Kérdések és Válaszok – 4. rész: Kinyilatkoztatás.

English     Deutsch

A Világnézeti Válaszok című könyvből. Írta: P. Bangha Béla

Elég, ha hiszünk a személyes, mindenható Istenben, a világ alkotójában. A kinyilatkoztatásban való hit és a tételes vallások feleslegesek.

Attól függ, hogy a kinyilatkoztatás Isten részéről csakugyan megtörtént-e s kellő utánjárás mellett mint ilyen felismerhető-e. Ha igen, akkor a legsúlyosabban kötelez mindenkit, hogy higgyen benne s kövesse azt a tételes vallást (nem „vallásokat”), amely ezeket a kinyilatkoztatásokat illetékesen őrzi és hirdeti. Az állammal szemben sem mondhatja senki: én elismerem az államot, de nem törődöm sem a törvényeivel, sem az igényeivel!

Ki tudja, mi igaz abból, amit a Biblia mond a teremtésről, az első emberpárról, a paradicsomról, a bűnbeesésről, a tízparancsolatról s a Megváltóra vonatkozó ígéretekről? Hogy lehet évezredekkel ezelőtt történt dolgokat ma teljes bizonyossággal megállapítani?

Ennek is megvannak a maga bizonyítékai, amelyeket néhány szóban még csak összefoglalni sem lehet, de amelyeket az érdeklődő bőven megtalálhat minden hitvédelmi kézikönyvben. Itt csak egyet emelünk ki: az ószövetségi szent iratok nélkül a zsidó nép történetét, egészen különleges vallási fejlődését megérteni nem lehet.

Nem lehet megérteni főleg azt, hogy egy aránylag kicsiny és jelentéktelen nép, amely természete szerint ugyancsak hajlott a körülötte áramló néptenger bálványozó szokásai felé, másfélezer éven át meg tudott maradni a tiszta istenhit s igen magas erkölcsi és vallási eszmék alapján, aminőket egyetlen ókori népnél sem találunk, még az oly magas műveltségű görögöknél s rómaiaknál sem. Ezt semmiféle természetes fejlődéssel nem lehet magyarázni, hanem egyes-egyedül azzal, hogy a zsidó nép minden hibája és gyámoltalansága mellett Isten kinyilatkoztatásait, parancsait és ígéreteit szinte maga felett érezte lebegni; azokat a kijelentéseket, amelyeket Isten a pátriárkák és próféták által intézett hozzá s amelyeket ezek részben le is írtak.

Honnan tudom, hogy az evangéliumok megbízható történeti források?

Mindenelőtt történeti bizonyosság, hogy az evangéliumok csakugyan Krisztus kortársaitól erednek. Ezt ugyan sokáig tagadta a német hitetlen szentíráskritika, de a tények bizonyító ereje egyik legfőbb vezérüket, Harnack Adolfot magát is visszavonulásra kényszerítette. Jézus élete, szavai, cselekedetei a teljes nyilvánosság fényében folytak, s ha az evangélisták nem híven közvetítenék azokat, a kortársak bizonnyal hevesen tiltakoztak volna ellene. Az a nagy tisztelet, amellyel a kortársak ezeket az evangéliumokat ellentmondás nélkül fogadták, az evangéliumi közléseket kiemeli a pusztán egyéni állítások síkjából s egy egész nép, sőt egy hatalmas világmozgalom egyetemes tanúságtételévé avatja azokat.

Egyébként az evangélisták elbeszélése maga is annyira magán viseli az őszinteség és igazmondás utánozhatatlan bélyegét, hogy már ez is kizár minden tudatos vagy öntudatlan ferdítést. Az evangélisták közelről látták s hitelesen tudták az eseményeket, amelyeket leírtak; bőven volt módjuk mindenegyes részletről közvetlen tanúbizonyságok alapján is meggyőződni. Azt pedig, hogy tudatosan valótlant akartak volna állítani, kizárja a megfontolás, hogy ez semmifélekép sem lehetett érdekük, mert hiszen az evangéliumi elbeszélésekből semmiféle hasznuk nem származhatott, ellenkezőleg, a pogányok s a farizeuspárti zsidók részéről csak sokszoros üldöztetésben volt részük. A négy evangélista közül három vértanúhalállal pecsételte meg azt, amit írt, de vértanúhalállal pecsételték meg azt rajtuk kívül sok százan és ezren, akik az evangéliumok igaz voltáért, az azokban előadott tanokért és eseményekért életüket és vérüket áldozták.

Ha van irat, amelynek hitelessége s történeti megbízhatósága kétségen kívül áll, az evangélium az.

Semmi sem bizonyítja, hogy az evangéliumok csakugyan mindjárt Jézus élete után keletkeztek. Valószínű, hogy csak pár száz évvel később láttak napvilágot s azért tele vannak regékkel, mondaszerű kiszínezéssel, túlzással.

Így beszéltek száz évvel ezelőtt is a „felvilágosultak”, sőt még félszázaddal ezelőtt is Renan és követői. Ma ezt a feltevést egyetlen komoly ember sem vallja. A kereszténység első két százada az írott tanúbizonyságok olyan tömegét nyújtja az evangéliumok korai eredetéről, hogy azt kétségbe vonni ma már egyáltalán nem lehet. Maga Harnack, a modern szentíráskutatás egyik legelfogultabb vezére, kénytelen beismerni, hogy az evangéliumok és a többi újszövetségi könyvek igenis abból a korból erednek, amelybe a katolikus hagyomány helyezi őket s az 1. századból.

Az evangéliumok szerzői nyilván legendás részletekkel akarják Jézus alakját felmagasztosítani; ezeket a legendás részleteket tehát le kell faragni az evangéliumokból.

Legendás részletekről az evangéliumokban szó sem lehet, hacsak valaki elfogultságból és előítéletből eleve legendának nem jelent ki mindent, ami a hétköznapiságon és merőben természetin felül van. Jézus születése és élete, halála és feltámadása igenis tele van megtörtént csodás eseményekkel, amelyek szinte magától értetődők akkor, ha az evangéliumok főszereplője, Jézus, valóban Isten fia. Ezeket a csodás jelenségeket egyszerűen félretolni s csak úgy jó kedvünkben meséknek jelenteni ki, nem lehet. Ha ezek a csodák valótlanok lettek volna, akkor Jézus kortársai s az események közvetlen tanúi nem fogadták volna az evangéliumokat igazmondó történeti feljegyzések, sőt Isten sugalmazása gyanánt, hanem tiltakoztak volna ellenük s hátat fordítottak volna nekik. Ennek pedig az egész keresztény ókor történetében és irodalmában semmiféle nyoma nincsen.

Az evangélisták hiszékeny és naiv emberek voltak s azért kapva-kapnak a csodás részleteken.

Ezek a csodás részletek vagy igazán megtörténtek, vagy nem. Ha nem történtek meg, akkor az evangélisták közönséges ámítók és csalók lettek volna, s akkor érthetetlen, hogy a maguk hazudozásai kedvéért annyi veszedelmet, üldöztetést s a halált magát magukra vegyék. De érthetetlen volna az is, hogy azok az ezrek, akik Jézus életét saját szemükkel látták és figyelték, ezeket a badarságokat és füllentéseket oly halálos komolyan vették volna. Ha pedig ezek a csodák csakugyan megtörténtek, akkor azoknak pontos és hű feljegyzése nem jelent sem hiszékenységet, sem naivságot, hanem tárgyi igazságot.

A Szentírás tele van csodákkal, a csoda pedig a természettudományba ütközik.

A csoda túlhaladja a természettudományt, de nem „ütközik” bele. Semmiféle tudomány nem állíthatja azt, hogy az a mindenható Isten, aki az egész természetet teremtette, egyszer-egyszer valami igen fontos okból, pl. éppen valamely kinyilatkoztatás szembeötlő hitelesítése céljából, olyant ne művelhessen, ami a természet rendes menetét túlhaladja. Például, hogy szentjei által betegeket hirtelen meggyógyítson, vagy akár halottakat életre is keltsen, hogy egyetlen szóval vihart csendesítsen le, vagy megszaporítsa a kenyereket. Ha valaki egyáltalán hiszi a mindenható Istent, akkor az Isten csodatevő hatalmát sem vonhatja kétségbe.

Az evangéliumok különbözőképpen adnak elő egyes eseményeket. Hogyan lehetnek akkor sugalmazásra írott könyvek?

Az evangéliumok egyben-másban különböznek egymástót, az igaz, de sohasem mondanak egymásnak ellent. A különbözőség inkább csak az, hogy egyik ezt, a másik azt a mellékkörülményt emeli ki jobban; egyik bővebben, a másik rövidebben közli Krisztus szavait. Éppen ezek a látszólagos ellentétek inkább azt igazolják, hogy az evangéliumok csakugyan a teljes őszinteség és közvetlenség, nem pedig összebeszélés alapján írattak.

Honnan tudom, hogy az eredeti evangéliumok annyi évszázadon át változtatás nélkül jutottak el a mi birtokunkba?

Onnan, hogy ezeket a szent szövegeket a keresztények, éppúgy mint az ószövetségi zsidók, kezdettől fogva a legnagyobb tisztelettel őrizték, vallásos kegyelettel másolgatták és adták tovább nemzedékről-nemzedékre. A másolók el-elhibáztak néha egy szót, egy betűt, de mivel egyszerre sokfelé másolták s adták tovább az iratokat, könnyű volt a hibákat észrevenni s kijavítani. A kb. 5000 fennmaradt ősi kéziratos szövegben csakugyan van többezer apró variáns (szövegeltérés), de csaknem mindig teljesen jelentéktelen dolgok; a lényegben mindegyik megegyezik. […]

Szent Pál levelei már óriási fejlődést mutatnak az evangéliumokkal, főleg a talán legrégibb Márk-féle evangéliummal szemben. Ebből az látszik következni, hogy az eredeti Jézusi tanítások már elején lényeges változásokon mentek keresztül. A kereszténységnek nem is Jézus az alapítója, hanem inkább Pál apostol.

Szent Pál a maga csodálatos elmélyülésével csakugyan hatalmas lépést jelent az evangéliumi tanok rendszerbe foglalása, teológiai feldolgozása felé. Ő a kereszténység első teológusa, rendszerezője, bizonyos későbbi hittudományi műszavak első feltalálója. De szó sincs róla, hogy ő lenne a kereszténység igazi megalapítója, mert egyetlen sor, egyetlen betű nem fordul elő az ő írásaiban, ami lényegében ne volna meg már az evangéliumokban és Jézus kijelentéseiben. Rendszerezés nem annyi, mint feltalálás. Szent Pál szerepe az evangéliummal szemben olyan, mint a botanikusé az élő növényvilággal szemben. Azzal, hogy a botanikus a növényvilág csodáit rendszerezve adja elő, nem ő teremti meg a növényzetet, nem is módosítja azt; ő annak csak bemutatója, magyarázója, tudósa, de nem lehet azt mondani, hogy a növényvilágnak ő a megalkotója.

Ha Krisztus vallása igaz: miért nem tudta máig meghódítani a világot?

Krisztus maga mondta, hogy az ő országa hasonló lesz a mustármaghoz, amely legkisebb kezdetekből indul s lassan terebélyesedik az egész világot beárnyékoló fává. Pontosan ezt mutatja a történelem: a kereszténység egyre növekszik. Ma minden földrészen, minden országban, minden szigeten ott van már s 700 milliónál többen vallják magukat híveinek, ami az emberiség jó egyharmada.

Hogy Jézus hite az egész világot nem tudta még meghódítani, annak oka nem a kereszténység belső elégtelenségében, hanem az emberek mulasztásaiban s értelmetlenségében keresendő. Hiszen ahogy Krisztusnak magának voltak ellenségei s gyűlölői, úgy a kereszténységnek is minden időben voltak s vannak ádáz ellenfelei, akik mindent elkövetnek, hogy Krisztus hitének s Egyházának diadalát akadályozzák. Ebben a törekvésükben hathatós segítségre találnak maguknak az embereknek vak és bűnre hajló természetében is.

A kereszténység azt követeli, hogy aki minket arcul üt, annak tartsuk oda az arcunk másik felét is. Ez lehet a gyávák és lakájok vallása, de nem önérzetes, gerinces embereké.

A kereszténység alázatosságot s meghajlást követel Isten előtt s az ő parancsai, rendelkezései, kinyilatkoztatásai előtt; tiszteletet követel a törvényes elöljárók, szülők, egyházi s világi felsőbbségek előtt, türelmet s nagylelkűséget még az üldöztetésben is; azonban nem követel szolgai hajlongást olyanok előtt, akik azt meg nem érdemlik. A keresztény alázat nem szolgaság s nem lakájkodás.

Ellenkezőleg, a kereszténység férfias megvallása és követése éppen ma sokszor igen magasfokú önérzetességet s bátorságot követel. Sokkal többet, mint az a lelkület, amely Isten előtt restell meghajolni, de földig alázkodik, valósággal csúszik-mászik holmi földi hatalmasságok előtt: pártvezérek, politikai diktátorok, üzleti főnökök előtt, akiktől a pénzeszacskó s az előmenetel ügyeiben várhat valamit, érdekes következetlenség! Ezek az emberek természetesnek találják, ha valaki térdre omlik egy festett arcú színésznő, egy szép asszony előtt, annak nem röstell kezet csókolni, ellenben felgerjed s dühös szavakat ont, mihelyt azt látja, hogy a hívő katolikusok kezet csókolnak a pápának, a püspököknek, a lelki atyjuknak, akikben Krisztus helyettesét tisztelik.

Valóságban azonban senki sem tartja oda a másik arcát az arcul verőnek!

Nem bizony, mégpedig azért nem, mert Krisztus Urunknak ez az intése nyilván nem szó szerint értendő parancs, hanem elvi eligazító, amely azt a hatalmas igazságot fejezi ki, hogy jobb az egyéni megszégyenülést vagy kárt békén elviselni, még ismétlődés esetén is, mint a rosszat rosszal viszonozni s így a gyűlölködésnek és örökös versengésnek szabad pályát nyitni.

Mennyivel boldogabb lett volna a századok folyamán az emberiség, ha ezt az elvet követi! Mennyi háborút, vérengzést, családi perpatvart, gyűlölködést s társadalmi versengést lehetett volna megakadályozni, ha az emberek megtanulnak engedékenyek s türelmesek lenni inkább, mint azonnal hajba kapni s véget nem érő marakodásba és hadakozásba bonyolódni!

A kereszténység erkölcstana alacsonyrendű, mert arra tanít, hogy jutalomért tegyük a jót s a büntetés félelméből kerüljük a rosszat. Kant arra tanít, hogy a jót önmagáért tegyük!

A kereszténység nem arra tanít, hogy csak a jutalom és büntetés szempontjai miatt tegyük a jót s kerüljük a rosszat. Aki így beszél, az félreismeri a kereszténységet. A keresztény erkölcstan arra tanít, hogy a jót elsősorban az Isten szeretetéből cselekedjük s a rosszat azért kerüljük, mert az bűn s az Isten megbántása. A jutalom és büntetés indítóokaira azonban szintén szükség van, mert a tiszta istenszeretet s az erény elvont szeretete a gyakorlatban nagyon kevés emberre volna elegendő elhatározó és megmozgató hatással. Vajon állami vagy hadi kitüntetéseket elfogadni szintén alacsonyrendű dolog?

A kettő nem zárja ki, hanem kiegészíti egymást. Jobb a jutalom és félelem indítékaira is támaszkodni, mint az erkölcsi harcban teljességgel lemaradni! Vajon erkölcstelen a szülő s az állam, amikor jutalmaz vagy büntet? Egyébként a túlvilági jutalom és büntetés szintén Istennel kapcsolódó, természetfölötti indítóok, amely nem állítható egy sorba az önzés motívumával; a jutalom legfőbb foka itt is az Isten szeretete, a büntetés pedig az Isten elvesztése: tehát a legnemesebb indíték.

Kant kategorikus imperatívusza pedig, amely az erényt az elvont erényért akarja műveltetni, nélkülözi az elégséges alapot s így a levegőben lóg és komoly emberre semmi hatással sincsen. Azért még senki sem cselekszi a jót, mert azt jónak hívják, hacsak nincs a szó mögött reális felsőbb törvény is, isteni akarat s ami ezzel szükségkép együtt jár: jutalom és büntetés.

Creative Commons Zero

Az eredeti szerző 1939-ben meghalt, ezért az eredeti magyar szöveg közkincs.