Létezik egy híres középkori keresztény dal, amely régebb a halotti mise része volt.
Ez a dal a Dies irae („A harag napja”), a hagyományos latin rítusban a halotti misének, a requiemnek elengedhetetlen része. Valószínűleg Celanói Tamás (meghalt 1255 körül) olasz ferences szerzetes írta szövegét, aki Assisi Szent Ferenc barátja és életrajzírója volt.
A dal először 1491-ben jelent meg a misekönyvben. A tridenti zsinat után, amikor a misét egységesítették, bevezették az új latin rítusú misekönyvbe.
A hagyományos latin misében ez az öt szekvencia egyike. A Requiem misén imádkozzák vagy éneklik. A másik négy: „Victimae paschali laudes” húsvétkor, „Veni sancte spiritus” pünkösdkor, „Lauda sion” Corpus Christi-kor és „Stabat Mater” Mária hét fájdalmának ünnepén.
A Dies irae 19 versszakból áll, amelyek közül az utolsó kettőt utólag adták hozzá. A vers az utolsó ítéletet írja le.
Nem fogom idézni a teljes verset, csak néhány sort. Az első strófa így hangzik:
Dies iræ, dies illa,
Solvet sæclum in favilla:
Teste David cum Sibylla.
A harag napja,
a nap, amikor a világ hamuvá válik,
Dávid és Szibilla tanúskodott róla.
A következő strófák ezt az ötletet fejti ki. A kilencedik így hangzik:
Recordare, Iesu pie,
Quod sum causa tuæ viæ:
Ne me perdas illa die.
Emlékezzél, irgalmas Jézus,
hogy én vagyok az oka utadnak:
ne hagyj elveszni azon a napon.
Az utolsó két strófa, amelyeket később adtak hozzá, arra kéri Istent, hogy kímélje meg a halottat a pokoltól:
Lacrimosa dies illa,
Qua resurget ex favílla
Iudicandus homo reus:
Huic ergo parce, Deus:
Pie Iesu Domine,
Dona eis requiem. Amen.
Könnyes az a nap,
amelyen a hamuból felkel
a bűnös ember, akit meg kell ítélni:
Akkor kíméld meg őt, ó Isten.
Irgalmas Urunk Jézus,
adj nekik nyugalmat. Ámen.
A „Szibilla” valószínűleg az erüthraei Szibillára utal, egy görög prófétanőre, aki állítólag megjövendölte Jézus Krisztus eljövetelét. Szent Ágoston „De Civitate Dei” („Isten városáról”) című könyvében írja, hogy „a híres Flaccianus, a folyékony beszédű és nagytudományú férfiú, ki proconsul is volt, midőn Krisztusról együtt beszélgetnénk, egy görög codexet hozott elő, melyben, mint mondá, Sibylla versei foglaltattak, s ebben mutatott nekünk egy helyet, a hol a verseknek kezdő bötűi oly rendben következtek egymásután, hogy e szavakat lehete belőle kibötűzni: … mi latinul ezt teszi : Jesus Christus Dei Filius Salvator, magyarúl pedig : Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó.”
Ebben a próféciában a „Szibilla” a világ végéről beszélt.
Sajnos a Dies irae-t eltávolították a 1969-ben bevezetett új rítus halotti miséjéből. Az „új misét” kidolgozó bizottság vezetője, Annibale Bugnini érsek azt állította, hogy a Dies irae és hasonló énekek „túlzottan hangsúlyozzák az ítéletet, a félelmet és a kétségbeesést”. Az új liturgiában a Dies irae opcionális ének a halottak napján (november 2.) a zsolozsmában, de a requiemben nem imádkozzák.
Néhány évvel ezelőtt Louie Verrechio érdekes összehasonlítást készített a régi és az új halotti misék között, rámutatva, hogy az új mise imáit szándékosan úgy írták meg, hogy azok ne említsék a bűnt vagy a poklot, és azt a benyomást keltsék, hogy a elhunyt személy valószínűleg már a mennyben van. A mai világban, ahol kevesen hisznek a pokolban, a Dies irae emlékeztethet minket erre a valóságra.
