Nagelreiter Alajos alábbi írása az Örökimádás című magyar katolikus folyóirat 1939. szeptemberi és decemberi számaiból származik. Az „Örökimádás” 1900-tól 1944-ig futott, a számok PDF formátumban letölthetők a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár oldaláról.
Az Oltáriszentség megőrzése.
A legméltóságosabb Oltáriszentséget, szent Egyházunknak e legdrágább kincsét, a legrégibb időtől, az Egyház kezdetétől fogva mindig imádságos hódolattal és szerető gonddal őrizték. Szakadatlanul ügyeltek és vigyáztak arra, hogy az Oltáriszentség állandóan meglegyen, soha el ne fogyjon. Ezt bizonyítja a betegek, a haldoklók áldozása, amely a szentmiseáldozaton kívül a nappal vagy éjtszaka bármely órájában, bármely pillanatában megtörténhetett. A haldoklóknak utolsó útravaló (viaticum) gyanánt nyujtották az Eucharisztiát. Az 325-ben megtartott niceai egyetemes zsinat már régi kánoni törvénynek nevezi azt, hogy a haldoklóknak az Oltáriszentséget utolsó útravalóul nyujtsák. E zsinat 13. kánonja ugyanis előírja: «Azoknál, akik életük végéhez jutnak, most is a régi és szabályszerű törvényt kell szem előtt tartani; úgy, hogy ha valaki haldoklik, a végső és leginkább szükséges viaticumtól legkevésbbé sem fosszák meg…» A trienti zsinat a niceai zsinatra hivatkozva szintén sürgeti, hogy az Oltáriszentséget a betegeknek elvigyék és ecélból az Oltáriszentséget a templomokban szorgalmasan őrizzék.
Hogy éjjel is elvitték az Oltáriszentséget a haldoklóhoz, amiért készen kellett tartani konszekrált partikulákat, erre nézve alexandriai Dénes (+ 265) mond el Eusebius történetíró művében egy esetet egy öregről, aki közel a halálhoz, egy fiút, unokáját küldi el éjjel a paphoz. «A fiú a paphoz futott, már éjszaka volt – a pap azonban beteg volt… A fiúnak odaadta az Eucharisztiának egy kis részét azzal a meghagyással, hogy vízbe merítse és az aggastyánnak adja. A fiú visszatért a falattal, vízbe tartotta és az aggastyán szájába adta. Ez részletekben magához vette a falatot és azonnal kilehelte lelkét.»
Az Oltáriszentség megőrzése mellett tanuskodik a gyakorlat, amelyet Tertullián († 245), Szent Cyprián († 254), Szent Vazul († 379), Szent Jeromos († 420) és más szentatyák említenek, hogy tudniillik az üldözések idejében megengedték, hogy az Oltáriszentséget szentáldozás céljából a híveknek odaadják, hogy hazavigyék, mert azokban a nehéz időkben a szent titkokat (pl. a szentmiseáldozatot) csak hosszabb időközökben ünnepelhették és az első keresztények a véres veszedelmek között, amelyek folytonosan fenyegették őket, a megerősítés és vigasztalás kenyerére leginkább rászorultak és így e csodálatos kenyeret ne nélkülözzék. Nemcsak az szentáldozás miatt őrizték házaikban az első keresztények az Oltáriszentséget, hanem azért is, hogy előtte imádkozhassanak és előtte nyomorúságukban, nehézségeikben leborulhassanak. Igy tett Gorgonia, náziánzi Szent Gergely († 392) nővére is, midőn olyan betegségben szenvedett, amelyet ember meg nem gyógyíthatott és ő akkor azonnal meggyógyult. Názianzi Szent Gergely († 392) maga mondja el a csodálatos esetet egyik beszédében.
A remeték, akik csak ritkán mentek templomba, úgy keleten mint nyugaton szintén magukkal vitték a remeteségbe az Oltáriszentséget, miként ezt Szent Vazul és jeruzsálemi Szent Cyrill († 386) megírták. Ha az őskeresztények akár szárazföldön, akár tengeren hosszabb útra keltek, Szent Ambrus († 397) szerint magukkal vitték az Oltáriszentséget, mert azt vélték, hogy jobban nem gondoskodhatnak biztonságukról és védelmükről. Szent Jusztin († 167) említi, hogy a szerpapok elvitték az Oltáriszentséget azoknak, akik akadályozva voltak a szentmiseáldozatban résztvenni. Szent Irén († 202) írja, hogy a püspökök elküldték egymásnak ezt a drága kincset a szeretet köteléke gyanánt, hogy ezáltal jelezzék a kölcsönös egységet és szeretetet. Nagy Szent Gergely († 584) pedig több más egyházíróval írja, hogy az Oltáriszentséget még a sírba is tették és a holttetemmel együtt el is temették. Amphilochius Cappador († 404) is ugyanerről a szokásról tesz említést, amely ellen azonban a III. karthagói zsinat (318-ban) és más zsinatok tiltakoztak.
A görögök a legrégibb időtől fogva a 40 napi nagyböjtben, szombat és vasárnap kivételével, a Liturgia praesanctificatorumot használták, amikor valamennyien áldoztak ugyan, de nem olyan ostyákkal, amelyeket aznap konszekráltak, hanem olyanokkal, amelyeket már megelőző vasárnap eltettek. A latin Egyházban is nagypénteken ugyanazt az eljárást követik. Hasonlóan egy partikulát hoztak a pápa vagy püspök elé az előbbi szentmiseáldozatból; mikor a szentmisét mondta, az oltárra tették, a szentáldozás előtt a kehelybe bocsátották és a legszentebb vérrel, az istenemberi vérrel egyesítették, hogy ezáltal jelezzék a jelenlegi áldozat egységét az előbbenivel.
Mindezt egybefoglalva, napnál világosabb a tétel: Igenis az Egyház 20 századon át szakadatlanul a legnagyobb gonddal és szeretettel őrizte meg és őrzi meg az Oltáriszentséget Isten dicsőségére és a hívek javára.
Az Oltáriszentség megőrzésének helye.
Az első keresztények a történelem bizonysága szerint a leg- méltóságosabb Oltáriszentséget házaikban, a remeték barlangjaikban őrizhették, tarthatták. Természetesen az egyházi elöljárók kegyes engedelmével. Micsoda szent áhítat, mélységes hódolat, imádás és szent öröm honolt a hívek, a remeték szívében, midőn lakásukban, barlangjukban őrizték, tartották, imádták az Oltáriszentséget és meg- áldoztak. Ehhez hasonló valami történik napjainkban is a hívek lakásán, mikor beteg van a családban, akinek a pap az Oltáriszentséget hozza. A fehér abrosszal letakart asztalon, oltáron két égő gyertya között a feszület áll, előtte az Oltáriszentség van korporálén elhelyezve. A betegszoba házikápolnává változott. A családtagok szent áhítattal térdelnek az asztal, illetve oltár körül és az Oltáriszentséget a pappal és beteggel együtt élő erős hittel, szent bizalommal és szeretettel imádják. A beteg sóvárogva várja a fölséges szent pillanatot, hogy a kenyérszínben jelenlevő Jézusával egyesüljön…
Történelmileg bizonyos, hogy az első keresztényeknek meg volt engedve az Oltáriszentségnek házaikban való megőrzése. Azonban afölött vitatkoznak a tudósok, vajjon a keresztény első három században a templomokban is őrizték-e az Oltáriszentséget? Mindenesetre Tertullián († 245-ben) a templomokban való megőrzés mellett nyilatkozott, amikor ezt írta: Galambunknak háza egyszerű, magasan fekvő és nyitott, nyilt helyeken és kelet felé van irányítva. A Szentlélek képe szereti a napkeltét, amely Krisztus jelképe.» Mivel a Szentlélek volt, aki isteni módon mindenhatóságának csodája által Szűz Máriában megalkotta Jézus legszentebb emberségét és mivel a szentatyák tanítása szerint ugyanaz a Szentlélek az, aki a szentmiseáldozatban a kenyeret konszekrálja, átváltoztatja, és pedig akkor, amikor a pap a Krisztus-rendelte átváltoztató szavakat mondja, azért a keresztény ókornak igen kedves szokása, kedvenc gondolata volt, hogy a Szentlélek Istent igen bensőséges kapcsolatba, összeköttetésbe hozta a legméltóságosabb Oltáriszentséggel, a legszentebb Eucharisztiával. Eppen ezért drága, szent edényül, amelynek rendeltetése volt, hogy az Oltáriszentséget tartalmazza, a jelképet választották, amely alatt Krisztusnak a Jordán vizében való keresztelésekor a Szentlélek megjelent, t. i. a galambot. Galambunk háza alatt tehát Tertullián az Oltáriszentség házát, vagyis a templomot értette.
Az első három században a keresztényüldözések ellenére is – amelyek azonban nem szakadatlanul folytak, hanem közben-közben hosszabb tartamú csendes és békés időszakok is voltak – építettek, tehát léteztek imaházak, templomok. A szentatyák és egyházi írók az őskeresztények korából sok és súlyos tanubizonyságot tesznek nagy tekintélynek örvendő irataikban istentiszteleti helyek, kápolnák, templomok létezéséről. Legeslegelőször valószínűleg Jeruzsálemben, az utolsó vacsora termében őrizték az Oltáriszentséget, ahol Szent János apostol vagy más apostol is többször misézett és Szűz Mária valószínűleg mindennap megáldozott. Rómában a pogányságból megtért gazdag és tekintélyes keresztények magánházaiban rendeztek be nagy imatermet, ahol az első keresztények közös szentbeszéd- és szentmisehallgatásra, közös szentáldozásra gyűltek egybe és bizonyára a betegek és azok számára, akik nem lehettek jelen a szentmiseáldozaton, az Oltáriszentséget is őrizték. A katakombákban is bizonyára voltak szentséget őrző kápolnák, amelyeknek titkos fülkéiben gondosan el volt rejtve az Oltáriszentség, hogy a nap bármely órájában könnyen elvihették a beteghez, vagy a szent hitük miatt kínzásokra és halálra ítélt vértanukhoz. Rendesen fehér gyolcskendőben vitték haza a családba a betegekhez, vagy a börtönökbe a vértanukhoz az Oltáriszentséget.
Az utolsó vacsora terme magánházakban a szoba, remetéknél a barlang, katakombákban a szentségi kápolna, majd pedig imaházak, kápolnák és templomok voltak azok a megszentelt helyek, ahol a legmélyebb tisztelettel és imádatos hódolattal őrizték a legdrágább kincset: az Oltáriszentséget. Csöppet sem kell csodálkoznunk azon, hogy a buzgó, mélyen vallásos őskeresztények magánlakásaiban őrizték az Oltáriszentséget. Az első években ugyanis a világi hatóságok az Egyháznak nem adtak polgárjogot. Nem engedték meg, hogy az Egyház templomokat építsen, nyilvános istentiszteletet tartson. Midőn azonban az Egyházat már nem üldözték és béke lett, az Oltáriszentségnek magánházakban való megőrzése is megszűnt. Már 480-ban az előfordult tiszteletlenségek miatt az egyik toledói zsinat kizárta az Egyházból azt a hivőt, aki a paptól neki nyujtott szentostyát nem vette azonnal magához ott a helyszínen: a templomban.
Igy tehát a templom maradt az Oltáriszentség megőrzésének különleges helye. Az egyházjog megállapította, hogy egyelőre csak a plébánia- és a püspöki templomoknak van joga, illetve kötelessége az Oltáriszentséget őrizni; azután a mindkét nembeli szerzetesrendek templomaiban, akik ünnepélyes fogadalmat tesznek és akiknek zárdái, kolostorai apostoli teljhatalommal alapíttattak. Más templomokban nem szabad őrizni az Oltáriszentséget, ha nincsen különleges pápai engedély vagy ősrégi szokás… Adjunk hálát Istennek, hogy vannak még templomaink és hogy oly közel van hozzánk az Isten a kenyérszínben!