Interjú José Quarracino-val Bergoglioról

English Deutsch

Részletek José Arturo Quarracino tanárral, szabadúszó fordítóval készült interjúból, amelyet 2022. január 7-én tett közzé a gloria.tv itt. Jose… Quarracino bíborosnak az unokaöccse, aki Bergoglio előtt volt Buenos Aires érseke.

Milyen rokonságban áll Antonio Quarracino Buenos Aires-i bíborossal, azzal a prelátussal, aki Jorge Mario Bergoglio atyát segédpüspökké nevezte ki?

Én vagyok a legidősebb az 5 unokaöccse közül. Apám a bíboros öccse volt, nála 5 évvel fiatalabb volt. Nemcsak az unokaöccse vagyok, hanem ő volt a keresztapám amikor 1953-ban megkereszteltek.

[…]

Milyen érsek volt?

Jószívű volt, mindig odafigyelt mások szükségleteire, mert mások fájdalmát vagy szükségleteit sajátjának érezte. Nagyon jókedvű, vidám és szeretetteljes is volt. 1962-ben, 39 évesen választották meg Buenos Aires tartomány belsejében fekvő 9 de Julio város püspökévé. Akkoriban ő volt a legfiatalabb püspök Argentínában. Később Avellaneda püspöke, majd La Plata (Buenos Aires tartomány fővárosa) érseke, végül pedig Buenos Aires érseke és bíborosa lett. Mindezen megbízatások során mindig a nyáj pásztoraként működött, és atyja és tanácsadója volt azoknak a papoknak, akik hozzá tartoztak. Mindenkit egyenrangúként kezelt, soha nem hivalkodott hivatalával és címeivel, tudott egyenes, egyszerű és barátságos lenni a hívekkel is, nemcsak a papokkal. De amikor hatalmat kellett gyakorolnia, tudta, hogyan kell ezt tenni, szilárdan de irgalmasan.

[…]

Bergoglio messze volt Buenos Airestől, amikor Quarracino kinevezte őt segédpüspökké…

Úgy van. Abban az évben, amit említ, 1992-ben Bergogliót a Jézus Társasága „száműzte” Córdoba tartományába. Azért helyezték oda, hogy távol tartsák Buenos Airestől, ahol több éven át a Társaság provinciálisaként szolgált, – a pozíciónak vége lett – és ahol később nagy belső megosztottság alakult ki a Bergoglio-pártiak és -ellenesek között.

Miért választotta az Ön nagybátyja Bergogliót?

A nagybátyám 1973-ban vagy 1974-ben találkozott vele, amikor provinciális volt. Ismael Quiles SJ atya, egy szentéletű pap, aki Bergoglio egyik tanára volt a Társaságban, megkereste az ügyben nagybátyámat. Bergoglio nagyon rossz időszakon ment keresztül, mind lelkileg, mind érzelmileg. Ezért kérte nagybátyám a Szentszéktől, hogy ő legyen az egyik segédpüspök – bár már voltak mások is. Austen Ivereigh „The Great Reformer” című könyvében részletesen beszámol arról, hogy nagybátyámnak mit kellett kiharcolnia, hogy a Szentszék püspökké nevezze ki Bergogliót.

Tehát azt mondja, hogy Bergoglio „könyörületből” lett püspök?

Egyrészt nagybátyám ismerte Ismael Quiles atyát, aki Bergogliót kérte, és nagyon nagyra becsülte őt, mert – mint már mondtam – kiváló pap és példás jezsuita volt. És túl a Jézus Társaságával való belső konfliktuson, Bergoglio egy jámbor, nagyon ignáci, nagyon szigorú életet élő ember képét mutatta, aki sok szimpátiát keltett azokban, akik – ahogy spanyolul mondjuk – „kedvelték őt”. Ez a kinevezés megoldotta Bergoglio nagy problémáját is, az óriási belső konfliktust közte és sok jezsuita között, akik korábban barátai voltak, és akikkel nagyon eltávolodtak egymástól.

[…]

Tudja, miért okozott Bergoglio ilyen megosztottságot a jezsuiták provinciálisaként?

Nem ismerem a részleteket, de távolról nézve úgy gondolom, hogy személyisége miatt került konfliktusba a testvéreivel, mert mindig is törekedett a hatalomra, és ennek megvalósításához erősen támaszkodott a fiatalabb papokra és a novíciusokra, kevésbé a felnőtt és idősebb papokra. Ismert volt, hogy amikor törvényes okokból megszűnt provinciálisnak lenni, továbbra is úgy tevékenykedett, mintha még mindig provinciális lenne, gyengítve az új vezetők tekintélyét, mind a Társaságnál, mind a Teológiai Karon, ahol a jezsuitákat képezték, San Miguel városában, a Jézus Társasága történelmi székhelyén.

Milyen benyomást keltett Bergoglio segédpüspökként?

Segédpüspökként Bergoglio tudta, hogyan nyerje el az érsekségben a fiatal papok nagy részének szeretetét és megbecsülését egyszerűségével, jámborságával, kíséretével és pszichológiai irányításával, amelyet úgy gyakorolt, mint kevesen mások, sokszor a jobb, néhány esetben a rosszabb irányba. Azokkal, akik kiestek a kegyeiből, gyakran nagyon kemény, sőt kegyetlen volt. A felnőtt papságot pedig finoman „félreállította”, hogy barátait és fiatal pártfogoltjait mozdítsa elő.

Segédpüspökként Bergoglio más volt, mint provinciálisként?

Általában nem szerepelt annyit a nyilvánosságban, és nem volt annyi vezetői felelőssége, mint provinciálisként, de néha olyan magatartást tanúsított, amely nagy feltűnést keltett, például végleg megszakított minden kapcsolatot valakivel, és sokszor a kegyvesztett személy nem is tudta, hogy mit csinált rosszul.

Quarracino bíboros jól kijött a segédpüspökével?

Azt mondanám, hogy kiválóan. A nagybátyám nagyon kedvelte őt, és Bergoglio nagy segítségére volt, különösen a lelkipásztori munkában, amikor nagybátyám a mozgásképességét korlátozó betegségektől kezdett szenvednia (két évig nem tudott járni, kerekesszéket használt, és egy nap – csodával határos módon – visszanyerte lábai mozgásképességét).

[…]

Milyennek látta Ön Bergogliot segédpüspökként?

1995 és 2002 között közel álltam Bergoglio munkájához, amikor ő segédpüspök volt és az Universidad del Salvador kancellárja, ahol dolgoztam. Abban az időben nagyon jezsuita, nagyon jámbor, nagyon lelkipásztori viselkedése volt. De nagyon erős konfrontációt tartott fenn a Jézus Társaságával, olyannyira, hogy amikor püspök lett, a rendnek egy kolumbiai papot, Alvaro Restrepo atyát kellett kineveznie provinciálisnak, mert az argentin jezsuiták közül senki sem jött ki jól Bergoglióval. Ez egy „életre-halálra szóló” konfrontáció volt, ahogy Argentínában szokás mondani.

Konzervatív” volt?

A hittani kérdésekben Bergoglio ortodox profilt ápolt, sok jezsuita vonással. Lelkipásztori kérdésekben inkább a szociális problémákra, valamint a gyermekek és családok gondozására helyezte a hangsúlyt. A szegények szolgálata pedig prioritás volt, sok engedékenységgel és lazasággal a liturgikus és szentségi kérdésekben.

Amikor Bergoglio leváltotta az Ön nagybátyját Buenos Aires érsekeként, érzékelt változást? Mire emlékszik vissza a Buenos Airesben töltött időből?

Teljesen megváltozott az eljárásmódja. Kezdetben gondoskodott arról, hogy megszabaduljon azoktól, akik nagybátyám kiváló munkatársai voltak, mint például Monsignor José Erro, a Buenos Aires-i székesegyház rektora, egy szentéletű pap, akit telefonon megkért, hogy mondjon le a posztjáról és vonuljon vissza. Mindenféle mérlegelés vagy köszönet nélkül. Úgy értelmezem, hogy azért tette ezt így, hogy tudassa a Buenos Aires-i papsággal, hogy az érsekség vezetése gyökeresen megváltozik, elsöpörve mindent, ami az előző szakasszal való folytonosságot jelentette, bár ügyelt arra, hogy valamit megőrizzen nagybátyám posztumusz alakjából.

Tehát a kedves segédpüspökből hirtelen kellemetlen érsek lett? Mit szóltak ehhez az emberek?

Ami sokakat leginkább megdöbbentett és felháborított, az az volt, hogy szinte minden érseki fellépésekor zord, keserű, szomorú arcot mutatott, „ecetarcot”, ahogyan néha ő maga mondta néhány apácának és „tradicionalista” vagy „ortodox” kereszténynek. Nagyon megdöbbentő volt látni ezt az arcot liturgikus vagy szentségi ünnepségeken, amikor „távolságtartó” volt az arca, teljesen örömtelen, amikor az Eucharisztiát ünnepelte, ahogy ez pápai ünnepléseken is történt. Senki sem tudta megmagyarázni, hogy mi az oka ennek a viselkedésnek és megjelenésnek, ami egyesek számára nagyon bántó volt.
Másrészt nagyon feltűnő volt, hogy pápává választása után olyan vidám és jókedvű arcot kezdett mutatni, amilyet Buenos Airesben szinte soha nem mutatott. […]

Hogyan mutatkozott be az „új” Bergoglio?

Általában nagyon távolságtartóan kezdett viselkedni mindazokkal, akiket nem ismert, és akik nem tartoztak a baráti köréhez. Amíg pápa nem lett, gyakoriak voltak az érsekség híveinek megjegyzései arról a haragos arcáról, amelyet mindig, minden nyilvános tevékenységében mutatott. Egy plébános, akiben megbízott, megkérte őt – tréfásan, de komolyan is –, hogy ne tegyen több lelkipásztori látogatást, ha azt fogja mutatni, amit Bergoglio maga „ecetarcnak” nevezett.

[…]

Volt-e akkoriban bármi jele annak, hogy az ortodox Bergoglio heterodox lett?

Az első években nem, de ahogy telt az idő, úgy kezdte bizonyos „lazítás” jeleit mutatni, nem annyira abban, amit mondott, hanem abban, amit tett, mintha ezek botlások vagy feltűnő magatartások lennének.
Másfél évvel azután, hogy átvette a teljes jogú érseki tisztséget nagybátyám halála (1998. február 28.) után, kezdett el igazán heterodox viselkedést mutatni. Ez egy héttel a 2000-es jubileumi év hivatalos megnyitása, 1999 karácsonya előtt volt. Azon a napon, december 18-án Bergoglio összehívta a Buenos Aires-i érsekséget, hogy a pápai kezdeményezésnek elébe menve fondorlatosan megünnepeljék a „millenniumi misét” (nem a jubileumit), amelynek természetesen semmi köze nem volt az egyetemes Egyház ünnepéhez.

[…]

Mi volt Bergoglio stratégiája érsekként?

Buenos Aires-i hivatali ideje alatt azért vált híressé, mert senki sem tudta, hogy mit gondol valójában, mivel mindig azt mondta minden beszélgetőpartnerének, aki meglátogatta, amit az hallani akart. És arról is ismert volt, hogy elkezdte háttérbe szorítani vagy egyenesen mellőzni az idősebb vagy tapasztalt papokat, hogy előmozdítsa a fiatal papokat, akik nagy odaadással viseltettek iránta. És nagyon szembetűnő volt, hogy az érsekség szeminaristái számára olyan szabályt hozott, amely megtiltotta, hogy reverendát viseljenek, mind a tanulmányi házon belül, mind a külső lelkipásztori munkájukban.

Szociális szinten?

Szociális szinten egyre nagyobb jelentőséget tulajdonított a szegény városi településeken végzett segítő munkának, amit később „útra kelő Egyháznak” nevezett, de azzal az ajánlással – vagy követelménnyel –, hogy ne ragaszkodjanak a képzéshez és a szentségi igehirdetéshez.

[…]

Hogyan kezelte a pénzügyeket?

A pénzügyekről szinte semmit sem tudok mondani, mert nem jutottam hozzá ilyen jellegű információkhoz. Annyit mondhatok, hogy elkezdte bekeríteni és sarokba szorítani az ortodoxabb rendeket és kongregációkat, egyrészt tanbeli szilárdságuk miatt (ami számára „keménység” volt), másrészt azért, mert ezek a rendek sokszor nagy vagyonnal rendelkeztek.

Hogyan fejlődött a Buenos Aires-i szeminárium Bergoglio megbízatása alatt?

Amit én tudok, néhány szeminarista tanúságtételének köszönhetően, akik kénytelenek voltak más egyházmegyébe menni, az az, hogy a szeminárium – akkoriban az egyik legfontosabb az országban, ami a tudományos képzést illeti – elkezdte csökkenteni az igényszintet a doktrinális és teológiai képzésben, hogy a lelkipásztori tevékenységre való képzésre helyezze a hangsúlyt, bármit is jelentsen ez, aminek eredményeként az új papokat egyre inkább a szociális segítségnyújtás ügynökeinek tekintették, egy-két kivételtől eltekintve, de kevés vagy semmilyen doktrinális, teológiai és intellektuális képzéssel.
Ebben az értelemben Bergoglio egyik kezdeményezése teljes jogú érsekként az volt, mint már említettem, hogy megtiltotta az érsekség szeminaristáinak a reverenda viselését, a szemináriumon belül és kívül egyaránt. Ezt Rómában is megtette, mint Róma püspöke.

[…]


Ez a cikk “fair use”-ként van feltéve.