthatónak tartják, hogy a különböző népek, bármennyire eltérő is a vallási fölfogásuk, egyes vallási tételekben – mint a lelki élet közös alapján -testvériesen egyetérthetnek. Azért e tárgyban gyűléseket, összejöveteleket, előadásokat szoknak tartani, nem csekély hallgatósággal, s meghívnak oda vitatárgyalásra válogatás nélkül mindenkit, a különféle pogányokat, a keresztényeket és a Krisztustól boldogtalanul elszakadtakat, akik az Ő isteni természetét és küldetését konokul és makacsul tagadják. Ilyen törekvéseket a katolikusok természetesen nem helyeselhetnek, mert azon a téves nézeten alapulnak, hogy az összes vallások többé-kevésbé jók és dicséretesek, mert ha nem is azonos módon, mégis valamennyien egyaránt megszólaltatják és kinyilvánítják azt a velünk született természetes érzést, amellyel Istenhez vonzódunk és az ő uralmát hódolattal elismerjük. Akik ezt a nézetet vallják, azok nemcsak tévednek és csalódnak, hanem az igaz vallást elvetik – meghamisítván annak helyes fogalmát, s fokozatosan a természetelvűségbe és istentagadásba süllyednek.”