A Szent Szív-katedrális Newark-ban (New Jersey, USA). Wasabi Bob készítette a képet 2009-ben, a CC-BY-NC-ND 2.0 licenc alatt, itt.
Az alábbi részleteket Hilary White amerikai újságírónő cikkéből vettem ki, amelyet 2018-ban írt a Remnant Newspaper, egy Michael Matt által üzemeltetett katolikus újság és online hírportál számára. Az a szándékom, hogy elgondolkoztassam az olvasókat, hogy milyen megoldások létezhetnek a Katolikus Egyhában a jövőre nézve. A cikket a homoszexuális papok és püspökök kapcsán írták, de ugyanúgy alkalmazható a jelenlegi helyzetre „Ferenc” ellenpápa (Jorge Bergoglio) esetében is.
Most látjuk a végső csúszást, az elmúlt 100 év várható és elkerülhetetlen eredményét. Tudjuk, hogy az Egyházba a 19. században elég sötét erők szivárogtak be, amelyek végül feljebb kerültek, és egészen világosan megmutatják magukat annak, amik valójában.
[…]
A püspök egy tollvonással vagy egyetlen telefonhívással hajléktalanná, nincstelenné és munkanélkülivé tehet egy papot. És ne feledjük, ezek gyakran jócskán előrehaladt korú férfiak, akiknek egyetlen végzettségük és munkahelyi képzésük valószínűleg filozófiai és teológiai akadémiai diploma volt, és akiknek szakmai kapcsolataik csak egyháziakkal van. Ráadásul a püspöki hálózat globalizálódása miatt egy hiteles katolicitása miatt befeketített ember a világ minden egyházmegyéjében páriává válik. Bergoglio Rómába jutásával pedig már nincsenek menedékek; ahogyan azt az egykori Immaculata ferencesei közül sokan megtanulták, a feketelistázás ezzel a pontifikátussal világméretűvé vált. Még az úgynevezett „jó” püspökök között is páriának marad, akik rettegnek az összeesküvők nagy hatalmától…
[…]
Hallottam olyan papoktól, akik gyakorlatilag azt mondják: „Csapdába vagyunk e helyzetben, és kénytelenek vagyunk hallgatni, mert ha nem hallgatunk, akkor nem csak papként nem tudunk működni, de hajléktalanok és nincstelenek leszünk. Nem tudunk elhelyezkedni semmilyen más területen.” És bármennyire is kísértésbe eshetnénk, hogy azt mondjuk: „Hát törődjenek bele, ez a lelkek javát szolgálja”, a valóság az, hogy ezek nem kis szempontok. Sok pap öregszik – sokaknak közülük egészségügyi problémáik is vannak –, és egy olyan ember, aki már 20-30 évet áldozott az életéből az Egyháznak, gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe kerül, ha feketelistán találja magát.
Persze vannak, akik nem illenek bele ebbe a képbe; a papságban sok a második karrier, és rengetegen mennek a szemináriumba néhány év normál munka után, és szükség esetén visszatérhetnek oda. […]
De azt hiszem, őszintén szólva a legtöbb pap ebben a helyzetben van, és ezt ők is tudják, és a püspökeik is tudják. Azt hiszem, egy fiatalember nagy hittel megy előre, tíz-tizenöt évet tölt filozófia és teológia tanulmányozásával – olyan területek, amelyeknek szinte semmi haszna a munka világában az akadémiai világon vagy az Egyházon kívül – azzal az őszinte és őszintén szólva tisztességes elvárással, hogy egy életre szóló munkát és egy biztonsági hálót kap a végén. Ahogy egyikük mondta nekem: „A régi megállapodás az volt, hogy »Maradj hűséges, végezd a munkát, és mi majd gondoskodunk rólad. Elszállásolunk, etetünk és ruházunk téged, és gondoskodunk a nyugdíjadról.« Az új megállapodás ennek a perverziója: »Maradj csendben, és menj bele az egészbe, és minden rendben lesz, de ha egy centit is kilépsz a sorból, tönkreteszünk.«”
A minap John Zmirak amerikai konzervatív író a Twitteren írt egy józan javaslatot, amit szerintem ideje lenne, hogy mindannyian komolyan vegyünk. A „jó” és a rossz püspökök folyamatos felháborító tetteire válaszul Zmirak azt javasolta, hogy „minden botrány sújtotta egyházmegyében hozzanak létre egy letéti alapot, ahol a laikusok [elhelyezhetik] azokat a pénzösszegeket, amelyeket a helyi egyháznak adományoztak volna, amíg új püspököt nem neveznek ki”.
Azt válaszoltam: „És a pénzt arra lehetne használni, hogy ingatlanokat vásároljanak, amelyekben olyan hívő papok lakhatnának, akiket a püspökeik megbüntetnek az Új Paradigma elutasítása miatt. Talán még néhány kolostort is vásárolhatnánk, hogy a kontemplatív apácák továbbra is békében imádkozhassanak, a római gonoszok zaklatása nélkül.”
Mostanában hallok olyan laikusoktól, akik elkezdenek beszélni arról, hogy pénzügyi struktúrákat hozzanak létre, hogy az autentikus katolikus életet fenn lehessen tartani az intézmény nyilvánvalóan hamarosan bekövetkező általános összeomlása során. Ez független nonprofit alapítványokat jelentene, amelyek egyházi épületeket, kolostorokat, sőt iskolákat építenének vagy vásárolnának, és fizetést biztosítanának a papoknak és más alkalmazottaknak.
[…]
A másik javaslatom az, hogy a papság iránt érdeklődő fiatalemberek ne csak lelkileg, hanem anyagi téren is erősítsék magukat.
Van egy nagy kiszolgáltatottság, ami ellen elég könnyen védekezhetünk. Senkinek sem szabadna nyomorral és állandó munkanélküliséggel szembenéznie azért, mert hívő katolikus. Soha egyetlen fiatalembert sem szabadna beengednünk egyetlen egyházmegyei szemináriumba sem anélkül, hogy ne lenne ingatlana. Házzal kellene rendelkeznie, vagy örökölnie kellene egyet. A családoknak el kell jutniuk oda, hogy ezt a gyermek és az Egyház iránti kötelességüknek tekintsék.
[…]
Hány fiatalemberről várható, hogy elküldik a szemináriumból a nem megfelelő „szexuális orientáció” miatt? Mindegyiküknek képesnek kell lennie arra, hogy ellent mondjon a rektornak, és egyenesen besétáljon egy tisztességes állásba, nem egy korrupt püspök bármilyen ajánlására, hanem szilárd képességeire alapozva. A szellemi foglalkozásúak körében előítélet van a kétkezi munkával szemben, de a szakmák kiáltanak képzett emberekért, és egy traktorjavító szakiskolai diploma sokkal olcsóbban és gyorsabban megszerezhető, mint egy egyetemi diploma. Ez olyan gazdasági érték, amellyel szemben nem engedhetjük meg magunknak, hogy felhúzzuk a jól képzett orrunkat.