Kérdések és Válaszok – 5. rész: Krisztus.

English     Deutsch

A Világnézeti Válaszok című könyvből. Írta: P. Bangha Béla

Bizonyos-e, hogy élt Jézus?

Éppúgy kérdezhetnők; bizonyos-e, hogy élt Julius Caesar vagy Assisi Szent Ferenc? Jézusról annyi egykorú történeti emlék s feljegyzés maradt, nemcsak az evangéliumokban s a legelső kor keresztény íróinál, hanem a zsidó és pogány íróknál is (Josephus Flavius, Suetonius, Tacitus, Plinius) s történeti személyéhez és hatásaihoz oly hatalmas történeti események fűződnek, hogy kételkedni létezésében, mint ezt a félőrült német Kalthof tette, nem lehet. Jézusnak nemcsak a létezése biztos, hanem életének főbb vonásai, tanításainak és cselekedeteinek számos mozzanata történeti biztossággal kiolvasható a fennmaradt, hiteles feljegyzésekből s majdnem még ennél is inkább: abból az óriási, élő mozgalomból, amelyet ezek az események, tanítások és cselekedetek a környező világban azonnal kiváltottak s szakadatlan egymásutánban a mai napig eleven valóságként fenntartanak.

Jézus kiváló ember volt, bölcs tanító, mélyszívű emberbarát, de nem volt Isten.

A felelet egyszerű; akkor hát ő a legbölcsebb s a legtisztább, hazudott volna? Mert ő bizony állandóan Istennek: Isten egyszülött Fiának, az Atyával egynek és egyméltóságúnak, öröktől valónak, mindenhatónak, a világ bírájának nevezi magát. „Én és az Atya egy vagyunk.” (Ján. 10, 30.) Állandóan egy sorba állítja magát az Atyával („Atya, Fiú, Szentlélek”), bár mint embert kisebbnek mondja magát az Atyánál.

Az utolsó vacsorán Fülöp apostol kérésére, hogy mutassa meg neki az Atyát, Jézus nyomatékkal így felelt: „Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertetek meg engem?! Fülöp, aki engem látott, látta az Atyát” (Ján. 14,9). A zsidók egyszer meg akarták kövezni kifejezetten azért, mert Istennek nevezte magát: „Jó tettért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, mivelhogy ember létedre Istenné teszed magadat.” (Ján. 10,33) A főpap ünnepélyes felszólítására, mondja meg, ő-e az Isten Fia, Jézus leghatározottabb igennel felelt s mikor ezt a főpap és az egész zsidó nagytanács megbotránkozva istenkáromlásként bélyegezte meg, Jézus egyetlen szóval sem vonta vissza állítását. Tamástól is elfogadta az ünnepélyes hódolatot: „Én Uram és én Istenem” (Ján. 20,28), holott e szavakat nem hagyhatta volna helyreigazítás nélkül, ha nem tudja magát valóban Istennek. Ünnepélyesen hangoztatja magáról azt is, hagy az Atyához intézett kéréseket ő maga hallgatja meg, (Ján. 14,13) Hangoztatja, hogy ő már Ábrahám előtt volt (Ján. 8,58), sőt az Atyánál élt, mielőtt a világ lett. (Ján. 17,5) Saját hatalmánál fogva megbocsátja az Isten ellen elkövetett bűnöket s kijelenti, hogy ő lesz egykor az egész világ bírája.

Aki így beszél önmagáról, az csak Isten lehet, vagy pedig közönséges szélhámos, esetleg kész őrült, Jézus azonban valóban nem volt őrült, hanem a világtörténet legbölcsebb embere s legzseniálisabb gondolkozója. Még kevésbé volt szélhámos és csaló, mert hótiszta erkölcsi jelleme minden legkisebb bűnt is kizárt, hát még ilyen főbenjáró istenkáromlást és önbálványozást!

Ha Jézus Istennek hirdette és Istenként imádtatta magát, ennek csak egy magyarázata lehet: az, hogy valóban Isten volt.

Ugyanezt megerősíti az ószövetségi messiási jövendölések csodálatos teljesedése Jézus személyében; az ő tanításának és erkölcsi fönségének minden emberit messze túlszárnyaló, valóban isteni ragyogása; a tömegek szemeláttára világos nappal s ellenségeitől is ellenőrzötten művelt számos csodatétele, főképpen saját feltámadása; alkotásának és Egyházának bámulatos életereje, amely kétezer év annyi viharán, támadtatásán, üldöztetésén és szellemi fordulatán keresztül változatlanul fennmaradt s egy új, ragyogóan tiszta erkölcsi kultúra kiindulópontja lett.

[…] 

Jézus maga sem nevezi magát soha Istennek, csak Isten Fiának.

Ez a kettő nem zárja ki egymást, Szent János is azt mondja evangéliuma kezdetén: „Az Ige Istennél vala.” De hozzáteszi azt is; „És az Ige Isten vala.” (Ján. 1, 1.) Jézus Isten Fia, mert a három isteni személy; Atya, Fiú és Szentlélek egyike. Az Isten Fia szó főleg ahogy Jézus ismételten használja: Isten egyszülött fia, a fentiek alapján voltaképp még több, mint az egyszerű „Isten” szó, amelyet esetleg félre lehetne érteni s a pogány sokistenség értelmében magyarázni.

Maga az evangélium beszéli, hogy Jézus kételyek és kísértések közt kezdte el nyilvános pályáját.

Kételyről az evangélium nem beszél, csak külső kísértetről, amelyet Jézus a mi okulásunkra vállalt, hogy példát adjon nekünk, miképp kell a kísértések ellen harcolni. Éppen az a fölséges nyugalom és biztonság, amellyel a kísértő szavaira válaszol, bizonyítja, hogy Jézus elejétől fogva teljes tudatában volta maga istenségének.

Nem mondta-e Jézus maga is, hogy az „Atya nagyobb, mint én vagyok”?

Természetes, hogy mondta, hiszen ő mint ember föltétlenül kisebb volt az Atyánál. Az „én” az ő ajkán éppúgy jelenthette az istenségét, mint emberségét. Mint Isten egyenlő volt az Atyával, sőt egy volt vele az egyistenségben; mint ember viszont nyilvánvalóan kisebb volt az Atyánál.

Az, hogy Jézus magát Isten Fiának nevezte, még nem jelenti, hogy igazi Isten; hiszen mi is Isten fiai vagyunk.

Háromféle értelemben lehet valaki „Isten fia”. Legtágabb értelemben minden ember Isten gyermeke, vagyis, Isten teremtői gondviselésének szülöttje. Szorosabb értelemben az istenfiúság annyi, mint a természetfölötti kegyelemnek, az Istenben való természetfölötti újjászületésnek birtokosa, amely akkor áll be, amikor Isten már nem szolgáinak, hanem fogadott fiainak tekint minket. A legszorosabb értelemben pedig „Isten Fia”: a második isteni személy, aki valamely számunkra közelebbről megfoghatatlan módon öröktől fogva az Atyától „születik”, ered, származik, kiömlik; de úgy, hogy egy dolog, egy lényeg, egy Isten marad vele. Hogy Jézus ebben az utóbbi értelemben volt Isten Fia, kimutattuk a fentiekben. Ezt az istenfiúságot a Szentírás úgy fejezi ki hogy „egyszülött Fiúról” beszél, míg mi emberek Istennek csak fogadott fiai, átvitt értelemben vett gyermekei lehetünk. Maga Jézus egészen más viszonyban érzi magát az Atyával, mint mi; sohasem mondja pl. így: „a mi Atyánk”, hanem így: „az én Atyám és a ti Atyátok”. Ő az „egyszülött Fiú”, aki „az Atya kebelében van”. (Ján. 1, 18.)

Hogyan lehet egy ember Isten?

Csak úgy, hogy az isteni személyiség felveszi egyúttal az emberi természetet is, szinte emberi testbe és lélekbe öltözik; de a mellett természetesen megmarad az, aki öröktől fogva volt; Isten, az Atya egyszülött, örök, isteni Fia. Ezt a kettős természetet fejezi ki az „Istenember” szó, vagy másképp: a „testet öltött Ige”.

Hogyan egyesülhetett Jézusban a végesség a végtelenséggel, az emberi gyengeség az isteni tökéletességgel?

Ellentmondás csak az volna, ha Jézusban az isteni és emberi tulajdonságok egy természetté olvadtak volna össze s így egymást kölcsönösen lerontották volna. Erről azonban szó sincs. Ellenkezőleg: Jézus megmaradt teljes Istennek s ugyanakkor teljes embernek is. Emberi mivoltában kicsiny volt és gyenge, Isten-mivoltában viszont végtelen és mindenható. Emberi mivoltában mindenben hasonló lett hozzánk, a bűn kivételével, isteni természetében viszont mindenképp messze felettünk áll. Emberi mivoltában született, növekedett, tanult, fáradt, éhezett, szomjazott, sírt, verejtékezett, szenvedett, meghalt, feltámadt; isteni mivoltában maga volt az örök változatlanság. Mindez nem okozott benne semmi ellentmondást vagy hasadást, hanem ellenkezőleg: csodálatosan kiegészítette egymást.

Jézus maga mondja, hogy az utolsó ítélet napját még ő, az Emberfia sem tudja, csak az Atya.

Úgy van: mert emberi mivoltánál fogva ezt csakugyan nem tudhatta. De tudta mint Isten s természetesen istenségének megvilágosító hatása alatt tudta mint ember is, de nem emberi tudománya alapján.

Hogyan „imádkozhatott” Jézus az Atyához, ha ő maga lényege szerint azonos volt az Atyával?

Mint ember imádkozhatott önmagához mint Istenhez; vagyis emberi lelke dicsőíthette a vele szoros kapcsolatban lévő, de tőle lényeg szerint tökéletesen különböző istenséget. Ebben semmi ellentmondás nincs, sőt ez természetes folyománya a két-természetűségnek.

A Szentháromság tana nem egyéb, mint burkolt többisten-hit.

[…] A többisten-hitet teljesen kizárja a kereszténységnek az az alaptana, hogy a háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével, bárha való igaz, hogy a kinyilatkoztatás nélkül fogalmunk sem volna arról, hogy a „személyiség” és a „lényeg” nem mindig esik egybe. Abból, hogy nálunk embereknél a kettő összeesik, még nem következik, hogy a kettő fogalmilag is egyazon dolog.

Mégis csak ellentmondás: Isten egy is, három is.

Ellentmondás lenne, ha azt mondanók: egy lényeg és mégis három lényeg; egy személy és mégis három személy. De: egy lényeg és három személy éppúgy nem ellentmondás, mint ahogy nem ellentmondás, ha azt mondom; három ember s egy család, vagy: száz katona s egy század. Nem a hármat azonosítjuk az eggyel, hanem a három isteni személyt az egy Istennel. Ebben fogalmi ellentmondást kimutatni nem lehet.

Az első keresztények nagyon is hiszékenyek voltak.

Az első keresztények nem voltak ítéletnélküli rajongók és hisztériások, hogy egy merő semmiért, egy a szemük előtt folyó legendaköltés kedvéért szembehelyezkedjenek az egész uralkodó pogány és zsidó közélettel, vállalják a keresztény erkölcs szigorú kötelezettségeit, felmondjanak az élet minden gyönyörűségéről s menjenek tömegesen vértanúi halálba. Nem az evangéliumi Jézus-történet a mítosz és a legenda, hanem inkább azok a tudálékos, vallásellenes elméletek, legendák, amelyek a világtörténet legszembeötlőbb, napfényszerűen ragyogó, középponti jelenségeit mindenáron a maguk hétköznapiságának szűk térszögébe akarnák beleerőszakolni.

A Megváltó szűzi születése 20-30 más mitológiában is előforduló tipikus hitrege.

Ezt a tételt aztán nehéz volna bebizonyítani. Ha egy-két mitológiában a szűzi születés csakugyan szerepel is, ez mindössze annyit bizonyít, hogy a szűzi születést már a pogány vallásos elképzelés is valami igen megtisztelő és nemes elgondolásnak tartotta. A különbség csak az, hogy a pogány mitológiák minden valóság nélkül szűkölködő, naiv regék, míg Krisztus szűzi születésének ténye történetileg tökéletesen bizonyított valóság. (V. ö. Mt. 1, 20; Lk. 1, 35. stb.)

A Jézus-legendák számos őspogány párhuzamát ismerjük. Jézus a perzsa Napisten, Mária az egyiptomi Asztarte istennő, a három isteni személy pedig Brahmán Brahma, Visnu, Siva; a szűzanya meg az egyiptomi Izisz, Hórusznak szűzi anyja.

Mindenegyes állítás teljes tévedés. Jézusnak semmi köze a perzsa napistenhez, hacsak az nem, hogy az Egyház maga költői hasonlatokban Jézust szereti az „igazság napjának” nevezni, Mária sem nevezhető az egyiptomi Asztarte hasonmásának semmiféle formában. Mert először is Asztarte sohasem létezett, Mária pedig történeti személy. Asztarte legendája tele van erkölcsi szennyel, szemérmetlenséggel, ami az evangéliumi Szűzanya történeti képének kerek ellenkezője. Végül Szűz Máriát a kereszténység sohasem tekintette istennőnek, hanem csak Isten legtisztább szolgálóleányának s így az Asztartéval való összehasonlítás ezen a ponton is tökéletesen elbukik.

Ami a három isteni személyt s a brahmanizmus három istenalakját illeti, abban semmiképp sem található más hasonlóság, mint a puszta számbeli egyezés.

Az Izisz-legenda emlegetése szintén tudatlan mellébeszélés, mert az ősi egyiptomi legendák szerint Izisz egyáltalán nem volt szűzi szülő, hanem közönséges istennő és anya, mint a pogány mitológiában ezer más.

Van-e lényeges különbség Jézus és pl. Sokrates, Plato, Aristoteles s más nagy bölcsek között?

Igenis van lényeges különbség, mégpedig sokféle és mélyenjáró. A pogány bölcsek mindössze a természetes isteneszmét és erkölcsi törvényt ismerték fel és fejtegették, de azt is tökéletlenül és sokszor súlyos tévedések között, míg Jézus csupa tökéletes és csalhatatlan isteni igazságokat hirdet. A pogány bölcsek tanítása merőben az emberi élet evilági fejlesztésére irányult, míg Jézus tanítása az örök üdvösség elérésére céloz. […] 

Jézust csak Jordánban való megkereszteltetése alkalmával szállta meg a messiási hivatás tudata.

A Jordánban való kereszteltetés alkalmával történt csodás mennyei kijelentés Jézus számára semmi újat nem jelentett s nem is Jézus kedvéért történt, hanem az emberek miatt, hogy azok higgyenek őbenne. (Mt. 3, 17.) Jézus nemcsak Messiásnak tudta magát, hanem Istennek is, mégpedig kezdettől fogva.

Amit Jézus életéből történeti bizonyossággal tudunk, az nem lépi túl a természetesnek mértékét. A csodákat egyszerű toldaléknak kell tekintenünk.

Kétségbeesett erőlködés, ha valaki Jézus életét és csodáit természetes úton próbálja kimagyarázni. Jézus egyénisége maga is oly csoda, amelyet természetesnek semmiképp sem mondhatunk. Hogy a csodák Jézus életében egyszerű toldalékok volnának, ahogy ezt a múlt században az ú. n. tübingai iskola megpróbálta elhitetni, éppoly vakmerő állítás, mintha valaki azt mondaná: Napoleon életében a megnyert csaták és győzelmek egyszerű toldalékok. Ilyesmit nem elég állítani, hanem bizonyítani kellene, erre pedig eddig nem akadt komoly vállalkozó.

Jézus állítólagos feltámadása is bizonnyal csak tömegszuggesztió és tömeghipnózis eredménye volt.

Ilyen tömeghipnózis és tömegszuggesztió a tudomány egész mezején ismeretlen. A szuggesztió álomképszerű, zavaros és logikátlan elképzeléseket hozhat létre, de akkor sem pontosan egyformán és azonosan nagyobb számú embertömegben, főleg, ha ez a tömeg kételkedésre hajló, józan és egészséges egyedekből áll. Főkép lehetetlen azonban, hogy mély logikai és erkölcsi tartalmú kijelentések és cselekmények egész hosszú sorozatát merő képzelgés folytán azonosan és teljes egyezéssel szuggeráljon bele magába egész sor ember.

Jézus feltámadásának és megjelenésének alkalmával a tanítványok valamennyien ugyanazt látták, hallották, tapintották, ugyanazokat a végtelen bölcsességre, isteni kijelentésekre valló tanításokat, intézkedéseket, rendelkezéseket, feddéseket és oktatásokat vették. Ezt mind valamennyien puszta beteges elképzelés alapján látták és hallották volna? […] 

Gyanús, hogy Jézusról és állítólagos feltámadásáról csak zsidó, illetve keresztény tanúk beszélnek.

Nagy tévedés! Igaz, hogy Jézus a római világbirodalomnak egy távoli és jelentéktelen szögletében élt és halt meg, egy népben, amely a gőgös római világot nem érdekelte. Mégis Jézus egyénisége oly mélyen belevágott a kortársak gondolatvilágába, hogy a római pogány irodalom is kénytelen volt tudomást venni s ismételten beszélni róla. Így Suetonius Claudius császár életrajzában röviden felemlíti Krisztust; Tacitus felemlíti, hogy Pontius Pilátus halálra ítélte; Hadrián császár egyik szabadosa [felszabadított rabszolgája], Phlegon feljegyzi, hogy Jézus halálakor a nap elhomályosult; Celsus, a pogány bölcselő hosszasan ír Jézusról és támadja az ő tanát, de semmiképp sem vonja kétségbe életének közismert, kimagasló eseményeit; az ifjabb Plinius pedig hivatalosan ír a császárnak a keresztényekről és az ő tanaikról Krisztust illetően. Josephus Flavius, a zsidó származású római történetíró (szül. 37 körül Kr. U.), szintén ismételten emlegeti Krisztust.

Jézusnak ma is sok ellensége van.

Hogyne! Nemcsak az Isten Fiának, hanem mindenkinek sok ellensége van, aki olyan magas erkölcsi követeléseket támaszt az emberekkel szemben, mint ő. A gőg, az önteltség, az erkölcstelenség minden szolgája, a vallástalanság és istentagadás minden rabja előtt Jézus természetesen népszerűtlen. Jézusnak ellenségei mindazok, akik bűnben és bűnből élnek, a csábítók, tolvajok, népámítók, házasságtörők, magzatelhajtók, gyermekgyilkosok, tivornyázók, sikkasztók. Ellenségei azok akik a maguk politikai érdekharcában kellemetlen gátként érzik Jézus tanításait s a keresztény nép vallásos meggyőződését. Feltűnő jelenség különben az emberiség történetében, hogy sokszor éppen az emberi nem legnagyobb jótevőit érte gáncs, üldöztetés és meg nem érdemelt halál.

Jézus is tévedett; pl. azt hitte, hogy a világ vége még „e nemzedék” életében elkövetkezik. (Mt. 24,34)

Nem áll. Máté idézett fejezetében egybefonódik Jézus két nagy jövendölése Jeruzsálem pusztulásáról és a világ végéről. Csakugyan nem pusztult el teljesen az őt hallgató nemzedék anélkül, hogy annak egyes tagjai Jeruzsálem pusztulását meg ne érték volna. Ami pedig a világ végét illeti, szellemi értelemben ugyancsak elmondható, hogy Krisztus nemzedéke nem múlik el, míg a világvég el nem közeleg. A mód, ahogyan az evangélista ezt a két jövendölést előadja, megérteti, hogy egyesek a kettőt összekeverik. Holott két verssel utóbb maga Jézus mondja, hogy e kijelentéseivel nem akarja a világvég időpontját meghatározni, mert azt a napot és órát csak az Atya tudja. (Mt. 24,36) Csak a felületesség mondhatja tehát, hagy Jézus a világvég elközelgésének időpontja tekintetében „tévedett”.

Jézus a keresztfán kétségbeesett.

Jézus nem esett kétségbe a kereszten. Az a felkiáltás: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem” – egyszerű s alázatos panasz, kesergés, a lelki fájdalom kifejezése, de nem kétségbeesés.

Egyébként tudni kell, hogy az idézett mondat még csak nem is egyszerű panasz volt, hanem ennél sokkal több: a 21. zsoltár első sorának önmagára alkalmazása. Ez a zsoltár pedig a leggyönyörűbb és legkifejezőbb messiási zsoltár: a Messiás megváltó szenvedésének megkapóan éles vonásokkal való, ezeréves előre-jövendölése. Ebben a zsoltárban van megmondva, hogy a Messiást majd megölik, ellenségei körülállják és gúnyolják, ecettel s epével itatják, kezét-lábát átlyukasztják s minden csontját szinte meg lehet számolni, ruháit szétosztják és köntösére sorsot vetnek, úgyhogy a híres német szentírás-tudós, Delitzsch Ferenc erről a zsoltárról azt mondja, hogy valóságos passiós történet, mintha csak a Golgotán magán írták volna. Ugyanez a zsoltár pedig végül megjövendöli a megkínzott Messiás feltámadását és örök dicsőségét is. Amikor tehát Jézus ezt a zsoltárt a keresztfán magára vonatkoztatva idézi, az valóban mást jelentett, mint kétségbeesést!

Szörnyű gondolat, hogy az Istent csak saját Fiának véres és kegyetlen meggyilkolása engesztelhette volna meg! Egy isten, aki a fiának vérét szomjúhozza!

[…] Az Atya nem szomjazta saját fiának véres halálát, hanem a Fiú saját maga kívánt szeretetből s irgalomból nemcsak leszállni közénk, hanem öntestének véres és önkéntes áldozata által teljes elégtételt nyújtani az isteni igazságosságnak a mi bűneinkért. Nem vérengző kegyetlenség tehát az Istenember halála, hanem ellenkezőleg, az isteni irgalomnak és szeretetnek fönséges megnyilatkozása.

Jézus egyáltalán nem akart új vallást alapítani: ő a zsidó vallást akarta visszahelyezni eredeti fényébe.

Igen, de lényeges mozzanatokkal megbővítve. Nevezetesen: az ígéretek helyébe a beteljesülést téve, a zsinagóga helyébe az Egyházat, a régi áldozatok helyébe az ő egyetlen, befejező s megváltó áldozatának szakadatlan, titokzatos megújítását, valamint a szentségek kegyelmét. Vagyis: Jézus igenis új vallást alapított, a kereszténységet, de mint a réginek folytatását és kiegészítését, mint az ószövetségi kinyilatkoztatás beteljesedését.

A kereszténység történeti fejlődés eredménye. Magát Jézust csak az első hívek lelkesedése emelte fokozatosan az istenség trónusára.

Merő fantázia! A kereszténység természetesen szintén átment bizonyos történeti fejlődésen: kifelé mindig jobban terjedt s befelé is egyre világosabban fejtette ki tanainak gazdag, isteni tartalmát. Azonban a kereszténységet merő történeti tényezők fejlődési eredményének tekinteni a történeti kútfők fényénél nem lehet. A kereszténység egy hatalmas történeti tényből: Jézus megjelenéséből, működéséből, egyéniségéből, halálából s feltámadásából eredt s e nélkül semmiféle történeti fejlődéssel megmagyarázható nem volna.

Hogy Jézus feje köré csak az első hívek vak lelkesedése, mítoszkereső rajongása fonta volna oda lassan az istenfiúság fénykoszorúját s hogy ennek megfelelően alakította volna ki az evangéliumok eredeti, csodamentes és istenségmentes szövegét; oly vakmerő s esetlen feltevések, amelyeknek minden történeti adat mereven ellentmond. Az első keresztények éppen nem voltak vak, mitikus rajongók, hanem éppen ellenkezőleg: kezdetben maguk az apostolok nagyon is kislelkű, prózai, kételkedő emberek voltak, akik csak nagy nehezen, a jézusi kinyilatkoztatások és csodatételek verőfényének hatása alatt nyitották fel a szemüket s fogadták el, mint megkerülhetetlen s tagadhatatlan igazságot, Jézus istenségének tanát. Követőik sem hittek bennük vakon, hanem csak a bizonyságtételek alapján, amelyeket az apostolok közöltek velük.

Micsoda elképzelés is; hogy emberek ezrei, tízezrei, hamarosan százezrei a legnagyobb lemondásokat, szenvedéseket, kínokat és halált vállalták volna, mielőtt megbizonyosodtak volna arról, hogy amit az apostolok hirdetnek, valóban igaz is! Vajon mindenki bolond és őrült volt-e abban az időben, hogy egy semmiért ezer gyötrelmet s végül kínos halált vállaljon? […] 

Mi lett azokból a népekből, amelyek Krisztus előtt éltek?

Azok bizony nélkülözték a világosságnak és kegyelemnek azt a teljességét, amelyet csak Jézus Egyháza nyújt az emberiségnek. Azonban ők is üdvözülhettek, ha hittek az Istenben s az Isten által ígért Megváltóban s így ennek megváltói kegyelme már előzőleg megigazulásukra szolgált. A mennyországba nem mehettek be, míg a megváltás meg nem történt s ezért mondja az ősi „Apostoli hitvallás”, hogy Jézus a halála után „alászállt a poklokra”, vagyis megjelent az üdvösségre várakozó lelkek között, hogy azoknak első helyen nyissa meg az üdvösséget. A kereszténység éppúgy, mint Jézus megváltó halála maga az Isten ingyen kegyelmének elhatározása volt, nem jog a mi részünkön s Istennek meglehetett rá az oka miért várt évezredekig a Megváltó küldésével; talán hogy ezzel is megmutassa megváltói közbelépésének önkéntes, ingyen-adományi jellegét s egyben előbb éreztesse a világgal, hová süllyed, ha a maga erejére van hagyatva, Megváltó nélkül.

Vajon csakugyan megváltotta-e Jézus az emberiséget? Hiszen ma is mennyi a bűn, gyűlölet, háború a földön!

Igen, de pontosan ott, ahol Jézus tanait nem ismerik el, nem fogadják el és nem követik. Krisztus megváltotta a világot, amennyiben eleget tett az isteni igazságosságnak a mi bűneinkért s azonkívül megtanított minket az Istennek tetsző élet feltételeire. Azt azonban ránk hagyta, hogy megváltásának gyümölcseit saját önelhatározásunkból és saját erkölcsi törekvésünkkel a magunk hasznára fordítsuk. Ha ezt nem tesszük, akkor ránk nézve a megváltás csakugyan gyümölcstelen marad.

Ahol s amennyiben Jézus nyílt ajtókra talál a lelkekben s a társadalomban, ott lehet ugyan szintén szenvedés és megpróbáltatás, de azt is megnemesíti és megenyhíti a Jézus hite, a kegyelem segítsége s az örök remények ragyogása; a bűn és kétségbeesés ott nem ütheti fel tanyáját. Háborúk vannak? Gyűlölködés és kizsákmányolás van a földön? Igen; ahol Jézus nincs, vagy ahol az ő tanait nem értik meg s félremagyarázzák, ott csakugyan magasra burjánzik minden gonoszság. Ebből csak az következik, hogy a világnak nagyon sokat kell még fejlődnie, hogy igazán keresztény s ami ezzel együtt jár: igazán nagy, boldog és kiegyensúlyozott életű legyen.

A megváltás legföljebb abban áll, hogy Jézus megtanított minket a felebaráti szeretet törvényére.

A felebaráti szeretet Jézusnak csakugyan egyik legfőbb törvénye, bár nem a legelső, mert a legalsó [sic] parancs az Isten tökéletes szeretetére és szolgálatára kötelez minket. Az igazi isten- és emberszeretetnek azonban Jézusnál az igaz hit az alapja és feltétele, valamint a parancsolatok megtartása ennek a kettős szeretetnek érvényesítési területe. Ezt szeretik felejteni azok, akik az evangéliumból és Jézus rendeltetéseiből minden mást ki szeretnének küszöbölni s a felebaráti szeretetet is merőben természetes alapon, kiragadva az istenszeretetből, az igaz hit s az összes parancsolatok megtartásának kötelességeiből, szeretnék előtérbe állítani. Ez nem egyéb, mint Jézus vallásának megcsonkítása és meghamisítása. A megváltás lényege különben is nem a szeretet parancsában, hanem a bűneinkért való elégtételnyújtásban, a keresztáldozatban rejlik.

A kereszténység túlvilághite jelentéktelenné fokozza le a földi életet.

Ellenkezőleg: az adja csak meg neki igazán a teljes erkölcsi jelentőséget. Hiszen akkor ettől az élettől függ végtelen időkön át tartó, örök sorsunk. Akkor ez az élet hallatlanul fontos, mert örök boldogságunk vagy boldogtalanságunk kérdése azon dől el, hogyan használtuk fel ezt az életet: Isten parancsai szerint-e, vagy azok ellenére.

A kereszténység megveti a testet.

Talán inkább így: a kereszténység elsősorban a lélekkel törődik, mert csakugyan milliószor fontosabb, hogy a lelkünk értékeit ápoljuk-e, mint a testét. De a kereszténység nem veti meg az emberi testet sem, mint ahogy ezt egy bizonyos hozzá nem értő, vagy irányzatos irodalom állandóan ismételi, hanem ellenkezőleg, azt is szentnek: Isten remekművének s a lélek társának tekinti; templomnak, amelyben az Isten lelke lakik, ahogy Szent Pál mondja (1 Kor. 3,16). A sokat rágalmazott keresztény középkor éppen nem vetette meg a testet; erre vall a középkori szobrászat és festészet nagyszerű fejlettsége, amely az ember külső alakját is tisztelte s mint a Lélek lakóhelyét szeretetteljes tanulmány és sokszoros művészi ábrázolás tárgyává tette.

A kereszténység világmegvetést tanít.

Nem, világmegvetést nem hirdet. Csak az evilági dolgoknak helyes alárendelését tanítja az örök cél s az isteni törvény alá.

Egyébként talán annyira kell-e félteni ma az embereket, hogy túlságosan meg találják vetni az evilági javakat? Sokkal nagyobb az a veszély, hogy a túlzott evilágiság fékevesztett versengésre, jogtiprásra, önzésre s a felebarát kiuzsorázására ragadja az embert. A népek földi boldogulásának legnagyobb előmozdítói is éppen a nagy keresztények és a szentek voltak.

A kereszténység megveti a házaséletet, a nőt a bűn fészkének tartja s lenézi az anyaságot.

Ezt gyakran lehet olvasni bizonyos újságcikkekben és „tudományos” elmefuttatásokban, azonban az igazság nem ez. Annyira nem, hogy éppen a kereszténység volt az, amely a nőt abból a megalázó mélységből kiemelte, amelybe az ókor taszította őt. A kereszténység a nőt oltárra emelte, a Boldogságos Szűzben a legtündöklőbb felmagasztosulást adta neki. A házaséletet pedig a kereszténység valósággal szentségi méltóságra emelte. Hogyan lehet akkor ilyen durva kitalálásokkal fertőzni meg újra és újra a közvéleményt?

A kereszténység csak akkor tartja a szerelmi életet bűnnek, csak akkor tekinti a férfire nézve a nőt, a nőre nézve a férfit „bűnalkalomnak”, ha az erkölcsi törvénnyel s evangéliumi paranccsal ellenkező kicsapongásokról, a nemiség meg nem engedett kirobbanásairól van szó. A kereszténység nem engedi durván és zabolátlanul beszennyezni a nőt s az anyaságot, s általában figyelmeztet arra, hogy nem a test puszta ösztönélete a legfőbb cél és irányadó, hanem a lélek törvényei. Persze ez nem tetszik a romlott és züllött embereknek s ezért kiáltanak kígyót-békát a kereszténység nemi erkölcsére.

Az evangélium tele van naivsággal. Mit jelent pl., hogy Jézus „felment a mennybe”? Mi az a „menny”? És Szűz Máriát a mennyben az Isten „megkoronázta”? A mennyországban is vannak koronák? Miből? Fából? Vasból? Aranyból? Úgy tartogatják ott a koronákat, mint valami színházi kelléktárban?

Valóban naivság a mi részünkről, ha a legfölségesebb dolgokat is földiesen, gyermekesen, túlságosan emberiesen képzeljük el. Ha pl. a mennybemenetelt úgy értjük, hogy Krisztus teste csakugyan valahová a csillagok közé emelkedett s a mennyország okvetlenül anyagi térhez kötött hely vagy állapot. Vagy hogy a túlvilági „korona”, amelyről Szent Pál apostol is beszél, vagyis a végső jutalom és megdicsőülés, valamiféle emberi „koronázást” jelent. Ha a vallás kénytelen a szellemi dolgok érzékeltetésében evilági és emberi képekkel is dolgozni, ha pl. a Szentírás maga az első oldalon azt mondja, hogy Isten az emberekkel nemcsak társalkodott, hanem „járkált” is a paradicsomban, ez természetesen nem egyéb, mint az Istennel való közvetlen és csodálatos érintkezésnek emberi formákban való kifejezése, amelyről minden komoly ember azonnal megérti, mi benne a tartalom és mi a külső forma.

Annyi azonban bizonyos, hogy a vallási élet körül bizonyos emberek hibájából sokszor feleslegesen sok naivság halmozódik fel s ez a vallás tekintélyét éppen a magasabb értelmiségű és önállóbb gondolkozású emberek szemében rontja. Az a sok jámbor néprege pl., amelyet egyesek a vallási élethez fűznek, az a nem mindig ízléses mód, ahogy a nép egyes rétegei a templomban s a templomon kívül a vallásos életüket gyakorolják, az a kissé gyermekes, sőt öregasszonyos stílus, ahogy a vallásos gondolataikat szóban vagy írásban kifejezik, néha valóban nem szolgál a vallásnak dicsőségére.

Azonban mi következik ezekből a jelenségekből? Csak az, hogy az emberek kicsinyek s a legnagyobbat is szeretik a maguk kicsiségének megfelelő módon foglalni formákba és képletekbe. […] 

Jézus tanítását ma már nem lehet felismeri.

Jézus igazi tanítását csakugyan nem lehet felismerni az egymásnak ellentmondó felekezetek zavaros kavargásában, de igenis fel lehet ismerni az egy igaz Egyházban, abban, amelyet Krisztus alapított s amelynek ő maga ígéretet tett, hogy minden megtévedéstől megőrzi.

Creative Commons Zero

Az eredeti szerző 1939-ben meghalt, ezért az eredeti magyar szöveg közkincs.