„Teljes elutasítás”: Láthatóan szent-e a Zsinati/Szinodális Egyház?

Nulla ismertetőjegy 2. fejezet

Templomromok. Alex 0101 képe az Unsplash-en, Unsplash-licensz, itt.

Ez a cikk egy cikksorozat második része, melyet S. D. Wright brit katolikus újságíró, a WMReview portál főszerkesztője írt néhány hónapja. Wright ebben a sorozatban bemutatja, hogy a „Zsinati/Szinodális Egyház” (az a szervezet, amely a II. Vatikáni Zsinat óta a „Katolikus Egyház”-nak adja ki magát) nem lehet a Katolikus Egyház, mivel hiányzik róla a négy ismertetőjegy, amelyet ismerünk a Hiszekegyből: egy, szent, katolikus, apostoli.

A cikksorozat eredeti címe: “‘Zero Marks’ – Why the Conciliar/Synodal Church is not the Catholic Church” és eredetileg egy Thomas Crean nevű pap cikkére készült válaszul, melyben megpróbálta a szedevakantizmust megcáfolni. Ebben az első cikkben Wright az egység ismertetőjegyét tárgyalja.

A második rész eredeti címe “‘Comprehensive Rejection’: Is the Conciliar/Synodal Church visibly holy? (‘Zero Marks’, Ch. II)“.

Mi a szentség?

A szentség annyiban tekinthető ismertetőjegynek, amennyiben megnyilvánul az Egyház tagjaiban és az Egyház jócselekedeteiben nyilvánul meg. Ahhoz azonban, hogy megértsük, mit jelent ez, először is meg kell vizsgálnunk magának a szentségnek a természetét, valamint azokat a cselekedeteket, amelyek azt kifejezik.

Egy teremtett dolog részvétel útján szent, akár Istennek való szentelés, akár Vele való egyesség révén.¹ Az Egyház ontológiai értelemben szent, Krisztus, mint feje; a Szentlélek, mint lelke; az emberek megszentelése, mint célja; a tanítása, törvényei és szentségei, mint eszközei; valamint a kegyelem és az erény, mint gyümölcsei révén.²

Ezt az ontológiai szentséget aktívan érvényesül az Egyház tagjaiban olyan eszközök révén, amelyek láthatóan alkalmasak erre a célra (például a szentségek, a tanítás, a magas erkölcsi színvonal és a fegyelmi törvények).³ Ezért nyilvánította ki az Egyház tanítóhivatala több alkalommal is, hogy egyetemes fegyelmi törvényei „tévedhetetlenül biztonságosak” (vagyis nem tartalmazhatnak semmit, ami veszélyes lenne a lélekre nézve, vagy ellentétes lenne az Evangéliummal).⁴

De ez még nem minden. Noha tagjai között vannak jó és rossz emberek egyaránt, az Egyház erkölcsileg szent a jók révén – ami a bűntől való tisztaságban és az Istennel való szilárd egységben nyilvánul meg.⁵ Ezt a személyes szentséget magának a közösségnek az alapelvei alapján kell „kialakítani”, az imént említett elvekkel és aktív eszközökkel. Billot bíboros így ír:

„Egyetlen egyház sem lehet szent tagjai szentsége révén, ha nem szent elveinek szentsége révén. Nem mintha teljesen lehetetlen lenne igaz embereket találni egy ilyen közösségben, messze nem, hanem azért, mert ha léteznek is ilyenek, azok csak per accidens [véletlenszerűen] lehetnek benne, vagyis függetlenül a közösség eszközeinek erejétől és hatásától. Nos, mint jól ismert, valaminek a meghatározó jellemzőjét nem abból vezetjük le, ami csak per accidens tartozik hozzá. […]

[Egy vallási közösségről] egyértelműen kimutatható, hogy éppen azzal a szentséggel ékeskedik, ha akár csak néhány olyan személyt is meg lehet nevezni, akik a közösség felépítése és elvei révén szentté váltak, illetve szentté válnak. […]

Ezen felül szükséges, hogy ne csak a személyek szentségének tényét állapítsák meg, hanem azt is, hogy ez a szentség a közösség elveinek megszentelő hatásából fakad. Ellenkező esetben a kívánt következtetés nem vonható le, mivel semmi sem akadályozza meg, hogy jó és igaz emberek per accidens [véletlenszerűen] egy hamis vallásban is megtalálhatók legyenek.”⁶

I. A szentség ismertetőjegye

Billot megjegyzi, hogy maguk a gonosz emberek fogják jelezni, hol található az igaz Egyház, azáltal, hogy állandóan és rendszeresen elleneszegülnek, amint azt itt már kifejtettük:

Ted Cruz, Billot bíboros és a Zsinati/Szinodális Egyház

Ez azonban csupán egy a számos jel közül, és nem a szentség ismertetőjegye, ahogyan azt a teológusok leírják. A szentségnek ez a tulajdonsága elsősorban az Egyház tagjainak szentségén keresztül válik látható ismertetőjeggyé. Billot így ír:

„[A] tagok e szentsége közvetlenül az egyes személyeket érinti; éppen e személyek révén nevezik szentnek azt a közösséget, amelynek megszentelő hatását a szentség okaként ismerik el.”⁷

Salaverri elmagyarázza, hogyan nyilvánulhat ez meg:

„Néhány” tagja „hősies életszentségre” tesz szert, kiemelkedő teljesítményt nyújtva még a legapróbb és legnehezebb dolgokban is.
„Sok” tagja „tökéletes szentségre” tesz szert, mentes mind a halálos, mind a bocsánatos bűntől, kerüli mindkettőt, és betartja az evangéliumi tanácsokat.
„Legtöbb” tagja „hétköznapi szentségre” tesz szert, mentes legalább a halálos bűntől, és kerüli azt, a kegyelem és a parancsolatok segítségével.⁸

Salaverri tanítása szerint a „hétköznapi szentség” normalitása az Egyház „ontológiai szentségének” gyümölcse és szükségszerű hatása, a hívőkre alkalmazva, amint azt fentebb említettük.⁹ Mint ilyen, a „hétköznapi szentség” – bár nem a másik két fajta jelenléte nélkül – a szentség látható ismertetőjegyéhez tartozik.¹⁰ Mindhárom életszentséget elért tagok élete révén, és abban a mértékben, amennyiben az a közösség elveiből fakad, válik láthatóvá a közösség szentsége és alapelvei.

Igaz, hogy a szentség ismertetőjegye jóval több bizonytalanságot tűr, mint az egység. Térjünk vissza a két tulajdonság Billot általi összehasonlításához:

„A tagok szentsége, amelyről itt beszélünk, közvetlenül az egyéneket érinti – és közvetve, ezen egyének révén tulajdonítható a szentség annak a közösségnek, amelynek látható elvei és közvetítései hozzájárulnak e kegyelmi élet kialakításához.

Az egység viszont közvetlenül magára a közösségre vonatkozik, amelyből eltávolítja a hitvallás terén fennálló megosztottságot. Ráadásul az Egyházban lévő gonoszok nem akadályozzák meg, hogy szenteket is legyenek benne, akik igazolják annak igaz voltát. De ha az eretnekek benne lennének az Egyházban, akkor ők formálisan megszüntetnék a közösség oszthatatlanságát, ami az egység definíciójának lényege.”¹¹

Ennek következtében a szentség ismertetőjegye kevésbé vagy többé lehet látható – és így többé-kevésbé elhomályosulhat – az Egyházon belül jelen lévő jelentős számú bűnös, valamint a leírt „hétköznapi szentséget” elérő tagok számának csökkenése miatt.

Ez az ismertetőjegy két másik módon is „látható”, amelyek lényegében a már kifejtett általános elv pontosításai.

1. A régebbi tagok szentsége

Egy közösség szentségét részben történelme is bizonyítja – azaz az, hogy tagjai között voltak olyan személyek, akik a szóban forgó szentséget elérték.¹² Példaként említhetjük a bollandista atyák munkásságát – azon jezsuita csoportét, akiknek a szentek életéről szóló történelmi-kritikai tanulmányai alapján lehetetlen tagadni, hogy a Római Katolikus Egyházban mindig is számos rendkívül szent ember élt.¹³

Ez a szempont még inkább szembetűnővé válik, ha egy közösség a különböző jelöltek halála után vizsgálati eljárást folytat szentségük megállapítására – különösen, ha ez nyilvánvalóan szigorú, sőt magában foglalja a jelöltek javára szóló minden állítás cáfolatára irányuló kísérleteket is. Egy ilyen eljárás megbízható lenne, hiteles a kívűlállók szemében, és ítéleteiben erkölcsi bizonyosságot teremtene. Természetesen pontosan ezt érte el az Egyház szigorú szentté avatási eljárása.

Mivel a szentség ismertetőjegyének ezen aspektusa a múltbeli tagokra vonatkozik, a jegyet nem feltétlenül veszélyeztetné egy ilyen eljárás elhagyása: ha az igazi Egyház ezt tenné, védelmezői továbbra is hivatkozhatnának a szentek szentségére az Egyház igényének bizonyítékaként.

A vita minden résztvevője egyetért abban, hogy a Római Katolikus Egyház ez a közösség. Ugyanakkor el kell kerülnünk, hogy olyasmit feltételezzünk, amit éppen itt kellene bizonyítani.

Ha léteznek független érvek annak megállapítására, hogy a múlt szentjeinek Egyháza más közösség volt, mint a Zsinati/Szinodális Egyház, – márpedig léteznek ilyenek, amint azt az I. fejezetben bizonyítottuk –, akkor az nem hivatkozhat ezekre a szentekre a saját javára: ez körkörös érvelés lenne. Olyan lenne, mintha a keleti ortodox szakadárok az apostolokra vagy Szent Ágostonra hivatkoznának saját legitimitásuk bizonyítékaként. Még ilyen alapok hiányában is, a jelenlegi vita jellege miatt ez szintén egyszerűen körkörös érvelés lenne (ahogyan akkor is az lenne a helyzet, ha maguk a katolikusok hivatkoznának ilyen szentekre az ortodoxokkal szemben).

Továbbá a szigorú szentté avatási folyamat folyamatos létezése hatékony eszköz annak igazolására, hogy az adott közösség tagjai körében folyamatosan jelen van az életszentség; egy ilyen folyamat hiánya megnehezíti, hogy erkölcsi bizonyossággal állapítsuk meg a későbbi tagok és szentek szentségét.

Szentté avatások a Zsinati/Szinodális Egyházban

Még ha figyelmen kívül hagyjuk is a Zsinati/Szinodális Egyház és a modern korig a pápák által irányított Egyház közötti szakadást – ami miatt lehetetlen a történelem szentjeire hivatkozni a legitimitás bizonyítékaként –, közismert tény, hogy a Zsinati/Szinodális Egyház felhagyott a szigorú szentté avatási eljárással, és azt egy jóval alacsonyabb követelményeket támasztó eljárással váltotta fel.

Egy ilyen eljárás aligha alkalmas arra, hogy látható módon és erkölcsi bizonyossággal igazolja a szentté avatottak szentségét; és mint ilyen, azok, akiket II. János Pál által létrehozott „szentgyártó üzemben”¹⁴ (ahogy John Allen Jr. fogalmazott) avattak szentté, nem szolgálnak folyamatos tanúbizonyságul a Zsinati/Szinodális Egyház szentségére.

Továbbá azok, akiket az új eljárás keretében avattak szentté, három kategóriába sorolhatók.

Azok, akikről valóban úgy tűnik, hogy nagy szentség jellemezte őket (pl. Padre Pio, Maximilian Kolbe atya, John Henry Newman bíboros)
Azok, akiknek életét valóban szörnyű bűnök (vagy bűntettek) kísérték (pl. VI. Pál és az általa elindított vallási forradalom, II. János Pál, mint ennek a forradalomnak a fenntartója, és a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos válság kapcsán tanúsított tétlensége miatt)
Azok, akikről nehéz egyértelműen véleményt mondani (pl. anélkül, hogy tagadnánk, hogy Carlo Acutis szentéletű ember lehetett, a „hagiográfia” ezt nem közvetíti egyértelműen és meggyőzően).

Továbbá az új eljárás nem nyújt hiteles védelmet az ellen a vád ellen, hogy bizonyos személyeket hátsó szándékokból avatták szentté (pl. Josemaría Escrivá atya és Acutis esetében anyagi okokat, a zsinat utáni pápák, Kolbe és Newman esetében pedig politikai-doktrinális okokat vetettek fel).

Ebből az rajzolódik ki, hogy a szentségZsinati/Szinodális fogalma nem azonos a Katolikus Egyházéval, és nem áll összhangban azokkal az elvekkel, amelyekre hivatkoztunk. Ezért egyáltalán nem tekinthető a szentség egy valódi fogalmának.

Ennek egyik következménye, hogy sokan, a pápai szenttéavatások tévedhetetlenségének megőrzésére törekedve, ma már tagadják, hogy azok a szentté avatott személy hősi erényeinek megállapítását is magukban foglalnák. Crean atya maga is átvette azt, amit ő a szenttéavatás „minimalista” értelmezésének nevez az Are Canonizations Infallible? című művében, nevezetesen azt, hogy a szenttéavatás „hivatalos pápai kijelentés arról, hogy a szentté avatott személy lelke immár a mennyei dicsőségben van” – egy olyan meghatározás, amely tudatosan eltekint a szentté avatottak szentségének és hősi erényeinek figyelembevételétől.¹⁵

De míg egy ilyen meghatározás lehetővé teheti azok szentté avatásának elfogadását, akik nyilvánvalóan gonosz életet éltek, aligha alkalmazható az Egyház látható szentségére vonatkozóan.

2. A megszentelt élet intézményei

Egy társadalom szentségét a „megszentelt élet tartós intézményei” is bizonyíthatják, amelyekben sokan valóban eljutnak a fentebb leírt tökéletes szentségre.

Salaverri szerint ilyenek a szerzetesi élet intézményei és a világi papság intézményei. Ezek az állapotok természetüknél fogva azoknak a szentségéhez vezetnek, akik ilyen állapotban vannak; egyaránt bizonyítékul szolgálnak az Egyház aktív szentségére és tagjainak személyes szentségére.

Már elmagyaráztuk, miért nem rombolják le a bűnös tagok a szentség ismertetőjegyének láthatóságát, még ha meg is nehezíthetik annak felismerését. Ilyen elhomályosodás nagy mértékben abból is származhat, ha elhagyják a szigorú szentté avatási eljárásokat és a tökéletességre törekvő intézetek normáit.

De mindhárom esetben nagyon nehézzé, vagy akár lehetetlenné válhat azt állítani, hogy egy adott embercsoport a szentség ismertetőjegyét mutatja.

Ez kétségtelenül igaz a Zsinati/Szinodális Egyházra.

A megszentelt élet intézményei a Zsinati/Szinodális Egyházban

Az is közismert, hogy a „megszentelt élet intézményeinek” (azaz a világi papság és a szerzetesi élet állapotának) korábban magas színvonalát a Zsinati Egyház szintén enyhítette; sok esetben ezeket a színvonalakat lazaság, sőt undorító erkölcsi romlás váltotta fel.

Egy példaként: számos szeminárium rossz hírneve mellett, általános vélekedés, hogy a Zsinati/Szinodális Egyház lelkipásztorainak jelentős része homoszexuális, és hogy legalább egy figyelemre méltó kisebbség ki is éli ezeket a hajlamokat.¹⁶

Nem várható el, hogy az igazi Egyház papjai mentesek legyenek az ilyen problémáktól, amint azt például Damiani Szent Péter Gomorra könyve [Book of Gomorrah] című műve is bizonyítja. Sem a romlott papság, sem a hívők körében tapasztalható erkölcsi lazaság nem mond ellent az Egyház szentségének – de amikor az ilyen problémákat nem fékezik meg, és azok elburjánzanak, az szükségszerűen elhomályosítja az Egyház szentségének láthatóságát. (Ez eltér az Amoris Laetitia és a Fiducia Supplicans című dokumentumokban felvetett kérdésektől, amelyekkel hamarosan foglalkozni fogunk.)

Hasonlóképpen, nem lehet a „megszentelt élet intézményeire” hivatkozni, mint az Egyház egyértelmű láthatóságának eszközeire, ha azok valójában a tökéletlenség melegágyai.

Így tehát félretettek két olyan kulcsfontosságú eszközt (a szentté avatásokat és a megszentelt élet intézményeit), amelyek révén az Egyház szentsége láthatóvá válik a világ számára.

Összefoglalva: a szentség tulajdonsága elsősorban a következő elemek révén válik láthatóvá, mint ismertetőjegy: a) a közösség tagjainak hétköznapi szentsége, amelyet a közösség alapelvei alakítanak ki; b) a közösség egykori tagjainak szentsége, amelyet történeti kutatások és szigorú szentté avatási folyamat igazol; c) a tökéletességre törekvés intézményei.

Ennyit a szentség ismertetőjegyéről és az Egyház egyértelmű láthatóságáról.

II. A szentség tulajdonságának hiánya

A szentség tulajdonságának hiánya különböző módokon nyilvánulhat meg egy társadalomban. Például:

Hamis, veszélyes és erkölcstelen tanítások és szokások hivatalos népszerűsítése vagy terjesztése
Az ilyen tanítások és gyakorlatok tűrése kellően hosszú időn keresztül (talán elég hosszú ideig ahhoz, hogy szokássá válnának, ha nem lennének egyértelműen gonoszak)
A nyilvánvalóan szent dolgok elhanyagolása vagy megvetése – vagy akár azok elnyomására irányuló kísérletek
A szentség tevékeny eszközeinek elhanyagolása hasonlóan hosszú időtartam alatt.

Billot ezt a továbbiakban így magyarázza:

„[A]z elvek szentségének szükségszerűen ex integra causa [az egésztől] kell származnia, mert bármely egyház elvei és intézményei egyetlen rendszerré olvadnak össze, és lehetetlen szentnek nevezni egy olyan vallást, amelynek akár csak egyetlen – legyen az elméleti vagy gyakorlati jellegű – dogmája is ellentétes a szentséggel.”¹⁸

Ez egy látható probléma a Zsinati/Szinodális Egyház számára, amely egyrészt lefokozza a fent tárgyalt szentség elveit, másrészt több példát is felmutat arra, ami „ellentétes a szentséggel”.

Bár néhány hivatalos dokumentuma fenntartja a bűn fogalmát, beleértve a halálos és a bocsánatos bűnt is, az is közismert, hogy a Zsinati/Szinodális Egyház rendszeresen figyelmen kívül hagyja a bűn klasszikus értelmezését, beleértve a halálos és a bocsánatos bűn közötti különbségtételt, és egyre inkább helyettesíti azt egy naturalista és humanista szemlélettel, amely kortárs politikai kérdéseken alapul (pl. környezetvédelem, globalizmus, ökumenizmus és a migrációval kapcsolatos aggodalmak).

Valószínűleg a halálos bűn ilyen mértékű figyelmen kívül hagyásának következménye, hogy a bűnbocsánat szentségét is hasonlóan széles körben elhanyagolják mind a Zsinati/Szinodális Egyház tagjai, mind pedig annak lelkipásztorai.

Vizsgáljuk meg azonban, hogyan mutatta meg a Zsinati/Szinodális Egyház tanításaiban és törvényeiben, hogy nem szent – ennek bizonyítékaként térjünk vissza a Crean atya által aláírt Nyílt Levélhez.

Crean atya tanúsítja, hogy a zsinati/szinodális tanítás nem szent

Az életszentség közvetítését szolgáló tevékeny eszközök elhanyagolása mellett a II. Vatikáni Zsinat óta fokozatosan erodálódott az erkölcsi élet magas mércéje is – amely Krisztus azon parancsán alapul, hogy „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.” [Mt 5,48] Még egyszer: az erkölcstelen katolikusok jelenléte nem csökkenti az Egyház szentségét, még ha el is homályosíthatja azt; de itt nem arról van szó, hogy az erkölcsi normákat hogyan élik meg, hanem arról, hogy azokat, és magukat az erkölcs és a szentség fogalmait is, hogyan mutatja be az állítólagos tanítóhivatal.

A Nyílt Levélben Crean atya és a többi aláíró a következő eretnekségekkel vádolta Ferenc pápát az Egyház tagjainak erkölcsi szentségével kapcsolatban:

A megigazult személy nem feltétlenül képes betartani Isten törvényét – ami azt sugallja, hogy vagy a törvény betartása lehetetlen, vagy Isten kegyelme nem elegendő a súlyos bűn elkerüléséhez
Egy keresztény tudatosan és szabadon megszegheti Isten törvényét anélkül, hogy halálos bűn állapotába kerülne.
Nem házas személyek közötti szexuális aktusok erkölcsileg helyesek lehetnek, sőt, Isten akár kérheti vagy el is rendelheti azokat.
Az isteni kinyilatkoztatás és a természetes erkölcsi törvény nem tartalmaz abszolút tilalmakat bizonyos cselekedettípusokra vonatkozóan.

A fenti négy állítás mindegyike megtalálható az Amoris Laetitia-ban, amely a Zsinati/Szinodális Egyház állítólagos tanítóhivatalának hivatalos dokumentuma. Javaslataik autoritatívak voltak, és valójában átadták őket a hívőknek, akik közül néhányan a gyakorlatban alkalmazták is azokat. A tévedhetetlenség vagy a fokozatok kérdése itt lényegtelen, mert az Egyház aktív szentsége a „bonum ex integra causa, malum ex quocumque defectu”¹⁹ axiómának van alávetve.

A Nyílt Levél ezek közül az eretnekségek közül néhányat a következőképpen foglal össze:

„Összességében véve ezek az álláspontok a házasságról és a szexuális tevékenységről szóló katolikus tanítás, az erkölcsi törvény természetéről szóló katolikus tanítás, valamint a kegyelemről és az megigazulásról szóló katolikus tanítás átfogó elutasítását jelentik.”²⁰

Mondani sem kell, hogy ennek az ítéletnek az igazsága ellentmond annak, hogy a Zsinati/Szinodális Egyház tanításai szentek lennének. Megjegyezzük, hogy Frank Sheed is foglalkozott ezzel a kérdéssel az Is it the Same Church? [Ugyanaz az Egyház-e?] című művében, ahol a következőket írta:

„Ami egyik napról a másikra hirtelen kérdéssé vált, az nem csupán az Egyház joga arra, hogy megtagadja a szentségek kiszolgáltatását például azoktól, akik elváltak és újraházasodtak, vagy mesterséges fogamzásgátlást alkalmaznak, hanem az a joga, hogy egyáltalán törvényeket szabjon nekünk az erkölcs területén. Szélsőséges formában ez azt jelenti, hogy mindenkinek magának kell az isteni kinyilatkoztatás általános elveit alkalmaznia azokra a helyzetekre, amelyekkel szembesül. Kevésbé szélsőséges azok nézete, akik elfogadják a keresztény erkölcsi tanokat jelenlegi formájukban, de úgy érzik, hogy bizonyos esetekben módosítani kell azokat, és hogy nincsenek olyan erkölcsi törvények – sem Krisztustól származóak, sem más –, amelyek minden körülmények között kötelező érvényűek lennének.

Ha az Egyház elfogadná ezt a nézetet, még annak kevésbé szélsőséges formájában is, akkor valójában már nem ugyanaz az Egyház lenne: sem az az Egyház, amelyben felnőttünk, sem pedig az, amelyet az Újszövetségben találunk.”²¹

A Nyílt Levél megjelenése óta tanúi lehettünk a Hittani Kongregáció 2023-as Fiducia Supplicans című nyilatkozata kihirdetésének is, amelyet – hacsak valaki nem vak – mindenki úgy értelmez, mint ami legalábbis burkolt vagy hallgatólagos engedélyt ad az azonos nemű kapcsolatainak megáldására. Crean atya 2022-ben helyesen állapította meg, hogy az, aki „a »azonos neműek közötti kapcsolatok« megáldásának szertartását hirdeti”, „nyilvános hitehagyó, akit kerülni kell”.²² 2023-ban azt is kijelentette, hogy nem tud megkeresztelni „olyasvalakit, aki úgy gondolja, hogy az Egyháznak hatalma van a homoszexuális kapcsolatok megáldására”.²³ Milyen következtetéseket kell levonnunk ebből most, hogy ezt a dokumentumot kihirdették?

Igaz ugyan, hogy a Fiducia Supplicans nem hirdet meg egy új rítust, és óvatosan úgy fogalmaz, hogy „azonos nemű párok”, nem pedig „azonos nemű kapcsolatok” megáldásáról van szó. De bármilyen kísérlet arra, hogy ilyen megkülönböztetésekkel mentsék ki ezt a dokumentumot – vagy a Zsinati/Szinodális Egyházat – a felelősség alól, csupán az Egyház ellenségeinek játszik a kezére, akik éppen ilyen reakcióra számítanak a konzervatív védelmezők részéről.

Ez az a csapda, amelybe sokan, köztük Crean atya is, beleestek a II. Vatikáni Zsinat óta, azokkal a tanításokkal kapcsolatban, amelyek jónak nevezik azt, amit az Egyház korábban gonosznak nevezett, és fordítva. Például:

Vallásszabadság (Crean atya értekezése – és John Daly válasza²⁴)
A hamis vallások tagjaival való communicatio in sacris [közösség szent dolgokban, pl. közös istentisztelet, a szerk.] (Crean atya értekezése)

A szent dolgok megvetése

Billot bíboros kifejti, hogy a megszentelődés eszközeinek helyes és tényleges használata elengedhetetlen egy társaság szentségének megteremtéséhez. így ír:

„[A]z elvek szentségének bizonyítása nem függ semmiféle külső eszköz materiális megőrzésétől – még attól sem, amelyet Isten rendelt el vagy hozott létre az emberek megszentelésére –, hanem inkább attól, hogy milyen módon alkalmazzák ezeket a külső eszközöket a prédikálás, a törvények, az intézmények és a folyamatos szolgálat révén; röviden, és hogy mindent egyetlen mondattal összefoglaljunk: mindazon jelektől függ, amelyek természetüknél fogva egy vallási közösségben feltárják annak a forrásnak a jellegét, amelyből a megszentelő hatás fakad […]”²⁵

A Zsinati/Szinodális Egyház természete, ahogyan azt meghatároztuk, magában foglalja, hogy a Katolikus Egyház megszentelődéshez vezető „külső eszközei” közül néhányat valóban megőriz, sőt alkalmaz is. Kétségtelen, hogy e közösség egyes tagjai valóban igénybe veszik ezeket, amennyiben rendelkezésre állnak, még akkor is, ha széles körben elhanyagolják őket.

De ezeket az eszközöket messze nem alkalmazzák rendszeresen, ahogyan Billot tárgyalja, sőt, nem is egyszerűen csak elhanyagolják őket: a Zsinati/Szinodális Egyház vezetői rendszeresen megvetéssel kezelik mindazt, ami szent. Például:

A szentségek kiszolgáltatása nem katolikusoknak, anélkül, hogy azok megtértek volna (vö. 844. kánon, CIC 1983)
A szentségek kiszolgáltatása olyan személyeknek, akik nyilvánosan bűnben élnek (vö. Amoris Laetitia, 2016)
A házasság érvénytelenségének megállapítására szolgáló indokok kiterjesztése a hitelesség határain túlra, és ezáltal minden valószínűség szerint a bigámia engedélyezése
A hagyományos római liturgia elnyomása és korlátozása (vö. VI. Pál és társai magatartása, valamint a Traditionis Custodes)

Mint fentebb említettük, a Zsinati/Szinodális Egyház esetében még abban sem lehetünk biztosak, hogy érvényesen szolgáltatják ki a keresztség szentségét – amit az interneten található számos videó is szemléletesen bizonyít –, az innováció, az improvizáció és a kísérletezés szelleme, valamint a lelkipásztorok megdöbbentően rossz képzése miatt.

Nem is beszélve arról, ahogyan a Novus Ordo állítólag szent rítusait (és amiről azt mondják nekünk, hogy az Oltáriszentség) kezelik azok, akik alkalmazzák őket – valamint olyan eseményekről, mint a Ifjúsági Világtalálkozó. A Traditionis Custodes egyértelműen bizonyítja, hogy a Vatikánnak megvan a hatalma a liturgikus felügyelet gyakorlására, ha akarja; ugyanakkor úgy döntött, hogy nem él ezzel a felügyeleti jogkörrel azokkal a „liturgikus visszaélésekkel” szemben, amelyek során a papok eltérnek a Novus Ordo rítusok előírásaitól.

Végül egyesek azzal is érveltek, hogy a szerzetesrendek II. Vatikáni Zsinatot követő általános liberalizációja (és a hivatások hatalmas visszaesése) mellett a 2018-as Cor Orans dokumentum magának a szemlélődő szerzetesrendek fogalmának megtámadását jelenti.²⁶

Röviden: ha megvizsgáljuk, hogy „milyen módon alkalmazzák ezeket a külső eszközöket”, a Zsinati/Szinodális Egyház nem csupán elégtelennek, hanem kifejezetten szentségtelennek bizonyul.

Következtetések a szentség tulajdonságáról

Hova vezet ez Crean atya azon állítását illetően, miszerint a Zsinati/Szinodális Egyház az „örökké látható Egyház”?

A szentség ismertetőjegye nehezen ellenőrizhető, mivel széles körben hiányzik az érdeklődés az iránt, miben is áll a hétköznapi életszentség, elhagyták a szigorú szenttéavatási eljárást, és megdöbbentő mértékben romlottak a normák általában a szerzetesi és világi papság körében (néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve). Ez az ismertetőjegy azonban az egyik fő eszköz, amely révén az Egyház egyértelműen láthatóvá válik – így a Zsinati/Szinodális Egyház „örök láthatóságát” is hasonlóan nehéz ellenőrizni.

De ez még nem minden. Ahogy Billot fogalmazott:

„[L]ehetetlen egy vallást valóban szentnek nevezni, ha akár egyetlen olyan dogmája is van, legyen az elméleti vagy gyakorlati, amely ellentétes a szentséggel.”²⁷

Máshol Billot tömören megfogalmazta az Egyház tanítását arról, hogy egyetemes fegyelmi törvényei tévedhetetlenül biztosak:

„[A]z Egyházat Isten segíti abban, hogy soha ne vezethessen be olyan fegyelmi rendelkezést, amely bármilyen módon ellentétes lenne a hit szabályával vagy az evangéliumi szentséggel.”²⁸

A Zsinati/Szinodális Egyház esetében egy ilyen példánál nagyobb problémával állunk szemben. A szentségtelen tanok, törvények, gyakorlatok és rítusok előmozdítása és megtűrése, valamint a szent tanok, törvények és rítusok elutasító kezelése között nyilvánvalóvá válik a szentség tulajdonságának hiányak – ezáltal bizonyítva, hogy a Zsinati/Szinodális Egyház nem látható egyértelműen a Katolikus Egyházként; és láthatóan nem a Katolikus Egyház.

Lábjegyzetek

1 Salaverri, n. 1182

2 Salaverri, n. 1183.

3 Berry, 86. o.

4 cf. Abbé Hervé Belmont, The Infallibility of General Disciplinary Laws, Trans. The WM Review, 2022. július 28.-án publikálva. Elérhető itt: https://www.wmreview.org/p/is-the-church-infallible-in-her-discipline

5 Salaverri, n. 1184.

6 Billot, 173. o., 177. o.
https://archive.org/details/tractatusdeeccle01bill/page/173/mode/1up

7 Billot, 174. o.

https://archive.org/details/tractatusdeeccle01bill/page/174/mode/1up

8 Salaverri, nn. 1184-5

9 Salaverri, n. 1187.

10 Salaverri, n. 1222.

11 Billot, De Ecclesia, 1909, 146. o.

12 Cf. Salaverri, nn. 1221, 1228-1235.

13 A bollandisták Acta Sanctorum című művének szigorúsága jól látható az ellenük felhozott kritikákból. Őket – és még inkább azokat, akik nyomdokaikba léptek – azzal vádolták, hogy túlságosan szkeptikusak voltak azokkal a szentekkel szemben, akikről a hagyományon kívül nem találtak pozitív történelmi bizonyítékot (pl. a római vértanúkhoz kapcsolódó bizonyos hagyományok stb.). Bármit is gondoljon valaki az ilyen szentekkel szembeni szkepticizmusról, kétségtelen, hogy a bollandistáknak sikerült megállapítaniuk az igazságot mindazon esetekben, ahol pozitív történelmi bizonyítékokkal lehetett alátámasztani az állításokat.

14 Cf. John L. Allen Jr, ‘With beatification of John Paul II, what makes a ‘fast-track’ saint?’, National Catholic Reporter, 2011. február 1. Elérhető itt: https://www.ncronline.org/news/vatican/beatification-john-paul-ii-what-makes-fast-track-saint

15 Crean, ‘Infallibility and Canonizations: A Disputation’, n. I., fn. 8. In Are Canonizations Infallible? ed. Peter Kwasniewski, Arouca Press, Waterloo, Canada, 2021.

16 Pl., cf. Michael Rose Goodbye, Good Men című klasszikus műve, Leon Podles The Church Impotent című műve, és sok más hasonló mű.

17 Hiba lenne itt Billot „dogma” kifejezésére ragaszkodni, amint az a cikkben tárgyalt elvekből is egyértelműen kitűnik. Továbbá, ahogy Van Noort írja:

„Azért lett az Egyházra ruházva a tévedhetetlenség karizmája, hogy az jámboran őrizhesse és biztosan magyarázhassa a keresztény kinyilatkoztatás örökségét, és így minden korszakban a keresztény igazság és a keresztény életmód tanítója lehessen.”

„De ha az Egyháznak ezt a célt kell teljesítenie, akkor tévedhetetlennek kell lennie azoknak a tanoknak és tényeknek a megítélésében, amelyek – bár nem kinyilatkoztatottak – olyan szorosan kapcsolódnak a kinyilatkoztatáshoz, hogy bármilyen hiba vagy kétség velük kapcsolatban veszélyt jelentene a hitre nézve.”

„Továbbá az Egyháznak nemcsak akkor kell tévedhetetlennek lennie, amikor hivatalos dekrétumot ad ki, hanem akkor is, amikor olyan cselekményt hajt végre, amely gyakorlati szempontból egyenértékű egy tanbeli meghatározással.”

Mgr G. Van Noort, Dogmatic Theology Volume II: Christ’s Church, n. 8y. 6th edition, 1957, trans. Castelot & Murphy, Newman Press, Maryland 1957.

18 Billot, 173-4. o.

https://archive.org/details/tractatusdeeccle01bill/page/173/mode/1up

19 „Valami akkor jó, ha minden tekintetben jó, és akkor rossz, ha bármilyen tekintetben hibás.”

20 Crean et al. Open Letter, 4. o.

21 Sheed, 27. o.

22 Itt a tweet:

Available at: https://x.com/crean_fr/status/1572231705850781699

23 Itt a tweet:

Available at: https://x.com/crean_fr/status/1677230249065545729

24 Daly így ír:

„Julio Meinvielle atya (1905–1973), egy nagy filozófus, azzal érvelt, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem kívánt abszolút tanítást adni, hanem csupán körültekintő iránymutatásokat kívánt megállapítani, amelyeket a társadalom jelenlegi sajnálatos helyzetében követni kell. Sajnos ez a nézet teljesen összeegyeztethetetlen azzal a mondattal, hogy »továbbá kijelenti, hogy a vallásszabadsághoz való jog valóban az emberi személy méltóságán alapul, amint azt Isten kinyilatkoztatott igéje és maga az ész is tanítja.« Biztosak vagyunk abban, hogy Meinvielle atya romló egészségi állapota biztosan elhomályosította éles elméjét abban az időben, amikor ezt a véleményt kialakította.”

„Legalábbis Meinvielle atya értelmezése – bár nem hű a II. Vatikáni Zsinat szövegéhez – nem jelentett eltérést a helyes tanítástól. Ugyanez mondható el Thomas Crean domonkos atya cikkéről is, amely a Christian Order folyóiratban jelent meg (2004. október). Crean elismeri, hogy a Dignitatis Humanae doktrinális, nem csupán gyakorlati jellegű, de szerinte a vallásszabadság joga kizárólag azoknak jár, akik az igaz vallást vallják: hozzáteszi, hogy a vallásokra többes számban való hivatkozás azzal magyarázható, hogy a tanítás akkor is érvényes lett volna abban a hipotetikus esetben, ha Isten nem tett volna kinyilatkoztatást, és az embert a természeti állapotban hagyta volna.”

„Ez egy gyönyörű elmélet – feltéve, hogy soha senki nem veszi le a könyvespolcról a szóban forgó szöveg egy példányát. Amint azonban valaki megteszi, az elmélet füstfelhőben szétoszlik. Dignitatis Humanae kiterjeszti az állítólagos jogot arra, hogy bárki csatlakozhasson bármely »vallási közösséghez« vagy kiléphessen onnan (6. bekezdés); más szóval arra kötelezi az államot, hogy engedélyezze a katolikus vallástól való elszakadást, és biztosít minket arról, hogy az állam nem büntetheti ezt az aposztáziát, mert az embernek joga van bármely vallásból bármely másikba átlépni – egy olyan jog, amelyet az államnak tiszteletben kell tartania. […]”

John S. Daly, Religious Liberty: The failed attempts to defend Vatican II, Romeward. Elérhető a The WM Review-en

25 Billot, 175. o.

https://archive.org/details/tractatusdeeccle01bill/page/175/mode/1up

26 Cf. Hilary White, ‘A Sister Speaks: “Cor Orans is the Death-Knell of Carmel’”, The Remnant, 2018. május 27. Elérhető itt: https://remnantnewspaper.com/web/index.php/fetzen-fliegen/item/3911-a-sister-speaks-cor-orans-is-the-death-knell-of-carmel

27 Billot, 174. o.