A Világnézeti Válaszok című könyvből. Írta: P. Bangha Béla S.J.
Bizonyos-e, hogy van Isten?
Ha egyáltalán van logika a földön, ha van józan és értelmes gondolkozás, ha nem csak minden, amit észnek, gondolkozási törvénynek, jogos következtetésnek nevezünk, akkor Isten van, sőt akkor az ő léte bizonyosabb, mint bármi más bizonyosság a világon.
Természetesebb dolog, hogy Isten van, mint az, hogy vannak véges, teremtett lények, mert Istennek lényege a létezés, a nélkül el sem gondolható; míg a véges lényekről a nemlétezés éppúgy elgondolható, mint a létezés. Isten szükségképp létezik, a többi dolgoknál talány, hogy léteznek és miért léteznek.
Isten azonos a világgal; ez a modern monizmus.
Ez a pantheizmus régi elképzelése s éppenséggel nem új s nem modern találmány. Az Isten azonos volna a világgal, tehát a lóval, ökörrel, szamárral is? Szénával, szalmával? Hidrogénnel és oxigénnel? Atommal és molekulával? Ezek a dolgok mind együtt adnák azt a végtelen értelmet, amelynek remek alkotásaival lépten-nyomon találkozunk a mindenségben? De hiszen, hogy csak egyet emeljünk ki: ez a világ nem is egy dolog hanem ezermilliószor ezermillió, különböző dolgok foglalata, megszámlálhatatlan mennyiségű molekuláknak, atomoknak és atomalkatrészeknek irtózatos tömege! Ez a tömeg már azért sem lehet Isten, mert nem egységes lény, nem gondolkozik s akar közösen, nem lehet egységes világkitervező és világkialakító. Már ezért sem lehet végső alapja a világrend bámulatos egységének. Ha pedig valamennyi molekula egy fölötte álló természeti törvénynek engedelmeskedik, akkor visszatér éppen a kérdés: ki alkotta ezt a nagy, közös természeti törvényt? Ki gondolta ki és ki írta azt bele valamennyi, fergetegesen szédítő számú molekula természetébe?
Be lehet-e bizonyítani az Isten létét a puszta észből is? Szentírás és kinyilatkoztatás nélkül?
Természetesen! Csak logikusan és következetesen kell alkalmaznunk az elégséges alap és okság elvét a világegyetem s az élet legnagyobb tényeire. Igaz, az itt következő ú. n. bölcseleti érvek csak bölcseletileg képzett elméknek valók; másokat inkább a fizikai világból vett érvek ragadnak meg (l. 48 k. l.).
1. Az Isten létét bizonyítja mindenekelőtt a létezés ténye maga. A létezés egész hatalmas birodalma Isten létét harsogja. Az, hogy vannak dolgok, van egy egész világ, amelynek a léte esetleges, amelynek a lényeges létezés egyáltalán nem tartozik a fogalmi tartalmához. Amely tehát esetleg sohasem is létezhetett volna. Lehetett volna úgy, hogy sohasem létezik.
Semmi sem okolja meg, hogy ennek vagy annak a paránynak, ennek vagy annak a fűszálnak vagy falevélnek, homokszemnek vagy akár embernek is okvetlenül léteznie kelljen; hogy megrendülnének a lét és gondolkozás törvényei, ha ez a szúnyog sohasem jött volna a világra, vagy akár ez a mi naprendszerünk sohasem alakult volna ki. Apróságokon múlik s lehetne millió szúnyoggal több vagy kevesebb is a világon.
Hogyan van az, hogy mégis vannak, léteznek ezek a nem lényegüknél fogva létező dolgok? Milliárd és milliárdnyi számban? Dolgok, amelyeknek létezése nem logikai szükségesség? Amelyek éppúgy lehetnének nem létező semmiségek is? Itt valaki, valami fensőbbséges erő döntött a felett, hogy ezek a dolgok egyáltalán létezzenek-e vagy ne, hogy a világ létrejöjjön és kialakuljon-e vagy ne! Ez logikai szükségesség. Mert semmi sem lehet a nélkül, hogy elégséges alapja ne legyen; itt pedig a létezés maga olyan, hogy önmagában nincsen elégséges alapja!
Ezt a mélyen filozófiai érvet talán nem mindenki érti meg egyszerre. Mert teljes mértékű felfogásához bizonyos gondolkozásbeli mélység és fegyelmezettség kell. De aki belehatol ebbe a gondolatfűzésbe, az ebben az egy érvben az Isten létének legkivédhetetlenebb bizonyítékát találja meg.
2. Az Isten létét bizonyítja továbbá a dolgok belső lényegi tökéletlensége. Az, hogy az egyik dolog „ilyen”, a másik „olyan” az egyik a létnek ezt, a másik azt a fokát, fajtáját, árnyalatát képviseli. De egyik sem képviseli az egész létteljességet, a léttökéletességet. Egyik sem mondhatja magáról: én vagyok maga a lét; én azért vagyok, mert minden irányban oly teljesen tökéletes lény vagyok, hogy a tökéletességemből maga a valóságos és szükségszerű lét sem hiányozhatik. Nem, az egyik dolog a létnek csak ezt, a másik csak azt a kicsinyke töredékét testesíti meg. Mármost: ha valaki vagy valami nem a maga létteljességénél fogva bír ezekkel vagy azokkal a tulajdonságokkal, akkor hát ki szabta meg neki, hogy mit és mennyit kapjon s képviseljen a léttökéletességből? Hogy az egyik ilyen legyen, a másik olyan? Az egyik legyen szellem, a másik legyen anyag; s ha anyag, akkor élő vagy élettelen legyen-e? S ha élő: növény-e, állat-e, ember-e? S ha pl. állat: egysejtű-e, vagy rovar, vagy hüllő, vagy madár, vagy emlős állat? Ha növény: hogy fű-e, gabona-e, bokor-e, fa-e? És milyen fa?
Mindegyik olyan, aminő a közvetlen őse, a törzs volt, amelyből sarjadt; ez igaz; de ez a kérdést nem oldja meg, csak hátrább vetíti. Ki tette, hogy a létnek egyáltalán ennyi foka, fajtája, ily széles skálája legyen a világon? Ha azt mondod: a véletlen, akkor már letértél a logikus gondolkodás útjáról, mert véletlen nincs. A lét fokának meghatározója, a lét roppant tárházának kiosztogatója csak egy bölcs és hatalmas Végtelen Lény lehet: az Alkotó.
3. Még ez sem minden. Ezen a világon a dolgok folytonos, rendszeres változásoknak, alakulásoknak vannak alávetve. Egyik tökéletességi állapotból a másikba mennek át; az egyik lét formáját felveszik, a másikét elvesztik. Minden mozgás, minden növekvés, minden fejlődés, minden cselekedet, minden szó és gondolat: változás. Ha azonban e világon minden dolog változó, akkor szükségkép véges és teremtett dolog is valamennyi. Miért? Mert a teremtetlen, a végtelen lény nem változhatik soha, semmiben: hiszen mindig mindene megvan, egyenlően, végtelenül és tökéletesen. Másképp nem volna végtelen lény. Ami önmagától való, az szükségképp és mindig olyan, amilyen: öröktől egyforma és egyformán végtelenül tökéletes.
Ha a természet önmagától volna, akkor a természet rendje is önmagától való s változhatatlan lenne, mert hiszen a dolgok lényegéhez tartoznék. Pedig hát nem változhatatlan, mert bár kicsiben, de az ember is ezerszeresen változtathat rajta. Tehát ez a világ nem önmagától való, hanem egy Fölötte álló végtelen Lényre utal.
4. Az Isten létét bizonyítja továbbá a dolgok sokfélesége. Ami önmagától való lény, az nem lehet sok, hanem csak egy, de ebben az egységben abszolút nagy és tökéletes. A véges lények épp azért sokfélék, mert mindegyik véges, egyik sem meríti ki a lét teljességét. Ha a világ azonos volna az Istennel, akkor csak egyetlenegy atomból állhatna, illetve helyesebben: nem atomból, mert az atom már maga is anyagot, tehát összetettséget és térhezkötöttséget s így beszűkítést, tökéletlenséget mond, hanem egyetlenegy isteni lényből.
Ki mondhatja ezt, ha körülnéz s látja maga körül a létezők pazar sokféleségét, a sokmillió égitestet, mindegyiken a sokmillió élő vagy élettelen lényt s egyetlen porszemben az atomok végtelen sokaságát, sőt még ugyanazon atomon belül is az elektronok, protonok és neutronok milliárdnyi számát?
A pantheizmus épp azért a legnagyobb képtelenség: mert egynek veszi, ami nyilvánvalóan sok, ami nemhogy nem egy, hanem megszámlálhatatlan, áttekinthetetlen, őrjítően sokszerű tarkaság.
Ezek mind filozófiai érvek. De vajon természettudományi alapon is bizonyítható-e az Isten léte?
Igen s ismét többféleképen.
Már fentebb utaltunk a világ bámulatos rendjére. Honnan ez a rend? Már az sem lehet puszta véletlen, ha két-három hidrogénmolekula pontosan ugyanazokat a fizikai és vegytani törvényeket követi. Még kevésbé lehet puszta véletlen, hogy ahány hidrogénmolekula csak van a világon és a világmindenségben, – kimondhatatlan, elképzelhetetlen mennyiségű – az mind, kivétel nélkül, pontosan ugyanazon törvényeknek hódol! A Napban és Sziriuszban, a csepp vízben és az egész tejút-világban, mindenütt! Egyik sem vonja ki magát a szabály alól, egy felsőbb, reálisan ható, kivédhetetlen parancs és törvény rendelkezése alól!
Ki tette azt, hogy a világban természeti törvény van, sőt természeti törvények egész végeláthatatlan láncolata? Ki tette azt, hogy minden létező, akár élő, akár élettelen, akár földi, akár csillagvilági, ezt a rendet követni és ezeknek a természeti törvényeknek engedelmeskedni legyen kénytelen?
Magától alakult ki ez a rend? Ez a feltevés az emberi ész legnagyobb keresztre feszítése, megcsúfolása, végleges sutbavetése volna! Magától: annyi lenne, mint: véletlenül. Véletlenül, vagyis semmis alapon! Véletlenül még tíz kavics sem igazodik egy sorba, nemhogy sokezer milliárdszor sokezer milliárd kavics és hegy és Nap és atom és molekula! Ahol ily óriási méretű elrendezettség mutatkozik, ott az elrendező értelmet tagadni annyi, mint: az észt magát arculütni, a gondolkodásról végleg lemondani. […]
Jó, jó, de elrendezni még nem annyi, mint teremteni! Az órás is elrendezi az óramű alkatrészeit de azért nem teremti az órát.
Nagyon helyes, az elrendezés maga csakugyan még nem okvetlenül teremtés. Igaz, hogy ha az Isten nem volna a világnak teremtője, csak elrendezője, már akkor is oly borzalmasan erős nagyúr volna, hogy porig kellene hajolnunk előtte. Aki naprendszereket s tejutakat „rendez el”, az mégiscsak igen hatalmas gépész és rendező lehet! Azonban nem így van. Az az elrendezés, amelynek a világegyetemben ezerszeresen tanúi vagyunk, nemcsak külsőséges. Nemcsak olyan, mint pl. az égitestek mozgása, mozgási sebessége vagy iránya, amelyek mind csupa esetleges, az égitestek mivoltára nézve közömbös és külsőséges dolgok.
A valóságban a legtöbb elrendező természeti törvény a dolgoknak a legbenső lényegét magát illeti s határozza meg s akkor bizony az elrendező szükségkép egyúttal a dolgok lényegadója is, tehát teremtője! Az pl., hogy mi emberek gondolkozunk és akarunk, hogy szellemi életünk van s vannak művelődési, tudományos, közvetítő, szépészeti, stb. ösztöneink: az bizony nem külső elrendezés csupán, hanem belső alakítás, a mivoltunk megszabása, lényegadó meghatározás, tehát teremtés. Aki ezeket a szellemi ösztönöket a törvényeket a lényegünkbe írta, az magának a mi szellemünknek csak alkotója lehet!
Az Isten tehát nemcsak elrendező, hanem csakugyan: alkotó, teremtő is.
A világ az anyag belső törvényeiből szükségképpen alakult ki.
Mi az, hogy „szükségképpen”? Ahol „szükség” van, ott már valami belső törvény is van; de ahol törvény van, ott törvényhozó is kell: ott valaki kitervezte s megalakította azokat a belső erőket és képességeket, amelyek szerint az anyag fejlődése folyik. Mármost vajon ki volt ez a kitervező, ez a törvényhozó, ez az elrendező, ezeknek az erőknek és képességeknek összhangzatos megállapítója, bölcs és hatalmas elindítója, ha nem az Isten? Egy fejlődőképes világot teremteni s fejlődőképes erőkkel ellátni még nagyobb mestermű, mint egy sohasem változó, kész világot létesíteni.
A világot s annak rendjét a természet erői létesítették.
Olyan beszéd ez, mintha azt mondaná valaki: az órát nem órás készítette, hanem az óra erői; a rúgók, a kerekek és a mutatók. Napoleon csatáit nem Napoleon vívta meg, hanem a hadászati törvények. A „természet erői” már csak végrehajtják azt, amit egy felsőbb értelmiség és akarat kitervezett és beléjük fektetett. A természet erői vakon hatnak: a nehézkedés, a vonzás, az elektromos áram, a mágnesség, stb. Itt azonban nem vakon ható erőkről van szó, hanem ezeknek az erőknek csodás rendjéről, célszerűségéről, ezermilliószoros összhangjáról, összeszerkesztettségéről, egymásba-illéséről, Ezt bizony a puszta természeti erőkre való hivatkozással megmagyarázni nem lehet. Nem a kavics, a mész és a tégla építi a házat, hanem a tervező építész és a végrehajtó építőmester.
Ha ez már egy kicsiny emberi művön szembeötlő, mennyivel inkább a teremtés csodálatos, ezertitkú rendjében és célszerűségében!
A világrend Darwin szerint úgy alakult ki, hogy az elemek és kezdetleges alakulatok sokszerű csoportosulásból mindig az életképesebb és erősebb maradt fent, a többi pedig elpusztult.
Ez a darwini elképzelés semmit sem ér, mert igazában semmit sem magyaráz meg; azért ma komoly tudósok közt nincs is többé kétely. Mert ez az egész elképzelés csak ügyeskedő kerülgetése annak a hajmeresztően képtelen elgondolásnak, hogy a legcsodálatosabb és legsokszerűbb rend végeredményben mégis merő véletlen folytán jött volna létre.
Az emberi test az ő milliónyi csodájával, a szem, a fül, az agy, a szív, a tüdő, a gyomor, a vérerek s a vér, az izmok és idegek elképzelhetetlenül finom és bámulatos szövedéke, amelyet a tudománynak még máig is csak nagyon kis részben és tökéletlenül sikerült felfedeznie: mind csak úgy „véletlenül”, az, elemek esztelen és tervtelen összehányódásából alakult volna ki? S ugyanúgy az ásvány-, növény- és állatvilág milliárdszoros csodája, a csillagóceán borzalmas kolosszusainak pontosan kiszabott útja, mozgása, ereje, hőfoka s az atomok félelmetesen titokzatos rejtelmei? A szellemi, az erkölcsi, a társadalmi élet csodás törvényei, összhangjai, milliószoros esztétikája és célszerűsége?
De tegyük fel egy pillanatra a lehetetlent, hogy az elemek és kezdetleges alakulatok csakugyan a puszta véletlen hányódás és kombinálás folytán tudtak volna ilyen csodás, felsőrendű lényeket kitermelni. Akkor is itt van két további kérdés, első: miért maradt fenn mindig inkább csak a tökéletesebb, a célszerűbb? Nem áll, hogy ahol a fejlődést a véletlenre bízzák, ott mindig a jobb marad felül s a rossz mint gyenge elpusztul. Ellenkezőleg; a gaz, a gyom, a tökéletlen nagyon sokszor elnyomja a jobbat. – Második kérdés: hova lettek azok a félig vagy tizedrészig sikerült, hasznavehetetlen és pusztulásra ítélt átmeneti alakok? Sehol a világon a nyomukat sem találjuk! Még a letűnt évezredek földtani maradványai és paleológiai rétegei közt sem! Pedig ha elpusztultak volna is, az alkatrészeiknek, csontvázuknak, romjaiknak maradványaival okvetlenül lépten-nyomon találkoznunk kellene, mégpedig irtózatos nagy számban. Mert átmeneti alaknak végtelenül többnek kellene lenni, mint késznek és tökéletesnek. Hiszen ha csak száz kockát dobok is fel: ezerszer, tízezerszer annyiszor jön ki mindenféle más összetétel, mint aminőt akarok. Hány ezerszer, hány tízmilliószor kellene egy értelmetlen és vak gyermekkel mindenféle ákombákomot rajzoltatni egy papírlapon, míg végre „véletlenül” egy remek arckép jönne ki a próbálkozásaiból? Így a föld őskori rétegeiben is sok milliószor annyi átmeneti alakot kellene találnunk, pl. félembert, félmajmot, fölül embert, alul majmot, félszemű, félkarú torzókat, negyed-, tized- vagy tízezredrészig sikerült növényi, állati vagy emberi alakulatokat és szerveket, mint sikerülteket. Minderről azonban sehol még csak szó sincs. Átmeneti alakok, félig sikerült véletlen próbálkozások sehol a természetben nem találhatók.
Elképesztő, milyen kétségbeesett és képtelen feltevésekre van utalva az, aki mindenáron ki akar bújni a legtermészetesebb és legszembeszökőbb, sőt egyedül természetes és egyedül szembeszökő megoldás: az Isten elől!
Darwinnak igaza volt abban, hogy a fejlődés tényét megállapította a természetben; azonban ő maga sem állapított meg korlátlan és törvény nélkül való fejlődést. A valóban igazolható fejlődésnek a természetben határozott törvényei vannak s azt mindig határozott erők és képességek indítják el, ezek pedig kitervezőt, bölcs és értelmes teremtőt követelnek.
Sok dolog, pl. a csillagok óriási birodalmában, semmiféle célt nem szolgál! Ez is rend?
Azért mégis csak hatalmas rend van éppen a csillagok közt, ha nem tudjuk is megmondani, milyen célt szolgál ez a rendjük. Ha nem tudjuk is közelebbről, mire valók a csillagok, annyiban pedig bizony nekünk is szolgálatot tesz a csillagvilág, mert a Teremtő pazar gazdagságát s hatalmát egész megrendítő módon tanúsítja nekünk. Ha az ember a csillagcsodák titkaiba belemélyed, szinte a feje szédül attól a hatalmas erőtől s nagyságtól, amely a teremtésben megnyilatkozik.
Legalább az élőlények kialakulása végbemehetett a puszta fejlődés útján, teremtői közbelépés nélkül is.
Legfeljebb azt lehetne mondani, közvetlen teremtői közbelépés nélkül. De akkor is szükség van Istenre, mert különben sem élő, sem élettelen anyag nem jöhetett volna létre. Azonban élő lény élettelen lényből soha semmi körülmények közt eddig még nem fejlődött. Nem is fog fejlődni soha, mert az élőben valami olyan felsőbb életelv mutatkozik, amelynek az élettelen dolgok teljességgel híjával vannak. […]
A természettudomány azt mutatta, hogy állandóan fejlődnek magasabbrendű formák alacsonyabbrendű élőlényekből.
Ahol erre a velük született belső képesség és erő megvan, vagyis ahol a fejlődés csírája az egyes élőlényekbe kezdettől fogva bele volt fektetve, ott igen, de máshol és más irányban nem. A fejlődés csak elég szűk keretek között lehetséges és olyan esetet a természettudomány nem ismer, ahol pl. hüllőből emlős állat, állatból ember fejlődött volna, amint ezt a darwinizmust túlhajtó materialista meseköltők állítják.
A természettudomány kimutatja, hogy az emberek a majomtól származnak. A majom és az ember közt máig feltűnő a hasonlatosság.
Ezt a származást semmiféle természettudomány eddig ki nem mutatta. A természetrajzi hasonlóság még nem jelent egymástól való eredést. Isten akarta, hogy mivel testünkre nézve csakugyan az állatvilághoz tartozunk, az állatokkal sokban azonos testi felépítésünk legyen; ám ez nem jelenti az állatoktól való leszármazásunkat, hanem csak testünknek az állatvilágba való tartozását. Ember és majom közt csak rendszertani és morfológiai vagy alkattani hasonlóság van, de nem genealógiai (származási) kapcsolat. Vajon azért, mert a férfinek is vannak mellbimbói, azt kell-e mondanunk, hogy tehát a férfi is eredetileg nő volt? Hasonlóság nem annyi, mint egymástól származás!
Vannak a világban rendellenességek is, amelyek inkább az Isten ellen bizonyítanak.
Tévedés! Rendellenességek nincsenek, legfeljebb jelenségek, amelyeknek tulajdonképpeni távolabbi rendeltetését mi emberek ezidő szerint még nem ismerjük. Ilyen az emberi szervezetben a mandula vagy a vakbél; ilyenek a természetben bizonyos rovarok, hüllők s vadállatok. Mire jók ezek? – kérdi a rövidlátó ember s nem gondolja meg, hogy sok dolog van, aminek lehet igen fontos szerepe a világegyetemben, a nélkül, hogy a mi szűkős kis emberi tudásunk azonnal megtalálná, mi ez a szerep.
Egyébként az ú. n. rendellenességek a számunkra is felfogható rendezettségek mellett oly ritkák, hogy belőlük az Isten léte ellen következtetni olyan volna, mintha valaki azt mondaná: a kölni dómot nem építőmesterek építették, mert valamelyik toronyban egy picinyke fülke nem áll arányban a többi épületrésszel! Vagy mintha azt mondaná valaki: a Zalán futásában néhány helyen a hatlábú verssorok helyén hétlábú verssor áll: tehát az egész költemény nem költői alkotás, hanem véletlenül létrejött, értelmetlen firkálmány.
Miért teremtette meg az Isten a világot, ha nem volt rá szüksége?
Csakugyan Isten nem azért teremtette a világot, mintha szüksége lett volna rá. Hanem azért, mert túláradó szeretetből meg akarta osztani másokkal is az ő örök s végtelen boldogságát. Ezért teremtett eszes lényeket; a többit pedig azért, hogy az eszes lényeknek szolgálatára legyenek.
A hit csodával akarja megmagyarázni a mindenséget, a tudomány pedig nem ismer csodát.
Nagy tévedés! Éppen az volna a legnagyobb csoda, ha valaki a világmindenséget teremtés nélkül tudná megmagyarázni. Erre eddig semmiféle tudomány nem mutatkozott képesnek. Nem a teremtés a csoda, hanem a világ maga egyetlen óriási csoda, amelynek a legtermészetesebb, sőt egyedül természetes és elfogadható magyarázata a teremtés.
Ha az Isten léte olyan világos, hogyan van akkor, hogy sokan mégsem hisznek benne?
A hitetlenség a legtöbb esetben nem is az észből, hanem a szívből fakad; az emberek nem akarnak hinni, mert a hit kényelmetlen következményekkel jár és szigorú erkölcsi parancsokat alapoz meg s azért aztán sokan kitérnek a hit alaptételeinek nyilvánvalósága elől. Nemcsak kimondott gonosztevők s elvetemültek, hanem sokszor egyébként finomult elméjű s tudományosan képzett emberek is. Miért? Mert ők is félnek az istenhit kötelező következményeitől: a meghódolás, alázat, istenszolgálat kötelességeitől. Vagy mert annyira maradéktalanul belemerülnek az evilági dolgokba: tudományba, politikába, vagyonszerzésbe, szórakozásba, hogy úgyszólván „rá sem érnek” az Istennel és vallással foglalkozni.
Van még más természetű istenérvünk is?
[…]
Az Isten létét bizonyítja továbbá az ember szellemi élete is. Az embernek nemcsak teste van, amely él és tenyészik, s nem is csak érzékszervei vannak, amelyek bizonyos érzéki megismerésre alkalmasak, hanem van lelke, szellemisége is. Van olyan lelke, amely a maga sajátos tevékenységében belsőleg független a tértől, az anyagtól s annak megkötöttségeitől. Az ember ugyanis nemcsak lát, hall, tapint, mint az állat, hanem gondolkozik is és akar: fogalmakat alkot és elemez, elvonásokat, következtetéseket végez, számol, feltalál, töpreng, okokat kutat, ítél, szellemi remekműveket alkot. Akarati síkon pedig számos esetben szabadon választ jó és rossz között erény és bűn között, szeret és gyűlöl, lelkesedik és elítél s mindenekelőtt: önmagában érzi lelkiismeretének megszólalásait és számonkéréseit. Érzi magában az erkölcsi törvényt, minden ember ugyanazt, amióta a világ fennáll.
Honnan mindez? Anyagból szellem éppúgy nem fejlődhetik, mint ahogy élettelenből élő lény nem fejlődhetik teremtő közreműködés nélkül. Itt csak megfelelő teremtői lény magyarázza meg a tényeket.
Az élet s a gondolkozás egyszerűen a természetes fejlődés eredménye.
Tegyük fel, hogy így van; hiszen bizonyos fokig minden élet s minden gondolkozás fejlődik. De sohasem fejlődik semmiből, sem lényegében alacsonyabb létrendből. A fejlődés nem lehet soha véletlen, mert véletlen a természetben nincs, hanem minden fejlődés mindig bizonyos előzetes erők alapján s bizonyos a dolgokba belefektetett fejlődési törvények szerint történik.
Vagyis: alkotó így is kell, sőt még jobban mint a fejlődés törvénye nélkül. Mert sokkal nagyszerűbb teremtői munka kell ahhoz, hogy a dolgok maguk alakuljanak a Teremtő által beléjük fektetett erők és fejlődési törvények szerint, mint ahhoz, hogy egyszerre, változatlan készségben jelenjenek meg a létben.
Ha a lélek kezdődhetett, tehát végződhetett is, vagyis: nem szükségképp halhatatlan.
Ez igen rossz következtetés. A lélek kezdődhetett, sőt kellett kezdődnie, másképp nem létezhetnék ma sem. Ellenben ha már egyszer létezik, nincs ok rá, hogy Isten megszüntesse a létezését, mint fentebb láttuk. Abból, hogy valami kezdődött, még nem következik tehát, hogy okvetlenül végződnie is kell. Az élet s a lét nem hurka és nem rőfösáru, hogy okvetlenül két véggel kelljen elképzelnünk.
Akkor miért mondjuk, hogy viszont az anyagi világ egyszer véget fog érni?
Azért, mert arra lehet ésszerű ok, hogy az anyagi világ megszűnjék; tudniillik egyfelől az, hogy ha egyszer minden energia hővé változik s a világűrben egyenletesen szétoszlik, nincs tovább, ami mozgassa az anyagot; másfelől az, hogy az anyagi világra, abban a formában mint most, esetleg nem is lesz többé szükség. Egyébként, hogy Isten az anyagi világot valamely formában a végső beteljesülés után is fenntartja-e vagy nem: arról nekünk embereknek ezidőszerint fogalmunk sincsen. Ami azonban az anyaggal megtörténhetik, nem lehet okvetlen szabálya a szellemi lények történésének is.
Talán még ezenkívül is vannak Isten-érveink?
Hátra vannak még az ú. n. erkölcsi istenérvek, nevezetesen a természetes erkölcstörvényből levezetett istenérv. Minden emberben benne van az erkölcsi jó és rossz közt való különbség tudata s az a meggyőződés, hogy ez a törvény minden emberi törvénytől, haszontól vagy kártól függetlenül is kötelez. Ez az erkölcsi törvény s annak kötelező ereje csak onnan eredhet, hogy az erkölcsi rend Alkotója már a teremtésben mindnyájunk lelkébe beleoltotta az erkölcsi törvényt. Sem ez a törvény, sem az emberiségnek az a közmegegyezése, hogy ez a törvény csak egy felsőbb Lény munkája lehet bennünk, nem magyarázható másképp, mint a teremtő Isten által.
Ha az Isten jó, miért bocsát rengeteg szenvedést és fájdalmat a gyermekeire?
Ez kétségtelenül nagy és nehéz kérdés. De megoldást talál az elvben, hogy a szenvedésnek nagy erkölcsi erői vannak. Megtisztít, nemesít, kiábrándít a földből, figyelmeztet a saját gyengeségünkre, esendőségünkre s az Isten nagyságára, komollyá és magunkbaszállóvá tesz, érzékelteti az örök szenvedés borzalmasságát, amelynek az teszi ki magát, aki Istent felejti s végül alkalmat ad a vezeklésre elkövetett bűneinkért.
Mit vétettem én, hogy az Isten csapásokkal sújt?
Először is a fentiekből kitetszik, hogy a szenvedésnek nem csupán büntetés, hanem oktatás és felemelés jellege is van. Másodszor: a legkevesebb ember mondhatja magáról, hogy ő nem tartozik elégtétellel a megbántott Isten fölségének. Hogy némely ember teljesen ártatlannak képzeli magát, rendesen csak onnan ered, hogy nagyon is eltompította a saját lelkiismeretét s talán még a súlyos bűnöket sem tekinti komoly dolognak. „Mit vétettem én?” – kérdezi akárhány nagy öntelten s nem emlékszik arra, hogy esetleg számos esetben elmulasztotta vallásos kötelességeit, megszólta s becsületében megkárosította felebarátját, másnak bűnre adott alkalmat, vagy súlyosan vétett gondolatban, szóban, cselekedetben a 6. parancs ellen stb. S akkor még neki áll feljebb, hogy „mit vétett ő?”
Ha Isten Igazságos, miért engedi sokszor az ártatlanokat és jókat szenvedni, a gonoszokat pedig uralkodni?
Mert Isten nem ezen a földön akar végső igazságot tenni az emberek között, hanem odatúl. A jókat éppen azért engedi szenvedni, mert érdemet szereznek az örök életre, ahogy Krisztus maga, a legjobb és legártatlanabb, szintén szenvedett a gonoszok részéről s szörnyű kínok közt meghalt a kereszten az emberekért. Viszont a gonoszokat sokszor engedi, hadd élvezzék ki bűneik gyönyörét, mert úgyis minden emberi borzalomnál rettentőbb, elképzelhetetlen szenvedések várják őket odatúl. Az Isten örök; ő ráér igazságot tenni: felemelni s megdicsőíteni az ártatlant és megalázni, megsemmisíteni a gonoszt.
Hogy lehet Isten az égben, ha szó nélkül tűri azokat az égbekiáltó igazságtalanságokat, gyilkosságokat, Isten-káromlásokat, amelyek nap-nap mellett történnek?
Erre már a fenti kérdésnél megadtuk a választ. Azonkívül ezt is felelhetjük: Isten épp azért engedi meg sokszor a gonoszság látszólagos diadalát a földön, hagy az ő híveinek alkalmat adjon a hősiesség legmagasabb fokának gyakorlására, a vértanúi és hitvallói helytállásra s így Krisztus Urunk tökéletes követésére. Ne felejtsük: az Úr Jézus, a Szűzanya s az apostolok is mind szenvedtek s látszólag vereséget szenvedtek a gonoszok részéről. Vajon ki mondhatná, hogy az ő szenvedésük s megaláztatásuk nem jelentett magasabbrendű, nagyszerű diadalt?
A jóknak a kereszt s a Golgota a feltámadás útja!
Az eredeti szerző 1939-ben meghalt, ezért az eredeti magyar szöveg közkincs.