A Világnézeti Válaszok című könyvből. Írta: P. Bangha Béla
Ha Jézusban hiszünk, ez elég az üdvösségre. Jézus így szól: „Aki énbennem hisz, örökké él”.
Ugyanaz a Jézus, aki ezt mondta, mondotta azt is: „Ha bé akarsz menni az életbe, tartsd meg a parancsolatokat”, valamint ezt is: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem csak aki megtartja Atyám akaratát, az megyen be a mennyek országába.”
Világos tehát, hogy Jézus nem a puszta, elméleti hitet tekinti az üdvösség feltételének, hanem az élő hitet, vagyis azt, amely az összes parancsok megtartásában nyilatkozik meg, ideértve természetesen annak az Egyháznak törvényeit is, amelyet ő rendelt s amelynek teljhatalmat adott a hívek lelki kormányzására.
Aki tehát „hisz”, de a mellett erkölcstelen életet él, elválik és új házasságot köt, misére nem jár, nem gyónik, nem áldozik, felebarátját gyűlöli és megkárosítja, vagy az Egyház iránt engedetlen, az nem üdvözül. „A hit, ha cselekedetei nincsenek, holt önmagában.” (Jak. 2, 17.)
A Szentírás szerint a jócselekedetek nem szükségesek az üdvösségre.
A reformátoroknak ez az alaptanítása abban a szörnyű tévedésben fogant, hogy nem vették észre, hogy amikor Szent Pál a „törvény cselekedeteivel” a hitet állítja szembe mint az üdvösség szerzőjét, a törvényen itt a Tórát, a zsidó körülmetélési és egyéb szertartásos törvényeket érti, amelyeknek értéktelenségét magyarázza azzal a hittel és új törvénnyel szemben, amelyet Jézus hozott. Képtelen elgondolás, ha valaki ebből Luther Mártonnal arra akar következtetni, hogy tehát az isteni és egyházi törvények elvesztették volna jelentőségüket s a jócselekedetekre, a parancsok megtartására, a szeretet és más erények gyakorlására a kereszténységben nincs többé szükség. Ez a rémületes tan okozhatta nagy részben azt az erkölcsi felfordulást, azt a rohamosan terjedő pusztulást, amelyről később Luther és reformátortársai maguk jajgatva panaszkodtak. A jócselekedetek annyira szükségesek az üdvösségre, hogy az újszövetségnek egy egész Könyve, Szent Jakab apostol levele, főképp csak erről tárgyal. „Mit használ, testvéreim, úgymond, ha valaki mondja, hogy hite van, de cselekedetei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti őt?” „Mert valamint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is cselekedetek nélkül holt” (Jak. 2, 14. 26). Maga Krisztus Urunk is azt mondja, hogy az utolsó ítéleten az Emberfia „el fog jönni Atyja dicsőségében… és akkor majd megfizet mindenkinek cselekedetei szerint” (Máté 16, 27).
Nagyon is kényelmes evangélium volna az, amelynek az volna az elve, hogy nem kellenek a jócselekedetek s azért ez a helyes irányítás: „Vétkezzél bátran, csak higgy még bátrabban”.
Minden ember vagy az üdvösségre vagy a kárhozatra van eleve elrendelve. Szabadakaratunk a jóra nincs.
Ez Kálvin János szörnyű tanítása, ami azonban szerintünk ellentmond a józan észnek éppúgy, mint az Isten igazságosságának. Miért is hirdeti akkor a Szentírás állandóan, hogy az Isten igazságos, ha eleve elrendelte, ki fog örök üdvösségre és ki örök kárhozatra jutni? Ha ő határozza meg eleve, ki üdvözülhet s nem is ad a jóra szabadakaratot? Büntet azért, amit nem is tehettünk másképp! Az az Isten, aki minket szabad elhatározásunk nélkül eleve esetleg a kárhozatra szánt, nem Isten többé, hanem szörnyeteg. Ezt Kálvin követői is érzik s azért mindenféleképpen el akarják magyarázni Kálvin rettenetes tanítását. Egyik magyar vezérük pl. úgy magyarázza az eleve-elrendelést, hogy hiszen aki hisz, annak nincs mitől félnie, az maga már biztosan az üdvösségre van eleve elrendelve. Igen ám, de a probléma a többi emberekre nézve akkor is megmarad a maga egész borzalmasságában. Azzal még nincs megoldva a kérdés, hogy az Isten minket, ezt vagy azt az embert, üdvösségre szánt. Mihelyt Isten csak egyetlenegy szerencsétlen n____t vagy kínait eleve az örök kárhozatra szánt, az illető szabadakaratjától függetlenül, abban a pillanatban Isten nem Isten többé, hanem igazságtalan és kegyetlen zsarnok.
Kálvin erre azt mondja: Ez az eleve-kárhozatrarendelés nem igazságtalanság az Isten részéről, mert amit az Isten tesz, már azért is igazságos, mert ő teszi. Ez azonban tipikus szofizma s a kérdést sehogy sem oldja meg. Éppen arról van szó: tehet-e Isten olyasmit, ami nyilvánvalóan és felháborítóan igazságtalan? Valakit a saját egyéni és szabad-akaratbeli bűne nélkül eleve az örök kárhozatra szánni magában és fogalmilag is olyan rettentő igazságtalanság, amelyet semmiképp sem lehet fehérre mosni azzal, hogy az Istenre fogjuk rá. Vagy igazságos az Isten, s akkor semmi körülmények között nem akarhat ilyen eleve-elrendelést, vagy nem igazságos, hanem kegyetlen és gonosz, és akkor nem Isten többé.
Maga a Szentírás is beszél eleve-elrendelésről, valamint Szent Ágoston és Szent Tamás.
Igen, beszélnek, de vagy abban az értelemben, hogy Isten előrelátva az ember szabadakaratú cselekvését, ennek megfelelően öröktől fogva az üdvösséget vagy kárhozatot szánja neki megérdemelt jutalmul, illetőleg büntetésül s ez lényegesen különbözik a kálvini, abszolút s a szabadakarattól független pokolra-rendeléstől; vagy abban az értelemben, hogy bizonyos kegyelmeket és meghívásokat az Isten öröktől fogva s az ember érdeme nélkül is előre elhatároz neki, pl. a meghívást az igaz Egyházba, a magasabb életszentségre stb. De arra sem a Szentírásban, sem az egyház-tudósok közt nincs példa és bizonyíték, hogy Isten valakit érdemes vagy érdemtelen voltától függetlenül eleve a kárhozatra rendelne.
A tapasztalat is mutatja, hogy az embernek a jóra nincs szabadakarata.
A tapasztalat csak azt mutatja, hogy az embernek erős hajlama van a bűnre s a puszta emberi jóakarat a kegyelem segítsége nélkül nem elégséges arra, hogy ezeket a bűnös hajlamokat állandóan leküzdje. De hogy az embernek a jóra egyáltalán nem volna szabadakarata, ahogy ezt Luther mondja, ezt a tapasztalás sehogy sem bizonyítja. Ellenkezőleg, azt bizonyítja a tapasztalás, amit különben a Szentírás is hangoztat, hogy Isten erősítő kegyelmével „mindent meg tudunk tenni”. (Fil. 4, 13.) Máskülönben mi jogon is parancsolná Isten a parancsolatokat, ha azokat megtartani nem is állna módunkban? S mi jogon fenyegetne örök büntetéssel, ha nem tehettünk másképp, mint ahogy tettünk? Hiszen akkor Isten lehetetlent követelne tőlünk s igazságtalanul büntetne, ami Isten tökéletességével összeegyeztethetetlen.
Az Egyház szertartásai csak az együgyű hívek elkápráztatására szolgálnak.
Ha ez igaz, akkor ugyanezt lehetne mondani minden felekezet szertartásairól, de az állami s a társadalmi élet szertartásairól is. Minek akkor a fényes királykoronázás, a parlament ünnepélyes megnyitása, a hadsereg díszes felvonulásai, egy esküvő vagy temetés ünnepélyes formái és hasonlók? Természetes, hogy a szertartások közvetlen célja az, hogy a szemlélők s a résztvevők érzékeire erős hatást tegyen. De miért? Mindig egy nagy és nemes eszme kedvéért, annak érzékeltetése végett. Hát akkor nem méltó-e, hogy a legnagyobb és legnemesebb eszme, a vallás eszméi s az Isten nagyságának bármily tökéletlen érzékeltetése végett az Egyház a legszebbet és legfenségesebbet iparkodik nyújtani, amit csak lehet s amit évezredek szokása megszentelt?
Igen ám, de az Egyháznál a szertartás a lényeg.
Szó sincs róla! A szertartás mindig csak eszköz és keret, a lényeg mindig az Isten tisztelete s a kegyelem kiesdése és közvetítése. Még a szentségeknél is ez a lényeg, bár azoknál a külső cselekmény közvetlen eszközi szerepet is tölt be a kegyelem megszerzésében vagy növelésében.
Miért ragaszkodik a katolikus Egyház szertartásaiban a latin nyelvhez?
Először is: az anyanyelv a katolikus Egyház imaéletében úgy is sokkal nagyobb szerepet játszik, mint bármily nemkatolikus felekezetében, mert a katolikus Egyház gazdag ima- és ájtatossági élete, litániái, olvasói, szenténekei, népies áhítatgyakorlatai mind az édes anyanyelven folynak s ezek mennyiségileg is messze felülmúlják azt a heti egyórás istentiszteletet, amellyel a nemkatolikus templomokban találkozunk.
Másodszor azonban: a katolikus Egyház azért ragaszkodik a latinhoz mint egyházi nyelvhez, mert ezzel is kifejezésre akarja juttatni minden nemzeti és nyelvi különbségen túlemelkedő egységét. Könnyű az anyanyelvvel boldogulni ott, ahol egynyelvű a nép, de ahol két- vagy soknyelvű, egyszerre előállnak az áldatlan nemzetiségi vetélkedések s az Anyaszentegyház legalább a hivatalos istentiszteleti funkcióiba ezeket a versengéseket belevonni nem kívánja. A latin mindenkié, abban nem lehet versengés.
Kifejezésre jut továbbá a latin által az Egyház páratlan ősisége és apostoli jogfolytonossága. A latin nyelv az a híd, amely minket, a 20. század gyermekeit, megszakítatlan, élő folytonosságban egybekapcsol az őskeresztényekkel s azoknak istentiszteleti életével; a katakombák és amfiteátrumok vértanú püspökeinek és pápáinak, papjainak és világi híveinek imádságával s énekével; egybekapcsol minket egymással is, országhatárokon és óceánokon keresztül. Mily felemelő érzés tudni, hogy ezt a görög Kyrie eleison-t, ezt a latin Pax vobis-t már a vértanúegyház ugyanígy sírta és énekelte, s ugyanúgy énekli azt ma is az Egyház Angliában és Franciaországban, Spanyol- és Olaszországban, Konstantinápolyban és Kínában, Madagaszkárban és a san-franciscoi templomokban! Az időn és téren túlemelkedő, örök krisztusi Egyháznak gyönyörű szimbolizmusa ez az egységes, ősi latin nyelv, amelyet igazán kár lenne feláldozni, mikor a hazai nyelvnek használatára is bőségesen jut alkalom s a latin szöveg lényegét is könnyű megérteni a széltében használt magyar misekönyvek segítségével.
Szent Pál szerint Krisztus egyszer s mindenkorra megváltott minket. Minek van akkor még szentségekre szükség?
Azért, hogy Krisztus megváltó kegyelme valóban el is jusson a lelkünk birtokába. Krisztus maga rendelte ezeket a kegyelmi eszközöket, pl. a keresztséget, bűnbocsánatot és Oltáriszentséget, egyenesen azért, hogy így a megváltás kegyelmeiben egyénileg is részesüljünk. A keresztségről pl. azt mondja, hogy aki nem keresztelkedik meg, elkárhozik. Tehát nem elég, hogy ő megváltott minket, még a keresztség szentségére is szükségünk van, hogy üdvözülhessünk. S ugyanez áll a többi Krisztus rendelte szentségről. A megváltás maga egy hatalmas, istenemberi tény volt, de hogy abban egyenkint is részesüljünk, annak bizonyos előfeltételei vannak, amelyeket maga Krisztus szabott meg.
A 7 szentségről nem lehet kimutatni, hogy Krisztustól való; legfeljebb a keresztség- és Oltáriszentségről. A legtöbb merőben egyházi, emberi kitalálás és mint ilyen elvetendő.
A katolicizmus azért ismer 7 szentséget, mert Krisztus csakugyan 7 szentséget rendelt. Ő rendelte nemcsak az említett két szentséget, hanem a bűnbocsánat szentségét is (Ján. 20, 23), az utolsó kenetet (Jak. 5, 14), az egyházi rendet (Lk. 22, 19; I Kor. 11, 24) s a házasságot, amelyet Szent Pál különben nem nevezne „nagy szentségnek” (Ef. 5, 32). Egyébként, ha egyik vagy másik szentség krisztusi rendeltetése nem is lenne kifejezetten említve a Szentírásban, ez még nem bizonyítana semmit, mert gyökerében téves az a felfogás, hogy Jézusnak csak azokat az intézkedéseit kellene elfogadni, amelyek véletlenül a Szentírásban is fel vannak jegyezve; Jézus ugyanis nem az írásra, hanem az Egyház élő igehirdetésére bízta a hívek tanítását (Mt. 28, 19; Mk. 16, 15).
Az Egyház tanítása pedig a 7 szentség krisztusi eredetéről oly régi és általános, hogy még a legrégibb keletű szakadár egyházak is, amelyek részben már a 6. században váltak le az Egyház testéről, kivétel nélkül változatlanul vallják a 7 szentséget s ezeknek krisztusi eredetét. Ezzel szemben keveset számít, hogy a 16. században Luther Márton és Kálvin János önkényesen megnyirbálták a szentségek számát. Az anglikán egyházban már meg is bánták ezt az önkényességet s ott a protestánsok is mindinkább visszatérnek a hét szentség tanához.
A gyermekek keresztelése érvénytelen, az apostolok csak felnőtt embereket kereszteltek. Hiszen a gyermeknek még nincs is bűne.
Ezen a téveszmén alapul az egész baptista vallásszakadás. Először is: a gyermeknek nincs ugyan személyes bűne, de megvan a lelkén az ősbűn vagy áteredő bűn foltja, vagyis hiánya annak a természetfeletti kegyelemnek, melyet a keresztség által önt Isten a lelkekbe.
Másodszor: honnan tudják a baptisták, hogy az apostolok csak felnőtteket kereszteltek? A Szentírás erről nem mond semmit! Ha csak a Szentírás az irányadó, akkor máris csapdába estek!
Harmadszor: ha Krisztus Urunk a keresztséget minden ember számára az üdvösség feltételévé tette (Ján. 3, 5), kegyetlenség volna a gyermekeket kizárni az üdvösségnek ebből a fenséges eszközéből; hiszen a gyermek fiatalon is meghalhat s akkor mi lesz vele? Nem kárhozik el ugyan a szó szorosabb értelmében, de keresztség nélkül semmi esetre sem juthat el az Isten boldogító színelátására. Ezenkívül Szent Pál a keresztségről azt mondja, hogy az a keresztények körülmetélése (Kol. 2, 11); márpedig a körülmetélésben már a gyermekek is részesültek.
Krisztus is csak felnőtt korában keresztelkedett meg.
Ez aztán bizonyíték! Krisztus keresztelkedése egyáltalán nem azonos a keresztény keresztelkedéssel, hiszen ott csak Keresztelő János kereszteléséről, egyszerű bűnbánati jelképről volt szó. Egyébként Jézus gyermekkorában az újszövetség törvénye és az újszövetségi keresztség szentsége még egyáltalán nem volt elrendelve, természetes tehát, hogy Jézus sem vehette volna igénybe, semmilyen formában. Jézusnak gyermekkorában még csak a körülmetéltetés volt elrendelve s Jézus azt csakugyan már gyermekkorában felvette.
De a gyermek még nem hihet; pedig Jézus azt mondja, hogy az üdvösséghez hit és megkeresztelkedés szükséges.
Úgy van, ezért a gyermeknek is hinnie kell, mihelyt eszének használatáig eljut; de a keresztségben részesülhet előbb is. Az ellenkezőre semmiféle érv nincs.
Ha a keresztség annyira szükséges az üdvösségre, mi lesz azzal a sok millió gyermekkel, aki kisded korában hal meg s nincs megkeresztelve?
Az ilyen gyermekek, Jézus világos szava szerint, nem juthatnak el Isten boldogító színelátására. (Ján. 3, 5.) Mivel azonban személyes vétkük nincs, azért a pokolba sem juthatnak. Feltehető tehát, hogy Isten valami természetes örök boldog létet ad majd nekik, amit a hittudósok limbusnak neveznek.
Melyik egyháznak lesz tagja az, akit megkeresztelnek?
Mivel igazi, Krisztustól rendelt Egyház csak egy van: a katolikus, azért minden érvényesen megkeresztelt ember voltaképpen a katolikus Egyház gyermeke lesz s csak akkor szűnik meg ahhoz tartozni, amikor vele tudatosan szembehelyezkedik s az Egyháztól elszakadt felekezetek valamelyikének tagjául vallja magát.
A bérmálás egyházi találmány és nem kegyelem-szerző szentség.
A Szentírás elmondja, hogy amikor Szent Péter és János apostolok Szamariába mentek, az ott talált s már előzőleg megkeresztelt hívekért imádkoztak, „rájuk tevék kezeiket és azok vevék a Szentlelket”. (Ap. csel. 8, 14-17.) Szent Pál is említi a keresztség mellett a „kézfeltevést” mint Krisztus tanításának egyik elemét. (Zsid. 6, 2.) Ez annyit jelent, hogy már az apostolok igenis bérmáltak, mégpedig nyilván krisztusi parancs alapján, mert ahhoz a „Szentlélek vétele” volt kötve. Az ellenvetésnek tehát nincs igaza.
Jézus jelen van az eucharisztikus kenyérben s borban, de a kenyér és bor nem változik át, nem „lényegül át” az ő testévé és vérévé. Hamis tehát a transsubstantio tana, amelyet csak a trienti zsinat hozott be.
Hogy az átlényegülés tanát csak a trienti zsinat hozta volna be, merő tévedés; ezt csak a hitújítók találták ki. Jézus maga nem azt mondta: ebben a kenyérben van az én testem és ebben a borban van az én vérem, hanem azt mondta: Ez (amit a kezemben tartok) az én testem, ez az én vérem kelyhe. Tehát „ez”, ami előbb még kenyér és bor volt, most már az én testem és vérem. Tehát nem kenyér és bor többé. Ezt nevezzük ősidőktől fogva átváltozásnak, vagy a trienti zsinat óta még pontosabban átlényegülésnek s így fogta fel Jézus szavait az egész keresztény ókor. A trienti zsinattól csak a transsubstantio szónak hivatalos elfogadása származik, a fogalom s a dogma éppoly régi, mint a kereszténység.
A Szentírásban szó sincs átlényegülésről.
De igenis szó van, ha nem is ennek a teológiai szakkifejezésnek alakjában, hanem bennfoglaltan, tartalmilag. „Viharlecsillapításról” sincs szó a Bibliában, csak el van mondva, hogy Jézus csodálatosan lecsillapította a vihart. „Szentháromságról” sincs szó a Bibliában, csak arról, hogy az Isten „Atya, Fiú és Szentlélek”. Magát a „kereszténység” szót az evangélium maga sohasem használja. Aki nem a szavakon nyargal, hanem a dolgok értelmét nézi, nem tagadhatja, hogy Jézus átlényegülést, átváltoztatást hirdetett, amikor arról, ami az imént még kenyér volt, kijelentette, hogy az most már az ő teste s ami az előbb még bor volt, kijelentette, hogy az az ő vére.
Jézus jelen van az Oltáriszentségben, de csak a vétel pillanatában.
Vajon mire alapítják ezt a tételt azok, akik hirdetik? Hol mondta Jézus, hogy „ez most az én testem, de csak abban a pillanatban, amikor magadhoz veszed s azután megint egyszerűen kenyér lesz”? Akik olyan nagyon hivatkoznak a bibliára és semmit sem akarnak elfogadni, ami kifejezetten nincs benne: mutassák ki a Szentírásból, hol rendelkezett az Úr Jézus így? Jézus szerint a kenyér s bor az átváltoztatás igéire egyszerűen s mindenestől az ő szent testévé s vérévé változik át s az is marad mindaddig, amíg egyáltalán fennmaradnak a kenyérnek és bornak színei, látszatai, érzékeink alá eső járulékai.
Ha az átváltozott kenyeret s bort fizikai vagy kémiai vizsgálatnak vetnők alá, kiderülne, hogy az nem emberi test és vér, hanem egyszerű kenyér és bor.
Óriási felfedezés! Mintha ezt nem tudná a katolikus Egyház is! Természetes, hogy a „színek”, a „látszatok”, a kenyér és bor színei és látszatai fennmaradnak tovább is, a maguk fizikai s kémiai tulajdonságaikkal együtt. Ezt senki sem tagadja. Csak az a kérdés, van-e a mindenható Istennek hatalma arra, hogy a látszatok meghagyása mellett ő maga lépjen a kenyér és bor helyébe? Nehéz lenne kimutatni, hogy erre Isten gyenge és képtelen lenne, hogy erre az isteni mindenhatóság már nem terjedne ki. Mert akkor az nem volna mindenhatóság többé.
Isten sem tehet mindent, pl. nem teheti, hogy a kétszer kettő öt legyen.
Ami belső képtelenség, vagyis ami lényegileg semmi, csak üres szó: azt persze Isten sem teheti. De amiben belső, fogalmi ellentmondás nincs, aminek bölcs és nagyszerű célja s értelme van: azt Isten mindenesetre megteheti.
A szentostya az áldozónak nem a „szívébe” száll, ahogy a papok prédikálják, hanem a gyomrába s ott feloldódik, mint bármely más étel.
Ha a papok azt prédikálják, hogy Jézus az áldozásban a „szívünkbe” száll, ezt ugyan nagyon helyesen prédikálják, mert lélek és kegyelem szerint az áldozás csakugyan a lélek és a szív csodálatos vendégévé teszi az Urat. Fizikailag azonban a szent test természetesen nem a materiális szívbe, hanem igenis a gyomorba száll s ott az eredeti kenyér és bor színeinek feloldódásával természetszerűleg megszűnik Jézus szentségi jelenléte is. Hol itt az ellentmondás? Sőt: nincs-e ennek is mélységes értelme? A fizikai magunkhozvétel mint a lelki táplálkozás és Krisztussal összeforrás jelképe: mily szép és kifejező szimbólum! Ha egyszer Jézus a mi eledelünk akart lenni, mégpedig szent testének s vérének „valóban étel és valóban ital” alakjában való vétele által, akkor ez csakugyan annyit jelent, hogy úgy akar hozzánk szállni, mintha valódi étel volna. Vagyis, bizonyos fizikai életközösségbe akar lépni velünk, olyanfélébe, aminőben a szülő a gyermekével, a szőllőtő a szőllővesszővel [János 15,5] fizikai életközösségben él. Ez csak az Úr hozzánk való nagy szeretetének újabb jele és bizonysága; ő nem retten vissza és nem undorodik tőlünk még ebben a vonatkozásban sem. Természetesen ennek a táplálásnak nem az a célja, ami az egyszerű, földi tápláléknak, hogy a testünket táplálja, hanem az, hogy a testi táplálkozás a lelki táplálkozásnak és velünk való természetfölötti összeforradásnak eszköze és jelképe legyen.
Jézus azt mondja, hogy az Úrvacsora vételénél necsak a kenyérből együnk, hanem a kehelyből is igyunk. Miért tartja távol az Egyház mégis a híveket a kehelytől?
Kezdetben nem tartotta távol és ma sem tartja távol tőle pl. a keleti szertartásúakat. A nyugati szertartásban két oka van a kehely megvonásának: egy dogmatikai és egy gyakorlati. A dogmatikai ok az, hogy a kenyér színe alatt nem egy vértelen, száraz, felbomlott test van jelen, hanem Jézusnak eleven teste, tehát a vére is, amint fordítva is: a vér színe alatt sem csak valami élettelen, kifolyt vér van jelen, hanem az egész Jézus. Aki tehát akár az egyik, akár a másik szín alatt áldozik, az egész Jézust magához veszi; szoros szükségessége tehát nincsen annak, hogy mindenki mindkét szín alatt áldozzék. A két szín alatti áldozást Nyugaton azok követelték, akik magát ezt a tant tagadták; ezért nem engedett az Egyház, míg Keleten az ősi gyakorlat ellen semmi kifogást sem emelt. Gyakorlatilag pedig a két szín alatt való áldozás legalább ott, ahol tömegek áldoznak, elég kellemetlen következményekre vezethet. Gondoljunk csak a lecsöpögtetés, a fertőzés és a közös kehely használatával szükségkép adódó undor veszélyére! Mivel tehát a két szín alatti áldozás a dolog lényegéhez éppenséggel nem szükséges, másfelől pedig a tiszteletlenség számos veszélyével jár, azért az Egyház a maga Krisztustól nyert joghatósága alapján elrendelte, hogy csak a papok áldozzanak két szín alatt, ők is csak a szentmisében, a hívek pedig a nyugati Egyházban csak kenyér színe alatt vegyék magukhoz Krisztust.
De Jézus azt mondta a kehelyről: Igyatok belőle mindnyájan! Tehát nemcsak a papok.
Csakhogy Jézus ezt a mondatot az apostolokhoz intézte, nem a hívekhez. Ebből tehát a kehelyhasználat egyetemes parancsát levezetni nem lehet.
Nem nyilvánvaló megváltoztatása-e ez Jézus rendelésének?
Nem, legfeljebb bizonyos merőben formai megszorítása, amire az Egyháznak joga van. A két szín alatt való vétel gyakorlata azért fennmarad az Egyházban, éppenúgy, ahogy Krisztus azt behozta; mert hiszen, mikor Krisztus Urunk az Oltáriszentséget rendelte, akkor is valószínűleg Jézus maga is csak a papokat áldoztatta meg mindkét szín alatt. Hogy a világi hívek miképp áldozzanak, arra nézve Jézus külön nem rendelt el semmit, ezt az Egyházra hagyta.
Honnan van az Egyháznak joga arra, hogy Jézus rendeléseit ily önkényesen magyarázza?
Az Egyháznak Jézus rendelkezéseinek alkalmazására s gyakorlati végrehajtására az Úr maga adott hatalmat, amikor a hívek kormányzatát minden megszorítás nélkül az apostolokra bízta s főleg Péterre e szóval: „Legeltesd az én juhaimat, bárányaimat!” Vagyis: te légy a pásztor, te vezesd, irányítsd, igazítsd őket. Ha tehát az Egyház ennek a Krisztustól vett rendelkezésnek alapján szabályozza a Jézus által külön nem szabályozott részleteket, ez nem önkényűség, hanem a Krisztustól ráruházott hatalom jogos és okos gyakorlása.
Ez olyan, mintha valakit vendégségbe hívunk, aztán az első fogás után kitessékeljük, hogy a többiben már csak a papok részesülhetnek.
Teljesen téves magyarázat. Mert aki az Úr Jézust a kenyér színe alatt magához veszi, pontosan ugyanannyit vesz magához, mint aki a kehelyből is iszik. Csak formailag vannak a papok e tekintetben előnyben, ami a fentiek szerint teljesen megokolt dolog. A kép tehát hamis és a hasonlat irányzatos.
Hát aki méltatlanul áldozik, azt is táplálja lelkileg Krisztus?
Aki méltatlanul, vagyis súlyos bűn állapotában, a kegyelmi állapot s a szeretet menyegzői köntöse nélkül veszi magához a szent testet, ahhoz is éppúgy betér fizikailag az Úr, mint bárki máshoz, de lelkileg nem, mert a bűnös lelkében ott az akadály s így az áldozás a maga kegyelmi hatásait nem hozza benne létre. Ez az a méltatlan áldozás, amelyről már Szent Pál apostol mondja, hogy csak növeli a lélek kárhozatát: az ilyen ember „ítéletet eszik és iszik magába, nem különböztetvén meg az Úr testét” (I Kor. 11, 29).
Az Apostoli vagy Niceai Hitvallásban szó sincs az Oltáriszentségről.
Ez két okból is tökéletesen érthető. Először: mert az említett legrégibb hitvallásokban egyáltalán csak nagyon kevés keresztény hitigazság van benne, úgyszólván csak azok, amelyek a Szentháromság s a megtestesülés tanára vonatkoznak, az akkori eretnekségek ellen. Az Oltáriszentséget akkor még senki sem támadta s így mint ezer mást, ezt sem említi külön a Hitvallás. Másodszor: az Oltáriszentség tanát a régi keresztények a „titoktartás fegyelmébe” borították, vagyis kifelé, a gúnyolódó s mindent félremagyarázó pogányok felé egyáltalán nem emlegették; a hitvallások pedig éppen a kifelé való hitismertetés elemeit foglalták össze.
Van-e annak nyoma, hogy már az első keresztények miséztek s áldoztak?
De mennyire van! Már Szent Pál az 1. Korinthusi levélben (11, 20-34) kétségtelen bizonyítékát adja annak, hogy a keresztények istentiszteleti összejövetelének lényeges cselekménye az eucharisztikus cselekmény, vagyis a mise és áldozás volt, bár ekkor még nem így hívták, hanem Eucharisztiának.
Ugyanerről tanúskodik a Didaché című őskeresztény irat, amely az első század vége felé készült s amely már az Eucharisztiát mint „áldozati cselekményt” említi. A 2. század közepén Szent Justinus vértanú számol be hitvédelmi iratában a keresztények istentiszteletéről s bár a pogányokra való tekintettel ő is csak burkoltan szól az Eucharisztiáról, mégis félreérthetetlenül utal arra, hogy a keresztények istentiszteletének középpontjában az Eucharisztia s az abban való részesülés áll. Az egész keresztény őskor tele van a mise és áldozás világos nyomaival és bizonyítékaival. Szent Ágoston arra kéri paptársait, imádkozzanak az oltárnál az ő meghalt anyjáért s a szentmise áldozati jellegének egész teológiáját kifejti.
Luther és Kálvin azért vetették el a misét, mert Jézus a keresztfán bemutatott áldozatával egyszer s mindenkorra megváltotta az emberiséget s így nincs szükség mindig újabb és újabb áldozatra.
Csakugyan: új áldozatokra nincs szükség. De az egy, golgotai áldozat titokzatos megújítására, elénk állítására szükség van. A mise nem új áldozat, nem független a golgotai áldozattól, hanem azonos vele, az Úr éppen azért rendelte, hogy az ő áldozatának örök, élő emléke legyen. „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre!”
Ha a mise nem új áldozat, akkor nincs is szükség rá.
Igenis van, mert Jézus maga rendelte, hogy amit ő tett, azt cselekedjük az ő emlékezetére. Azt akarta vele, hogy az ő áldozati cselekménye bizonyos értelemben állandóan Isten s a hívők szeme előtt álljon, általa ő maga állandóan újra könyörögjön értünk s közvetlenül hullassa ránk megváltó áldozatának gyümölcseit.
Hogyan bizonyítható, hogy Jézus csakugyan akarta a misézést?
Onnan, hogy először ő maga mutatott be az Oltáriszentség szerzése által áldozatot, amikor szent testét s vérét külön színekben és szavakban, tehát mintegy egymástól elválasztva, adta át tanítványainak s testéről azt mondta: „ez az, amely megtöretik”, véréről: „amely értetek ontatik”. A szentírásmagyarázók nyelvészeti alapon bizonyítják, hogy ezek a szavak jelen időben értendők, ahogy a görög szöveg is egyidejűségre utal, vagyis; nem az az értelmük, hogy „ez az a test, amely majd holnap a keresztfán meg fog töretni”, hanem: itt, most, áldozat formában megtöretik. Jézus ott az utolsó vacsora termében megtöretett testét s ott a kehelyben kiontott vérét adta tanítványai elé, ami nyilván az első áldozat, a halál kifejezője. Erre vall a Lukács-féle szöveg is, amely így hangzik: „Ez a kehely az újszövetség az én vérem által, mely értetek kiontatik” (22, 20). Az eredeti görög szöveg szerint itt a „kiontatik” közvetlenül nem is a vérre, hanem a kehelyre vonatkozik, vagy szabatosabban: a kehelyben levő vérre. A kehely azonban a keresztrefeszítésnél egyáltalán nem szerepelt, tehát a „kiontás” is itt, az utolsó vacsorán történik, ahol a kiontott szent Vér a kehelyben van. Vagyis: az utolsó vacsorai esemény valóban áldozati cselekmény volt s így a mise is az, mint annak krisztusi rendelésre való megújítása.
A mise nem más, mint Jézus rendelkezésének tökéletes engedelmességben való teljesítése: a kenyér és bor átváltoztatása Jézus valóságos, megtörött testévé s Jézus valóságos, kiöntött vérévé, vagyis áldozati jellegű jelenlétévé.
Honnan tudom, hogy Jézus nemcsak az apostolokra értette, hanem a mai papokra is vonatkoztatta ezt a rendelkezést és felhatalmazást?
Onnan, hogy Jézus általában papságot rendelt (az apostoli hivatal egyszersmind papi hivatal) s ezt ruházta fel a lélek-üdvözítés és egyházvezetés minden szükséges felhatalmazásával. Mivel pedig Jézus nemcsak a maga korabeli emberiséget jött megváltani s országába meghívni, hanem az egész utána következő emberiséget is, azért Egyházát s benne a jellegzetes és lényeges papi felhatalmazásokat is nyilvánvalóan örök érvényűnek szánta. Ő maga kifejezetten úgy beszél az ő országáról, vagyis Egyházáról, mint amely a „világ végezetéig” fennmarad. Természetesen abban a formában, abban az alkotmányban, azokkal a lényeges berendezkedésekkel s intézményekkel együtt, amelyeket ő annak alapjául rendelt.
A Bibliában szó sincs ilyen örökkétartó áldozatról.
De bizony van szó róla! Mint már az előbb kifejtettük, az evangéliumok és Szent Pál Korinthusi levele ily értelemben szólnak. De szó van erről az örök eucharisztikus áldozatról már a jövendölésekben is. Malakiás prófétánál azt olvassuk, hogy az Úristen keményen megrója az akkori zsidókat az ő sokszor csak külsőséges, szennyezett lélekkel történt áldozati cselekményeik miatt. Nem kell nekem az ilyen áldozat, folytatja az Úr, majd én jobb áldozatról gondoskodom. Erre ezekkel a csodálatos szavakkal folytatja: „Mert napkelettől napnyugatig nagy (lesz) az én nevem a nemzetek között, és minden helyen áldozni fognak és tiszta kenyéráldozatot bemutatni az én nevemnek” (1, 11). Megjegyzendő: a zsidóban az „áldozat” szó helyén itt olyan kifejezés áll, amellyel a zsidók csak kenyérszerű ételáldozatot jelöltek. Vagyis: Isten maga kijelenti, hogy a zsidó áldozatok helyett egy tökéletes és tiszta ételáldozatot fog elrendelni, mégpedig az egész világon. Bizonyos, hogy ezek a nagyjelentőségű s a zsidók előtt akkor még teljesen titokzatos szavak csak az oltáriszentséges áldozatra vonatkozhatnak s csak abban teljesedtek be tökéletesen: ez az az egy és tiszta ételáldozat, amelyet napkelettől napnyugatig mindenütt bemutatnak az Úrnak, hogy az ő neve ezáltal a nemzetek között dicsőíttessék.
A gyónást nem Jézus rendelte.
A bűnbocsánat szentségét igenis Jézus rendelte, egészen világosan (Ján. 20, 23), Ebből pedig világosan folyik az Anyaszentegyháznak az a joga, hogy pontos bűnbevallást is követeljen, mert másképp lehetetlen lenne Jézus rendelése szerint okosan és igazságosan eldönteni, vajon ebben vagy abban az esetben a pap mint az Egyház képviselője „megbocsássa”-e a bűnöket, vagy „megtartsa”. Ha nincs gyónás, akkor honnan tudja a pap, mit kell megbocsátania s mit megtartania? Osztogassa a bűnbocsánatot ész nélkül? Adjon bocsánatot a javulni nem akaró méltatlannak s tartsa fenn a bűneit éppen a bánkódónak? S honnan szerezzen a pap másképpen biztosítékot arra nézve, hogy a bűnös komolyan meg is akar térni, bűnét igazán megbánta-e s meg akar javulni?
A gyónást a IV. lateráni zsinat hozta be 1215-ben.
A lateráni zsinat csak azt a törvényt állította fel, hogy minden katolikusnak legalább évenkint egyszer kell gyónnia s áldoznia. De a gyónást magát (és az áldozást) nem a zsinat hozta be, mert az megvolt a kereszténység legelejétől kezdve. A 2. és 3. század eretnekségei, pl. a montanizmus és novatianizmus, éppen azzal vádolták az Egyházat, hogy nagyon is könnyen megbocsátja a bűnöket. Aranyszájú Szent János beszél egy feltűnő esetről, amikor egy gyóntató pap a gyónás körül visszaélést követett el; ez pedig a 4. században történt. A gyakori gyónást már Szent Benedek († 547) szerzetesei gyakorolták. Valótlan beszéd tehát, hogy a gyónást csak a 13. században hozták volna be.
Én csak az Istennek gyónok.
Te akarod meghatározni, bűnös ember, mi elég a bűnbocsánatra? Nem az Isten határozza-e azt meg, az, akit te megbántottál? Mióta szokás az, hogy a vétkes szabja meg, hogyan tesz eleget vétkéért? Aki vétkes és bocsánatot óhajt, ne maga akarja megszabni a kegyelem feltételeit, hanem azt keresse, milyen feltételekhez kötötte a megbántott Isten a bűnbocsánatot!
Ha Krisztus Urunk a papságra bízta a bűnbocsánat osztását, vagy pedig a bűnök megtartását a mennyben is (Ján. 20, 23), akkor bizony nem elég, ha csak „az Istennek” akarsz gyónni! Gyónhatsz, de Isten feloldozást nem ad, mert azt az Egyházra bízta.
A pap is bűnös ember, hogyan lehet ő a lelkiismeretek bírája?
A pap mint bűnös ember maga is köteles gyónni. Mint lelkiatya azonban nem a saját ártatlansága vagy életszentsége alapján ítélkezik, hanem mint Krisztus felkentje s megbízottja.
A gyónás könnyelmű továbbvétkezésre csábít. „Úgyis meggyónom”, mondják sokan s utána éppúgy vétkeznek, mint azelőtt.
Aki így tesz és érez, az érvénytelenül is gyónik. A bűnbocsánatnak ugyanis nem a gyónás egyedül a lényeges feltétele, hanem még inkább a mély és őszinte bánat, valamint a komoly és elhatározott erősfogadás. Ha egyesek komoly erősfogadás nélkül gyónnak, azok magukat csalják meg, de ezek szerint nem is lehet a gyónás intézményének értékét megítélni. Valóságban éppen az őszinte gyónás és bánat szokott a bűn elkerülésének s életünk megjobbításának bámulatos erejű eszköze lenni. Az emberek az igazi gyónás által nem könnyelműbbek, hanem ellenkezőleg, komolyabbak, jobbak, erkölcsösebbek, hősiesebbek lesznek.
Az Egyház régen pénzért osztogatta a bűnbocsánatot.
Ez a mese is a legrosszabb fajta hitvitázó irodalom és vallásgyűlölet kitalálása. Soha az Egyház bűnbocsánatot pénzért se nem ígért, se nem adott. A búcsúk elnyerését néha bizonyos jócélú adakozáshoz kötötte mint feltételhez s ezt, megengedjük, Luther korában egyes túlbuzgó szerzetesek oly ügyetlenül és ferdítve hirdették, mintha maga a jótékonycélú adomány lenne a búcsú megszerzésének ára. Ezt azonban az Egyház sohasem tanította s a búcsúval való visszaélések ellen maga is azonnal közbelépett. A búcsú egyébként maga sem „bűnbocsátás”, hanem csak bizonyos ideiglenes büntetések elengedése az Egyház oldozó és kötő hatalma alapján.
Az utolsó kenetről nincsen szó a Szentírásban.
Dehogy nincs! Nézzük csak meg Szent Jakab apostol levelét, amely így szól: „Beteg valaki köztetek? Hivassa el az Egyház papjait és ezek imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Úr nevében” stb. Miért kellene az Apostol szerint a beteget olajjal megkenni, ha nem isteni rendelés alapján s mert az olaj ebben az esetben isteni hatások külső jele s eszköze? Az „Úr nevében” szó is a zsidó-arám nyelvhasználat szerint annyi, mint „az Úr parancsa, rendelete szerint”. Ezért is tulajdonít ennek a kenésnek Jakab apostol isteni hatást („megkönnyíti őt az Úr s ha bűnökben van, megbocsáttatnak neki”). Vagyis: Szent Jakab szerint a szentkenet szentségét nem az Egyház, hanem maga Krisztus rendelte. Így tartotta ezt különben az Egyház hite is mindenkor.
Mikor rendelte Jézus az egyházi rendet?
Közvetlenül az utolsó vacsorán, amikor az Oltáriszentséget szerzette s rögtön el is rendelte, hogy ugyanezt: az eucharisztikus áldozat bemutatását, „ti is cselekedjetek az én emlékezetemre”. Ezzel az apostolokat püspökökké, papokká szentelte. Mivel pedig az Oltáriszentséget éppen a fenti mondat szerint is, Szent Pál szerint is, a világ végezetéig rendelte (1 Kor. 11, 26), azért nyilvánvaló, hogy a papi rendet is örökkévalónak rendelte.
Az Oltáriszentségen kívül ugyanezeknek a püspökökké avatott apostoloknak adta meg a bűnbocsátás és a hívek lelki igazgatása jogát, hasonlóképp nyilván örökké fennmaradó intézményül. Az egyházi rend tehát Krisztus rendelése; ezért is olvassuk a Szentírásban, hogy már maguk az apostolok is felszenteltek püspököket s állítottak diakónusokat.
Papok nélkül is lehet vallás.
Először is: keresztény vallás nem lehet, mert a keresztény vallást Jézus Krisztus úgy alapította, hogy abban papok legyenek a vezetők, igehirdetők, szentségszolgáltatók. Jézus Krisztus minden kétség nélkül papokra bízta az ő lelki birodalmának terjesztését, a hívek oktatását, lelki kormányzását, a vallási és erkölcsi ügyek irányítását. Ezt senki sem tagadhatja. Elég egy pillantást vetni az evangéliumokba, hogy erről megbizonyosodjunk. Ezen nem lehet változtatni, mégha valaki rekedtre kiabálja is magát a maga megtévesztő szólamainak ismétlésében. Másodszor: a mindennapi tapasztalás százszor meg ezerszer mutatja nap-nap mellett, hogy akik a papok ellenségei, azok a vallás dolgában rendesen amúgy sem érnek igen sokat. Nem igaz tehát, hogy nekik „a vallás kell, csak a papok nem kellenek”. Éppen ellenkezőleg: nekik az Isten nem kell, Jézus nem kell, a vallás, a tiszta élet, az erkölcs, a tízparancsolat, a lelkiismeret nem kell; és azért nem kell nekik a pap sem, mert a pap ezt prédikálja. Nézzünk csak körül: ki gyűlöli a papokat? Minden tolvaj és gonosztevő, minden […] házasságtörő, minden naplopó és más zsírján élősködő, minden népámító […]. Becsületes embereknek soha sincs bajuk a papsággal, legalább a buzgó, […], tisztaéletű papsággal, vagyis éppen azzal, amely az Egyház elveit és érdekeit leghatározottabban védi és képviseli.
Szent Péter azt mondja, hogy mindnyájan tagjai vagyunk a „királyi papságnak”. (I Pét. 2, 5.) Nincs tehát értelme a külön egyházi rendnek.
Érdekes, hogyan lehet egyetlen homályos szentírási helyet tíz legvilágosabb más szentírási hellyel szemben egyoldalúan kijátszani.
A Szentírás tele van a hierarchiára vonatkozó elrendelésekkel s világosan különbséget tesz egyházi elöljárók és egyszerű hívők között, szentségosztó és lélekkormányzó egyházi föllebbvalók, tanító és tanuló vagy hallgató egyház között.
Ezzel nem lehet szembeállítani azt, hogy Szent Péter „királyi papságnak” nevezi az egész Egyházat. Bizonyos értelemben és bizonyos fokig csakugyan valamennyien részesei vagyunk Krisztus papságának, amennyiben valamennyien belekapcsolódunk az ő megváltói áldozatába; de nem vagyunk mindnyájan részesei a szoros értelemben vett, hierarchikus papi rendnek, amelyről Krisztus és az apostolok oly gyakran beszélnek.
A katolikus Egyház csak a pápa által jóváhagyott bibliaszövegeket engedi olvasni.
Ez az állítás is összekever igaz és hamis dolgokat. A hittudománnyal foglalkozóknak s szakszerűleg felkészülteknek mindenféle szentírásszöveg olvasására megadják az egyházi engedélyt, még a nyilván meghamisított szövegekére is. A híveknek általában pedig csak azt írja elő az Egyház, hogy olyan szentíráskiadást olvassanak, amelyet a törvényes egyházi hatóság jóváhagyott, s amelyhez a szentatyákból s az egyháztudósokból vett magyarázó jegyzetek is hozzá vannak csatolva. Ezáltal a szent szöveg semmiképp sem változik, csak a félremagyarázásoknak és értelmetlenségeknek igyekszik vele elejét venni az Egyház. Hiszen maga Szent Péter írja Szent Pál leveleiről, hogy azok helyenkint „homályosak”, nehezen érthetők, s a hozzá nem értők könnyen félremagyarázzák azokat. (2 Pét. 3, 16.) Csakugyan képtelen elgondolás, hogy minden tanulatlan és illetéktelen ember a maga tájékozatlan elgondolásait olvassa bele a Szentírásba.
Hogy pedig csak egyházilag jóváhagyott szentírási szövegeket szabad olvasnunk, annak nagyon érthető magyarázata az, hogy az Egyház már tiszteletből is az Isten igéje iránt nem engedheti meg, hogy akárki fia-lánya, esetleg tudatos szédelgők és szöveghamisítók is, kényük-kedvük szerint hamisíthassák a Szentírást vagy olyan szabadon „fordítsák”, ahogy nekik tetszik. […] Elvégre a magyar törvénykönyvet sem írhatja át akárki csak úgy a maga kedve szerint; hát még az Isten szavát, a Szentírást!
Az állam mint végső jogforrás az Egyház fölött áll; hiszen az Egyháznak is csak annyi joga van, amennyit az államtól kap.
Ez teljességgel elavult, liberális jogelmélet, amely tökéletesen téves alapokon áll. Valamikor az állami mindenhatóság babonájának hirdetői s a jogpozitivisták csakugyan azt állították, hogy az állam minden jognak kizárólagos forrása a földön. Ez azonban nem igaz. Vannak emberi jogok, amelyek minden állami jognál mélyebbek, szentebbek s tőle függetlenek, amelyek akkor is megilletnék az embert, ha államon kívül élne. Így pl. minden embernek természetes, Istentől nyert, alapvető joga van a saját életére, emberi méltóságának őrzésére, lelkiismerete s az erkölcsi törvény követésére, s ez a joga minden állami hatalomtól teljesen független. Ugyancsak egyenesen a Teremtőtől, nem pedig az államtól ered az ember ama joga, hogy családot alapíthasson, gyermekeket hozhasson a világra s azokat saját lelkiismerete szerint nevelje. Nemcsak állami jog van, hanem van isteni jog is, mégpedig kétféle: természetes és tételes. Mindkettő tökéletesen független az állami jogtól.
Az Egyház éppúgy szuverén testület és éppoly önálló jogforrás, mint az állam. Az állam szuverén a maga területén, a földi jólét s a földi jogbiztonság külső kiépítése terén; az Egyház pedig a maga területén, a vallási és lelkiismereti kérdésekben. Az Egyház egyenesen Istentől nyerte jogait s azoknak gyakorlásában semmiféle földi hatalomnak nincs alárendelve. Amint azonban az Egyház Isten parancsa szerint arra tanítja és kötelezi híveit, hogy az állami törvényeket tartsák tiszteletben, ha azok az isteni törvénnyel nem ellenkeznek, ugyanúgy az államnak is kötelessége, hogy tartsa tiszteletben az Egyház jogait, amelyeket az nem tőle, hanem egyenesen Krisztustól kapott.
Ma szociális reformok kellenek, azt pedig a kereszténység nem adja meg.
Tegyünk különbséget! A szociális reformok törvényes végrehajtására elsősorban csakugyan az állam és nem az Egyház hívatott. De a reformok erkölcsi alapjainak megállapítása, azok sürgetése s a polgároknak a szükséges reformok megvalósítására való sarkallása és kötelezése igenis elsősorban az Egyház feladata s az Egyház ennek a feladatnak minden más tényezőnél erőteljesebben meg is felel.
Mit tett a szociális reformok terén a liberális államhatalom? Maga is a kapitalista téveszmék szolgaságába süllyedt s engedte proletárrá alacsonyodni a szegény dolgozók tömegeit, engedte magasra felburjánozni a kapitalista túlkapásokat s a gyengébbek könyörtelen kihasználását. Mit tett a liberális állam a marxista téboly megelőzésére és sokáig csak megfékezésére is? Az Egyháztól elszakadt liberális államvezetés lassankint a kommunizmus pokla felé kergette a félvilágot. Egyedül az Egyház hirdette a helyes megoldást, amikor már egy félszázaddal ezelőtt kiadta az első nagy szociális enciklikát a munkásság védelmében: XIII. Leó pápa Rerum novarum körlevelét. És egyedül a kereszténységnek volt meg mindenkor az a szellemi és erkölcsi ereje is, hogy bátran odalépjen a hatalmasok s gazdagok elé s éppúgy hirdesse nekik a szociális igazságosság és szeretet törvényeit, mint ahogy a munkásságot és szegénységet óvta a céltalan és törvénytelen kilengésektől.
A katolikus papok vizet prédikálnak és bort isznak. A legtöbb pap maga sem tartja meg, amit prédikál.
Tegyük fel egy pillanatra, hogy ez így van. Akkor is mi következik ebből? Legföljebb az, hogy tehát a papok is elkárhozhatnak. De sehogy sem következik, hogy most már az Isten szava, amelyet a papok Krisztus parancsolata szerint hirdetnek, nem igaz és nem kell azt komolyan venni. Tegyük fel, hogy az orvosok jókora része dohányzik s alkoholt fogyaszt, holott elméletben minden komoly orvos méregnek tartja az alkoholt is, a nikotint is. Mi következik ebből? Hogy most már ne törődjünk az egész orvostudománnyal és egészségüggyel?
Mindenki a maga lelkéért felelős; a pap is! Ha a pap nem tartja meg, amit prédikál, az az ő nagy baja lesz; ha én nem tartom meg, az nekem fog nagy bajt okozni. Okos ember nem a szerint igazodik, hogy más okosan cselekszik-e, hanem a szerint, mi a helyes és mi a kötelessége.
Dehát igaz-e, hogy a papok maguk sem hiszik vagy gyakorolják, amit hirdetnek? A papok közt csakugyan vannak téveteg, vétkes emberek. De csak nem lehet komolyan azt mondani, hogy a papok nagy része egyáltalán nem él a vallás parancsai szerint? Talán hibáz ebben vagy abban a pontban, de olyan papot nem igen találni, aki nem meggyőződésből hirdetné Krisztus igazságait. Sőt a papság túlnyomó többsége magasan az erkölcsi átlagszínvonal felett áll. A legderekabb hazafiak, leghívebb polgárok, legjótékonyabb, legistenfélőbb emberek mégis csak a katolikus papok köréből kerülnek ki. Még a legnehezebb papi kötelesség, a nőtlenség és tisztaság terén is, ha akadnak hibák és helyenkint néha nagyobb bűnök is, a túlnyomó többség mégis csodálatos hősiességgel tartja meg az Egyház felséges, de szinte emberfölötti önfegyelmezést igénylő követelményét s élete végéig híven megőrzi tisztasági fogadalmát. Aki ellenkezőt állít, az vagy tudatosan rágalmaz s egyes sajnálatos eseteket általánosít, vagy nem tudja, mit beszél s a legmagasabb erkölcsi színvonalon álló embercsoportot könnyelműen és igaztalanul vádolja.
A papi nőtlenséget csak VII. Gergely pápa hozta be a 11. században.
VII. Gergely csak felújította az idevágó ősi rendelkezéseket s fegyelemre szorította a papi nőtlenség ellen vétő papokat. De a papi nőtlenség törvényét nem ő hozta be, mert az már sokkal régebben megvolt. Már a spanyolországi elvirai zsinat (Kr. u. 300 körül) nőtlenségre kötelezi a papságot s bár ez a zsinat közvetlenül csak részleges zsinat volt, a papi nőtlenség törvénye Nyugaton ebben az időben már szokásjogszerűen mindig általánosabb lett. Már a niceai első egyetemes zsinaton is (325) voltak egyesek, akik ezt a törvényt az egész Egyházra általánosan ki akarták terjeszteni s csakugyan, mint ezt többi közt a trullai zsinat (629) előírja, Keleten már akkor sem lehetett püspök más, mint nőtlen. Az elvirai zsinat határozatát Nagy Szent Leó pápa és Nagy Szent Gergely pápa (amaz † 461, emez † 604) már az alszerpapokra is kiterjesztette. Aki tehát azt mondja, hogy a papi nőtlenség törvényét csak VII. Gergely hozta be, az nagyfokú történeti tudatlanságot árul el.
A papi nőtlenség törvénye ellenkezik a természettel.
Ellenkezik? Kissé túlzó kifejezés. Hogy ez a törvény nehéz és erősen természetfölötti irányú: annyi kétségtelen. Éppen ezért a megtartása valóban komoly elhatározást, állandó önfegyelmet s mély lelkiséget követel. De természetellenesnek csak az mondhatja, aki felejti, hogy Jézus is, az apostolok is nőtlenségben éltek, s Jézus az Isten országáért önként vállalt megtartóztatást dicséri s magasabb tökéletességnek jelenti ki (Mt. 19, 12). Hasonlóképp Szent Pál mint magasabb tökéletességet ajánlja és tanácsolja a szüzességet (1 Kor. 7). Tehát azt természetellenesnek nevezni keresztény alapon nem lehet.
Ha pedig az önkéntes nőtlenség és teljes tisztaság evangéliumi tanács, méltó és illő, hogy elsősorban a papok adjanak benne jó példát, annál inkább, mert ezáltal méltóbbakká is válnak a szent titkok szolgálatára, amelyre rendeltettek. A nőtlen és tisztaéletű paphoz a hívek is nagy bizalommal és tisztelettel közelednek, főleg a gyóntatószékben. Az Egyház, legalább Nyugaton, azt akarja, hogy papjai oly magas lelki életet éljenek s annyira csak az apostolkodással törődjenek, hogy földi, érzékies és családi gondokba egyáltalán ne merüljenek el. Ez az Egyháznak örök dísze, amelyet sok jóindulatú protestáns is dicsér és helyesel, sőt Angliában újabban az anglikán lelkészek is utánozni kezdik.
Akkor miért engedi meg az Egyház a nősülést a keleti papoknak?
Mert a papi nőtlenség magasabb tökéletesség, de nem lényeges feltétele a papi méltóság felvételének. Egyébként bizonyos korlátozások e téren a keleti Egyházban is vannak.
A házasság krisztusi rendeléséről, szentségi voltáról sehol sem olvasunk a Szentírásban.
Itt megint az alapfeltevés hamis: mintha csak az lehetne igaz és lehetne krisztusi rendelés, ami kifejezetten benne van a Szentírásban. […] Krisztus nem az egyes emberekre bízta, hogy a Szentírással a kezükben ítélkezzenek a krisztusi rendelések és kijelentések fölött, hanem az Egyházra bízta, hogy az tanítson és vezessen, kormányozzon és megszenteljen. Ha az Egyház azt tanítja, hogy a házasság szentség, akkor az szentség is! És akkor magával Krisztussal ellenkezik, aki az Anyaszentegyházat félrelöki. „Aki az Egyházra nem hallgat, legyen neked mint pogány és vámos” (Mt. 18, 17). Valami benne lehet az apostolok rendelkezéseiben, a nélkül, hogy kifejezetten benne lenne a Szentírásban; ilyen pl. a vasárnap megszentelése is a szombat helyett, vagy a gyermekek keresztelése. Ilyen a szentségek hetes száma is.
Egyébként a házasságról elég világosan szól maga a Szentírás is, amikor Szent Pál nyíltan szent titoknak, nagy mysterion-nak, vagyis nagy szentségnek nevezi a keresztény házasságot. Mégpedig azon az alapon, hogy a házasság Krisztus és az Egyház misztikus egyesülésének megszentelt képe s mint ilyen, krisztusi kegyelmek közvetítője. (Ef. 5, 22-32). Ezért is tekintette a házasságot már az ősegyház valóságos szentségnek. Tertulliántól tudjuk pl., azt az érdekes tényt, hogy már az őskeresztények gyakran miseáldozattal kötötték össze a házasságkötést (Ad uxor. 2, 9).
A házasság egyszerű szerződés, aminő az adásvétel. Mi értelme van annak, hogy szentségnek tekintsük?
Ezt Luther Márton állította, de ebben nem volt igaza. Itt nem jószágról, házról vagy birtokról van szó, hanem két ember szeretetteljes frigyéről arra vonatkozólag, hogy életüket egymás oldalán hűséges szeretetben éljék le s közös erővel és igyekezettel neveljék fel az Isten által nekik ajándékozandó gyermekeket. Ez tehát egy mindenekelőtt erkölcsi jellegű kötés, amely a lelkiismeretbe vágó kötelességek egész sorát foglalja magában. Krisztus Urunk éppen azért emelte a házasságot szentségi méltóságra, hogy mint szentség, kimeríthetetlen forrása legyen azoknak a kegyelmi erőknek, amelyek nélkül vallásos, erkölcsös, keresztény szellemű, békés és összhangzatos családi élet sokáig el nem képzelhető.
A keresztény erkölcsi alapon álló szentségi és felbonthatatlan házasság csakugyan 1900 éven át a népek egészséges és erkölcsös családi életének legbiztosabb támasza volt. Maguk a protestánsok, ha nem is szentségnek, mindenesetre szent és egyházi ügynek tekintették a házasságot s azt egyházi szertartások keretében kötötték meg s kötik meg a mai napig.
Közben azonban jött a felvilágosodás kora, a vallásellenes szabadgondolkozásé, amely mint minden téren, úgy itt is csak arra gondolt, miként gyengíthetné a vallás és az Egyház befolyását a társadalomra. Hogy a családi életet is elszakítsa a vallásos gondolattól, azért erőltette keresztül a legtöbb európai államban az ú. n. polgári házasságot, válást.
De ha egyszer a házasfelek nem szeretik többé egymást? Ha pokol egymás mellett az életük! Ha mint Ravasz László mondta: a házasságból kihal a lélek?
Egyoldalú okoskodás! Hát gondoskodjanak róla a házasfelek, hogy ne legyen pokol az életük s ne haljon ki az esküvel megszentelt frigyből a lélek s a szeretet! Szeressék egymást úgy, ahogy megígérték és esküvel ígérték egymásnak! Micsoda kereszténység az, amely azt vallja, hogy a gyűlölködésnek szabad teret kell engedni? Vagy amely nem meri a szeretet kötelességét mindenáron megkövetelni? Amely nem vallja, hogy még ha egyik fél vét is a másik ellen, a békét mindenáron helyre kell állítani?
Ha belőlem „kihal a becsületesség lelke”, vajon akkor már szabadon lophatok és garázdálkodhatom? Vajjon keresztény okoskodás-e ez: kérem, nekem a törvény megtartása nehéz, nekem az pokol, ha nem lophatok, rabolhatok, paráználkodhatom? Nem a gonosztevők beszélnek így? Micsoda mentség ez? Végy erőt magadon, gondolj az Istenre, légy szeretetteljes és türelmes, tudj engedni s megbocsátani s akkor a legnagyobb ellentéteket is el lehet simítani!
Azonban éppen az a helyzet, hogy a házas hűség megtartása sokszor azért nehéz és nagyon sok házasság azért lesz „pokollá”, mert a válás meg van engedve! Mert a házastársak tudják, hogy csak jól össze kell veszni s akkor fel is út, alá is út! Hiszen ez maga is folytonos csábítás a hűtlenségre és az összeveszésre! Ahol nincs válás (ahogy apáinknál sem volt 1900 esztendőn át, vagy Olaszországban máig sincs!), ott az emberek nem veszekszenek annyit, vagy ha összevesznek, megbékélnek, mert tudják, hogy úgysem lehet elválni s mással állni össze! Ahol azonban a gonosznak utat nyitnak, mint nálunk, ott az emberek sokkal könnyebben lépnek rá a rossznak útjára, mint ahol ezt isteni és emberi törvények egyaránt tiltják s társadalmi megbélyegzés követi a törvény ellen vétőket!
Jézus maga is megengedi az elválást „paráznaság esetén” (Mt. 19, 9).
A különélést igen, azt megengedi Jézus is, a katolikus Egyház is ilyen esetekben. De nem új házasság kötését! Ez nem ugyanaz! A házastárs életében kötött új frigyet Jézus a leghatározottabban paráználkodásnak nevezi, kivétel nélkül (Mt. 19, 6 kk. Mk. 10, 11 k.). Hasonlóképp Szent Pál ismételten kijelenti, hogy a férj vagy feleség életében kötött második összeállás egyszerű házasságtörés és csak a törvényes hitvestárs halála esetén nem házasságtörés az új házasság (Róm. 7, 2; 1 Kor. 7, 10 k.).
Azért lehetek vallásos, ha nem vagyok is egyházilag megesküdve.
Igen, lehetsz, de akkor állandó ellentét van a vallásosságod és a cselekvésed között. Vallásos vagy talán abban, hogy imádkozol és misére jársz, de nem vagy vallásos abban, ami még ezenkívül is kellene, hogy Istennek és az ő Egyházának súlyosan kötelező törvényeit megtartsad. E nélkül pedig vallásosságod keveset ér s nem őriz meg téged az örök kárhozat veszedelmétől. „Nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram! megyen be mennyek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi, ki mennyekben vagyon, az megyen be mennyek országába” (Mt. 7, 21).
Sokan élnek ma csupán polgári házasságban s mégsem rossz keresztények.
Bizony, rossz keresztények, ha tudatosan szembehelyezkednek Isten parancsaival s az ő Egyházának törvényeivel! Az, hogy sokan járnak a kárhozat útján, nem új dolog; maga az Úr Jézus is hangoztatta ezt már. Azért mondta, hogy: „Törekedjetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak” (Lk. 13, 24). Aki a tömeghez igazodik, a tömeggel vész el.
Mi köze az Egyháznak s az államnak ahhoz, hogy én kit szeretek s kivel élek együtt?
Az államnak igenis köze van hozzá, mert köteles a közerkölcsiséget védeni s mert az ilyen együttéléseknek polgári következményei is szoktak lenni. Még inkább van azonban az Egyháznak köze a házassághoz, mert ez lelkiismeretileg nem olyan közömbös kérdés, mintha kabátot húznék fel vagy tennék le, hanem természete szerint súlyos lelkiismereti szempontokkal s erkölcsi következményekkel van összekapcsolva; mihelyt pedig valamely dolog lelkiismereti kérdés, az az Egyház elé tartozik.
Az Egyház tiltja a születésszabályozást, pedig sok esetben ezt a körülmények egyenesen megkövetelik.
Nem is az Egyház, inkább az isteni törvény maga tiltja a házas jogokkal való visszaélést. Ezért is, és mert az Egyház jobban bele tudja nevelni híveibe a gyermek szeretetét, mutatkozik az egyke és semmike sokkal inkább a nemkatolikusok, mint a katolikusok, legalább a hitéletet élő katolikusok között. Viszont, nem tiltja sem Isten, sem az Egyház a születésszabályozásnak az állandó vagy időszaki megtartóztatáson alapuló módját, amely utóbbi az újabb tudományos megállapítások szerint (Ogino-Knaus-elmélet), úgy látszik, a születésszabályozásnak természetes és így megengedett módja. Egyébként a vallás kegyelmi eszközei a teljes megtartóztatás nehéz áldozataira is felképesítik az embert.
A katolikusok Isten mellett még Máriát is imádják.
Ezt ugyan számos protestáns hittani tankönyv csökönyösen ismétli; mindazonáltal nem egyéb, mint teljes és tökéletes félreértés. Imádni, vagyis Istenként tisztelni a katolikusok is csak az egy igaz Istent tisztelik és imádják. Más a vallásos alapon álló egyszerű tisztelet és más az imádás. Ez a fogalmi különbség minden nyelvben megvan (adorare – venerari, anbeten – verehren, adorer – vénérer). Hogy bizonyos helyen négyszáz év óta nem akarnak tudomást venni erről a szembeszökő különbségről, annak megvannak a maga lélektani okai. Mi arról nem tehetünk.
De igenis, a katolikusok letérdelnek Szűz Mária képe előtt s imádkoznak hozzá.
Sem a letérdelés, sem az imádkozás még nem imádás. Imádás annyi, mint Isten gyanánt elismerés és Istenként való tisztelés. Ha mi katolikusok letérdelünk a Mária-kép előtt, ezt azért tesszük, mert Szűz Máriát igenis mély tisztelettel tiszteljük s ennek a tiszteletnek a térdreereszkedés egyik méltó és megengedett kifejezése. Ha a protestánsok azt mondják, hogy csak az az igaz, ami a Szentírásban van, hát mutassák ki egyszer, hol tiltja a Szentírás a nemimádó tiszteletnek térdelés által való kifejezését? A Szűz Máriához való imádkozás egyszerű könyörgés és segítségülhívás. Hol van a Szentírásban kimondva, hogy tilos az Isten anyját segítségül hívni s hozzá fohászkodni? Egyébként maga az Üdvözlégy fele részben nem egyéb, mint annak az üdvözlésnek ismétlése, amelyet maga az Isten intéztetett az angyal által Szűz Máriához s amelyet Erzsébet intézett a Szent Szűzhöz. Ha vétek volna Szűz Máriát így szólítani, „Üdvözlégy, malaszttal teljes”, akkor ezt a vétket elsőnek maga az Úristen követte volna el!
Az Üdvözlégy első fele kifejezetten benne van a Szentírásban.
Mária egyáltalán nem „Isten anyja” volt, hanem csak az ember Jézus anyja.
Természetes, hogy az Istennek mint ilyennek anyja nem lehetett. De mert Jézus egy személyben Isten is, ember is volt, tehát tökéletesen helyes, ha Szűz Máriát „Isten anyjának” nevezzük. Mert bár nem az Istennek mint ilyennek volt anyja, de anyja volt annak a Jézusnak, aki Isten is volt. A pápa anyját is joggal nevezzük a pápa anyjának, bár a pápát nem mint pápát, hanem mint kicsi gyermeket hozta a világra.
Mária szüzességének tana nincs benne a Szentírásban.
De mennyire benne van! Nem szólva arról, hogy már Izaiás megjövendölte (7, 14) a Messiás természetfölötti és rendkívüli születésmódját, amikor így írt: „Az Úr maga ad majd nektek jelt: íme, a Szűz méhében fogan és fiat szül s neve Emmánuel lesz”. Szent Lukács maga evangéliuma elején így beszél: „Elküldé az Isten Gábriel angyalt… egy szűzhöz… a szűz neve Mária vala” (1, 26 k.). Az angyal értesíti Máriát, hogy őt szemelte ki Isten a Messiás anyjául, mire Mária a roppant kitüntetés ellenére ijedten kérdezi: „Miképpen lesz ez, mikor férfit nem ismerek?” Mire az angyal megnyugtatja, hogy nem is férfi közbejöttével, hanem a Magasságbelinek ereje által megárnyékoztatva fogja fiát a világra hozni. Mária csak ekkor mondja ki a „legyen” szót.
Jézusnak az evangélium szerint testvérei is voltak, tehát Máriát mégsem lehet szűznek nevezni.
A „testvér” a keleti nyelvekben s a Szentírásban nagyon gyakran unokatestvért, vagy általában rokont is jelent. Máté ugyan (13, 55) Jakabot és Józsefet, Simont és Júdást mint „Jézus atyjafiait” említi, és „Jézus nővéreiről” is beszél (13, 55 k), de ugyanő alább más Máriát említ a kereszt alatt, mint „Jakab és József anyját” (27, 56), aki Szent János evangélista szerint nem Szűz Mária volt, hanem Kleofás (görögösen Alfeus) felesége és Szűz Mária rokona. Az említettek tehát Jézus rokonai voltak, de semmiképp sem Jézus igazi testvérei; maga a biblia tanúsítja ezt. Egyébként, ha Jézusnak igazi testvérei lettek volna, érthetetlen lenne, hogy a kereszten haldokló Jézus nem valamelyik testvérének, hanem az idegen Jánosnak oltalmába ajánlotta volna édesanyját.
A Mária-tiszteletnek Jézus maga is ellentmond, hiszen a kánai menyegzőn azzal utasítja el Máriát: „Mi közöm neked és nekem, ó asszony” (Ján. 2, 4).
Kevés ellenvetés mutatja bizonyos katolikusellenes vádaskodók elfogultságát oly meggyőzően, mint ez. Talán bizony azt akarják kihozni Jézusnak ezekből a szavaiból, hogy Jézus egyáltalán megtagadta anyját s mint valami rossz és engedetlen gyermek, elutasította őt magától? Pedig erről a valóságban szó sem lehet. Az idézett szavak értelme semmiképp sem az, hogy „mi közöm neked hozzád?”, hanem: mit érint minket az a kérdés, elég bor áll-e a menyegzői vendégek rendelkezésére? Egyébként éppen a kánai csoda bizonyítja, hogy Jézus csakugyan figyelembe vette a Szűzanya esdő közbelépését, mert az ő kérésére csodát művelt s a vizet borrá változtatta. A kánai menyegző tehát nemhogy a Mária-tisztelet jogosultsága ellen beszélne, ellenkezőleg, éppen érv mellette.
Szűz Mária testi felvétele a mennybe nincs a Szentírásban.
Éppúgy nincs benn a Szentírásban az sem, hogy Szűz Mária teste a sírban maradt volna. Viszont a legrégibb egyházi hagyomány mindig azt vallotta, hogy Isten a Szent Szüzet halála után testben és lélekben felvette a mennybe. Az őskeresztények kezdettől fogva nagy tiszteletben tartották Szent Péter és Pál s a többi szentek sírjait, de soha egyetlen egyházközség sem vallotta, hogy a Szent Szűz teste itt vagy ott volna eltemetve. Egyébként mindenkép méltó feltevés is, hogy Isten nem hagyta az enyészet sorsára az Istenember szűzi anyjának testét, nemcsak ama szoros, anyai viszonynál fogva, amellyel az Istenemberrel kapcsolatban kitüntette, hanem azért is, mert hiszen a halál és az enyészet annak az ősbűnnek közvetlen folyománya, amelytől Szűz Máriát a szeplőtelen fogantatás kegyelme által kezdettől fogva megőrizte.
A Mária-kegyhelyek a babonaság ősfészkei; így Lourdes-ról régóta megállapították, hogy az ott történő állítólagos csodák merő szuggesztiók és hallucinációk eredményei.
Ennek éppen az ellenkezőjét állapította meg minden elfogulatlan kutató, többi közt az a több mint 10.000 orvos, aki eddig aláírásával bizonyította, hogy az általa megvizsgált lourdesi gyógyulások semmiféle orvosi alapon nem magyarázhatók. Csakugyan, Lourdesben százszámra gyógyultak meg olyanok, akiknek betegségében az idegműködési ráhatás, tehát főleg a hallucináció és szuggesztió, egyáltalán nem játszhatik szerepet. Rákot, előrehaladott tüdővészt, hatalmas sebeket, zúzódásokat, csonttöréseket s hasonlókat szuggesztióval gyógyítani nem lehet.
Aki erről bővebbet akar tudni, olvassa el Bertrin francia egyetemi tanár Lourdes című könyvét. Maga a hitetlen és frivol regényíró, Zola Emil is, Lourdesban járván, tanúk előtt kijelentette, hogy az ottani orvosi felülvizsgáló iroda megállapításai a csodákat illetőleg kétségtelen valóságok; később azonban letagadta ezt a vallomását s Lourdes című regényében a tények nyílt meghamisításával próbálta elmagyarázni a csodás gyógyulásokat. Mikor erre a regényében szereplő gyógyultak levélben kérdőre vonták, azt mondta, hogy ő regényt ír és nem történetet s azért regényeinek alakjával azt tesz, amit akar. Ennek ellenére a német atheisták egykori vezére, Haeckel Ernő, Zola regényére mint történeti forrásműre utal s a hitetlen világ inkább hisz ennek a szélhámosnak, mint 10.000 komoly orvos írásos, ünnepélyes nyilatkozásának.
Az Egyház egyébként a lourdesi csodák kérdésében hivatalosan még nem nyilatkozott, de minden okunk megvan annak feltevésére, hogy ezekben a csodás eseményekben is Jézusnak az az ígérete teljesül (Mk. 16, 17 k.), hogy Egyházában a csodák adománya sohasem fog megszűnni.
Isten határozottan tiltja, hogy faragott képeket csináljunk; a katolikus Egyház pedig, éppúgy mint a görög, csupa feszületet, szent szobrot farag ki és képekkel akasztja tele templomait.
Az Isten törvénye nem azt mondja, hogy faragott képet ne csináljunk, hanem: faragott képet ne csináljunk abból a célból, hogy azt imádjuk. Jellemző példája ez a Szentírás önkényes és megcsonkított értelmezésének, ami különben állandó jelenség a katolikusellenes hitvitákban. Hajánál fogva kirántanak valahonnan egy szentírási idézetet, kiemelik az összefüggésből, elhallgatják a helyes értelmezéshez szükséges körülményeket, vagy a tételükkel ellentétben álló egyéb, világosabb szentírási helyeket – s ezzel kész az érvelésük. Így csakugyan mindent be lehet „bizonyítani” a Szentírásból.
A különbség bálványozás és keresztény képtisztelet között ott van, hogy a bálványimádó imádja az istenszobrot vagy a fétist, vagyis: istennek tartja s isteni erőkkel ruházza fel; a keresztény katolikus ember viszont a szentképeket, szobrokat s a feszületet semmiképp sem imádja, nem tekinti isteni lényeknek, hanem csak mint Istenre s az Ő szentjeire emlékeztető jelet, becsben tartja azokat. Ha letérdelünk a feszület előtt, nem a fa vagy a kő az, amit tisztelünk, hanem az, akit az a feszület ábrázol: Jézus Krisztus. Ezt nálunk minden gyermek tudja s tudják a protestánsok is, de azért ügyes, túlbuzgó embereik váltig felmelegítik ezt a rosszhiszemű mesebeszédet.
Egyébként keresztet, szobrot, szentképet a lutheránusok templomaiban is találunk: hogyan van akkor, hogy ez ellen a kálvinisták sohasem dörögnek, csak a katolikusoknál botránkoznak meg rajta szörnyen? Világos jele tehát ez annak, hogy itt nem a józan ész vagy a vallásos buzgóság beszél, hanem a szenvedély és gyűlölködés.
Vajon, ha valaki szobájában a meghalt édesanyja képét, hivatalában az államfő képét tisztelete jeléül kifüggeszti, ezzel bálványimádást követ el?
A katolikus nép olyan kultuszt űz a szentképekből, hogy az már babonaság.
Előfordulhat, hogy egy katolikus hívő túlságba megy a szentek tiszteletével s a szentképek és szobrok közt már alig veszi észre a legfőbbet s legfontosabbat: az Istent, az Úr Jézust az Oltáriszentségben. De ez egyesek tévedése, amely miatt kár volna templomainkat s vallási életünket azoktól a kedves és áhítatra indító, sokszor művészileg is kiváló, szent jelektől megfosztani, amelyeknek célja éppen az, hogy a szentek lelkesítő példájának nyomában mi is minél többet gondoljunk Istenre s minél jobban szeressük és imádjuk őt.
Az Egyház szerint tehát a szentek tisztelete is Isten tisztelete?
[…] A szenteket elsősorban nem azért tiszteljük és szeretjük, mert erényes és kiváló emberek voltak, – bár ezért is tiszteletet érdemelnek – hanem főleg azért, mert Istent csodálatos odaadással szerették és szolgálták s azért Isten elé is nagyobb bizalommal léphetünk az ő társaságukban. A szentekben mi, katolikusok végeredményben szintén az Istent tiszteljük és szeretjük.
Nekem nincs szükségem szentekre, hogy Isten elé léphessek.
Igaz, Isten elé léphetsz egyedül is. Sőt, ha a szentek pártfogását kéred, még akkor is fő az, hogy te magad borulj oda teljes lélekkel az Isten elé. De nem lehet kifogásod az ellen, ha valaki szívesebben lép a király elé úgy, hogy előzőleg már a király édesanyját s meghitt szolgáit is megkérte, hogy ők is szóljanak egy jó szót az érdekében.
Isten úgyis tudja, mit akarok kérni tőle; felesleges, hogy akkor előbb a szentek megmondják neki, hogy mit akarok.
Nem is azért kérem a mennyei pártfogók segítségét, hogy „megmondják” az Istennek, amit ő úgyis tud, hanem hogy ők is imádkozzanak értem, mert így nagyobb a reményem, hogy Isten az ő könyörgésükre való tekintettel méginkább hajlandó lesz meghallgatni az imádságomat.
Szóval protekciózás van a mennyekben is?
Ha protekción sógorság-komaság vagy pajtásságon alapuló érdektámogatást értünk, ilyesmiről persze az Istennél szó sem lehet. De ha a protekció szót eredeti értelmében vesszük („protegere” = oltalmazni), igenis, jól tesszük, ha Isten barátainak oltalmát keressük.
Az ereklyetisztelet is babonaság.
Igen? Akkor miért rendezünk be Petőfi-szobákat, Arany János-szobákat, Goethe-szobákat? S miért őrizzük kegyelettel pl. Lehel kürtjét vagy más történeti ereklyéket? Vagy talán imádjuk mi katolikusok a szentek ereklyéit? Ez olyan közönséges és gyermeki ráfogás, hogy szégyene arra hull vissza, aki ilyen zagyvaságokkal még ma is elő mer hozakodni. Mi az ereklyéket tiszteletben tartjuk, de csak amennyiben azok a szent személyekkel kapcsolatban álltak: tehát az ereklyében is az embereket tiszteljük, akikre vonatkoznak. Ha meghalt édesanyámnak egy hajfürtjét, édesapámnak egy kedvenc bútorát kegyelettel őrzöm: miért ne őrizhetném kegyelettel ennek vagy annak a vértanúnak vagy más szentnek egy ereklyéjét, vagy éppen a szent keresztfa egy töredékét, amelyen Krisztus a világot megváltotta s amelyet az ő szent vére öntözött?
Rengeteg hamis ereklye van forgalomban.
Ez sajnos, igaz, mert egy időben, főleg a keresztesháborúk korában sok élelmes és lelkiismeretlen ember hamis ereklyéket hozott forgalomba, hogy ezzel jövedelemre tegyen szert. Az ilyen visszaélések megakadályozására rendelte el az Egyház már jóideje, hogy ereklyéket csak kellő vizsgálat alapján s az illetékes megyéspüspök okiratos bizonyságtétele mellett szabad ilyenekül elfogadni. Egyébként, ha valaki még hamis ereklyét tartana is tiszteletben: az sem olyan nagy baj, mert hiszen a tisztelet igazi tárgya nem az az anyagi tárgy, amelyet ereklyének tekintünk, hanem az a szent személy, akit az ereklyén keresztül tisztelni kívánunk s végeredményben maga az Isten, akit a szentekben tisztelünk.
Vajon miben különbözik a szenteltvíz a közönséges víztől?
Fizikailag és vegytanilag természetesen semmiben. De különbözik abban, hogy az egyikhez az Anyaszentegyház imádsága fűződik, a másikhoz nem. Amikor szenteltvizet használok (ami különben nem szentség, hanem csak szentelmény), akkor voltaképen az imádkozó Egyház áldását kérem magamra, mert az Egyház a víz megszentelése alkalmával azért imádkozik, hogy aki ezt a vizet hívő lélekkel használja, azt a jó Isten külön is áldja meg.
Lehetetlen, hogy egy pár csepp víz legyen az Isten áldásának feltétele.
Nem is a víz, mint ilyen az, hanem az Egyház imája, amely mint látható jelhez, kapcsolódik hozzá. Miért ne? Épp olyan ez, mint a bankjegy vagy a színházban a belépőjegy. Itt is azt mondhatná valami bölcs: lehetetlen, hogy egy darabka értéktelen, holt papiros adjon nekem jogot valaminek a megvásárlására, egy nagyszerű színházi előadás vagy egy hangverseny végighallgatására! A papíros mint ilyen persze nem ad jogot, de mint jegy, igenis eszköze és feltétele lehet a hozzáfűződő jognak.
Az Egyház végeredményben az örök életet tekinti legfontosabbnak. Pedig nem az a fontos, mi van a síron túl, hanem hogy mi van itt a földön!
Elképesztően szűklátókörű és egyoldalú beszéd! Persze, hogy az is fontos, mi van itt a földön; ezt senki sem vonja kétségbe. De ha a kettőt összehasonlítjuk: mi a nagyobb, mi a fontosabb, mi az életbevágóbb, nem lehet vitás, hogy a végtelen sokkalta több, mint a véges, az örökkévaló milliószor több és fontosabb, mint a percekig vagy évekig tartó múlandóság. Aki ezt felejti, olyan mint az esztelen gyermek, aki egy csillogó rézfillért többre becsül egy gyűrött, de milliós vagyont jelentő okiratnál.
Örökkévalóság! Tudod, te ember, mi ez? Tudod mit jelent: örökké élni, túlcsorduló boldogságban vagy mondhatatlan boldogtalanságban? Tudod, mennyivel több az örökkévalóság, mint nemcsak egy élet, nemcsak ezer vagy millió vagy tízmilliárd év, hanem minden elgondolható és elképzelhető időmennyiség? Lenni úgy, hogy soha meg ne szűnjünk, soha létünknek vége ne szakadjon, soha ne fejeződjék be, soha át ne forduljon a nemlétbe? Az Isten országának boldog kincseit élvezni, szeretetét és fényét, szépségek és édesség özönét, tudást és megbecsülést, minden vágyunk beteljesülését örökös-örökkön-örökké? Vagy pedig kínokban fetrengeni, kétségbeesetten, nyöszörögve, sikoltva a fájdalomtól, fogat csikorgatva örökké a lángbörtönben? Évről-évre, évezredről évezredre, évmilliárdról évmilliárdra és még ezen is túl… Mindenkorra, minden következendő időkre… Amíg csak Isten Isten marad s amíg a létrend törvényei meg nem szűnnek.
Tudod te, ember, mi ez? Le mered tagadni? Tagadhatod éppen, csak akkor szembekerülsz Azzal, aki százszor jobban tudja a dolgot, mint te: az Istennel magával. Jézus Krisztussal. Nem vonhatod kétségbe, hogy Jézus, az Isten Igéje, az örök élet és örök büntetés tanát hirdette, legünnepélyesebben s félreérthetetlenül. Egy ilyen lehetőséggel, egy ilyen bizonyossággal szemben egyszerűen a tompa-elméjűt adni, elfordítani tőle a tekintetedet, behunyni a szemedet: ó, igen, ezt is lehet, mert az ember minden őrületre képes; de józanul, észszerűen, magad irtózatos kára nélkül nem teheted!
S éppen azért nem mondhatsz olyan esztelenséget, hogy a földi élet fontosabb, mint az örökkévalóság!
Az eredeti szerző 1939-ben meghalt, ezért az eredeti magyar szöveg közkincs.