Az úgynevezett „Ferenc pápa” által kiadott, igen problematikus dokumentumok, valamint utódja, „Leó pápa” cselekedetei és szavai miatt manapság könnyű elfelejteni, hogy a jelenlegi válság nem velük kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőttre nyúlik vissza.
1979-ben „II. János Pál” kiadta első enciklikáját „Redemptor Hominis” (RH) címmel. Bár ez a dokumentum több mint négy évtizedes, úgy gondolom, érdemes újra megvizsgálni.
Ezzel az enciklikával számos probléma van, néhány közülük igen súlyos. Ebben a kétrészes cikksorozatban a dokumentum egyes részeit fogom kommentálni. Az összes szövegkiemelés tőlem származik.
Ebben a cikksorozatban hivatkozom Johannes Dörmann német pap (1922–2009) egyik könyvére. Dörmann az 1990-es években kiadott egy négykötetes művet „Der theologische Weg Johannes Pauls II. zum Weltgebetstag der Religionen in Assisi” (magyarul: „II. János Pál teológiai útja a vallások assisi imanapjáig”) címmel.
A „Pope John Paul II’s Theological Journey to the Prayer Meeting of Religions in Assisi” című angol fordításnak II. részének I. kötetét használom, amelynek címe: „First Encyclical: Redemptor Hominis”.
II. János Pál így kezdi enciklikáját:
„Az embert megváltó Jézus Krisztus a világmindenség és a történelem középpontja: szívünk és lelkünk feléje fordul ebben az egyedülálló időszakban, melyet most él át az Egyház és az egész emberiség családja. Ez az az időszak, amikor nagyon közel járunk a kétezredik évhez, és Isten a maga titokzatos tervei szerint, éppen most bizta ránk szeretett elődünk, I. János Pál halála után azt az egész Egyháznak szóló szolgálatot, mely Péter római székéhez kapcsolódik.” (RH 1)
Kép egy Youtube videóból az 1986 assisi imatalálkozóról.
„Az új Advent”
Az enciklikában Wojtyla utal az „új Adventre”, amelyet szerinte a II. Vatikáni Zsinat indított el.
„Az új korszakot megnyitva azonban joggal kérdezhetjük: Merre haladjunk? Mit kell tennünk, hogy az Egyháznak ebben az új Adventjében, amikor egy új évezred felé közeledünk, közelebb jussunk Ahhoz, akit a Szentírás így nevez: »Örök Atya«, »a jövendő századok Atyja«?” (RH 7)
A dokumentumban később így fogalmaz:
„Mindazonáltal bizonyos, hogy az új Advent Egyházának, annak az Egyháznak, mely az Úr második eljövetelére készül, az Eucharisztia és a Bűnbánat Egyházának kell lennie. Életének és tevékenységének csak ilyen spirituális szemléletével lehet az Egyház isteni küldetésű, missziós Egyház, úgy, amint ezt az arculatát a II. Vatikáni Zsinat megmutatta.” (RH 20)
Itt Wojtyla nemcsak újra megemlíti az adventet, hanem már az „új Advent Egyházáról” is ír.
Ahogy Dörmann megjegyzi, ez nem Jézus második eljövetelére utal a világ végén. Bár a dokumentumból nem derül ki, hogy pontosan mit „vár” Wojtyla, Dörmann szerint úgy tűnik, hogy valamilyen világbéke-vízióról van szó.
Wojtyla leírja az Egyház helyzetét: 2–6. bekezdés
Nagyon érdekes, hogy „II. János Pál” a szövegben többször is utal elődeire, „VI. Pálra” és „XXIII. Jánosra”.
„Ugyanazokat a neveket vettük föl, melyeket szeretett Elődünk, I. János Pál pápa választott magának. […] Főtisztelendő Elődünk példája szerint a János Pál nevet viselve, miként ő, jelezni akarjuk a szeretetet, amellyel XXIII. János és VI. Pál pápa által az Egyházra hagyott örökségbe lépünk, s szeretnénk kifejezni, hogy mi magunk is készek vagyunk Isten segítségével ezt az örökséget tovább művelni és gyarapítani.
A kettős név és e két pápaság révén kapcsolódunk az Apostoli Szentszék egyetemes hagyományához és összes elődünkhöz, akik e 20. században, s a korábbiakban előttünk jártak, és az időben visszatekitnve – figyelembe véve a különböző korok sajátosságait – arra a feladatra és szolgálatra hivatkozunk, mely Péter székének az Egyházban egészen egyedülálló helyet határozott meg. XXIII. János és VI. Pál pápa olyan állomást jelentenek a pápaság történetében, amely küszöb jelleggel bír, és innen akarunk I. János Pál pápával együtt elindulni a jövendő felé; ezen az úton határtalan bizalom, és a Krisztustól megígért és Egyházának elküldött Szentlélek iránti engedelmesség fog vezérelni minket.” (RH 2)
(Megjegyzés: A fordítás hibás. Wojtyla itt nem többes szám első személyben beszél, hanem egyes szám első személyben.)
Bár megemlíti az „Apostoli Szentszék egyetemes hagyományát”, de végül is folyamatosan erre a két személyre hivatkozik. (2) (63–64. o.) A 3. és 4. bekezdésben az Egyház akkori (1979-es) helyzetéről és új „nyitottságáról” beszél.
„Így hát minden bizalmunkat az Igazság Lelkébe vetve lépünk a két legutóbbi pápa gazdag örökségébe. Ez az örökség teljesen az Egyház-ismeretből fakad, egészen új, a II. Vatikáni Zsinatnak köszönhető módon. E zsinatot XXIII. János pápa hívta össze és nyitotta meg; a befejezése pedig VI. Pál pápa nevéhez fűződik, akinek működését és törekvéseit mi magunk is közelről láthattuk.” (RH 3)
A magyar fordításban ez nem egyértelmű, de más fordításokban itt Wojtyla azt monja, hogy két előde öröksége „egy teljesen új, előtte teljesen ismeretlen módon” vert gyökeret az Egyház tudatában. Tehát elismeri, hogy újítás történt, amely ellentétben áll az Egyház több mint 1900 éves történelmével.
Dörmann megjegyzi, hogy az a hivatkozás az „Egyház mai tudatára” (a magyar verzióban: „amit az Egyház önmagáról napjainkban fölismert”), amelyet II. János Pál a 3. bekezdésben használ, csupán „egy divatszó, amely mögött egy korszerűsített egyházkép rejtőzik, amely hamarosan formát ölt, akárcsak a híres »a zsinat szelleme« szlogen, és amelyet mindenki tetszése szerint értelmezhet.”
„Az Egyház mostanában minden látszat ellenére egységesebb a szolgálat közösségében és az apostolság tudatában. Ez az összetartozás a kollegialitásnak abból a princípiumából következik, amit a II. Vatikáni Zsinat elevenített föl, s melyet maga Krisztus Péter fősége alatt a tizenkét apostolban alapított meg, és a püspökök kollégiumában szüntelenül megújít […]” (RH 5)
„Pápaságunk kezdetén minderre gondolnunk kell, hogy hálát adjunk érte Istennek, megerősítsük testvéreinket és nővéreinket, s hogy megemlékezzünk a II. Vatikáni Zsinat munkájáról és nagy Elődeinkről, akik az Egyház életének ezt az új folyamát, erőt véve minden kétkedésen, romláson és krízisen, elindították.” (RH 5)
Ha ezt az 1979-es dokumentumot 2026-ban olvassuk: tagadhatatlan, hogy mennyire rosszul sült el.
Ami a „kollegialitás elvét” illeti: azt először a II. Vatikáni Zsinaton fogalmazták meg. Ez a téma túl hosszú ahhoz, hogy itt részletesen kitérjek rá. A hagyományos katolikus tanítás szerint a püspök a saját egyházmegyéjét, a pápa pedig az egyetemes Egyházat irányítja. A II. Vatikáni Zsinat a Lumen Gentium kezdetű dokumentumban indirekt azt állítja, hogy a pápa és a püspökök együtt vezetik az Egyházat.
A 6. bekezdésben Wojtyla megemlíti az ökumenizmust, és megpróbálja eloszlatni a hívő katolikusok félelmeit. Ezt állítja: „Ökumenikusan cselekedni egyértelmű azzal, hogy kitárulkozni, közeledni, készen lenni a megbeszélésekre, közösen keresni az igazságot teljesen evangéliumi és keresztény értelemben; de semmiképpen sem jelenti azt, hogy lemondjunk róla, vagy hogy bármi módon megsértsük az isteni igazság kincstárát, melyet az Egyház állandóan vallott és tanított.” (RH 6) Ez ismét egy klasszikus példa arra a II. Vatikáni Zsinat utáni szokásra, hogy valami problematikusat állítanak, majd közvetlenül utána némileg relativizálják azt.
Miután az ökumenizmusról beszélt, Wojtyla a 6. bekezdés végén áttér a többi vallásra:
„Ugyanezt – bár másként s kellő megkülönböztetéssel – el kell mondanunk arról a fáradozásról is, amellyel a nem keresztény vallások képviselőivel ápoljuk a kapcsolatokat megbeszéléseken, különféle találkozókon, a közös imádságban, a vallásos értékek kutatásában, melyekről tudjuk, hogy ezekből a vallásokból sem hiányoznak.” (RH 6)
What previously was unthinkable now encouraged by the so-called pope.
„Olykor a nem keresztény vallások tagjainak szilárd meggyőződése – mely szintén az igazság Lelkétől származik, akiebben az esetben a Titokzatos Test látható határain kívül működik – nemde megszégyeníti azokat a keresztényeket, akik oly készségesek az Istentől kinyilatkoztatott és az Egyházban hirdetett igazságokban való kételkedésre, s annyira hajlandók gyöngíteni az erkölcsi tanítás elveit, és utat nyitni az etikai szabadosságnak?” (RH 6)
Wojtyla azt állítja, hogy a Szentlélek felelős a hamis vallások híveinek hitéért.
10–13. bekezdés: univerzalizmus (egyetemes üdvösség)
Az univerzalizmus az az elképzelés, hogy minden ember üdvözülni fog.
Wojtyła megválasztása előtt megjelent egy könyv, amely tisztázza az enciklikában szereplő gondolatainak egy részét. A könyv Wojtyła 22 beszédét tartalmazza, amelyet „VI. Pál” pápa és a Kúria 1975-ös nagyböjti lelkigyakorlatán tartott. (Wojtyłát 1978-ban választották meg.) A következő évben a beszédeket könyv formájában kiadták Olaszországban „Segno di contraddizione” („Jel, amelynek ellentmondanak”) címmel. Wojtyła megválasztása után lefordították a könyvet angolra.
„Az itinerarium mentis in Deum [az emberi lélek Istenhez vezető útja] a teremtett dolgok mélyéből és az ember legbelsőbb lényéből fakad. […] A végtelenség fogalma nem ismeretlen az ember számára. […] Így tehát bizonyára van hely benne, az ő értelmi megértésében, Annak, Aki végtelen, a határtalan fenségű Istennek […]. Ezt az Istent hirdeti csendjében a trappista vagy a kamalduli szerzetes. Hozzá fordul a sivatagi beduin imádkozni. És talán a buddhista is, aki elmélyülve szemlélődik, miközben megtisztítja gondolatait, előkészítve az utat a Nirvánába. Isten abszolút transzcendenciájában, Isten, aki abszolút módon meghaladja az egész teremtést, mindazt, ami látható és felfogható… Az élő Isten Egyháza összegyűjti mindazokat az embereket, akik ilyen vagy olyan módon osztoznak az emberi szellem ezen csodálatos transzcendenciájában.” (15–17. o.)
Itt azt állítja, hogy a különböző vallások mind Isten felé törekszenek.
Kép egy Youtube videóból az 1986 assisi imatalálkozóról.
„Napjaink Egyháza különösen tudatára ébredt ennek az igazságnak; és éppen ennek az igazságnak a fényében sikerült az Egyháznak a II. Vatikáni Zsinaton átfogalmaznia saját természetét.” (17. o.)
Ha a II. Vatikáni Zsinat egyházának más a természete, akkor az nem a Katolikus Egyház!
A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes című dokumentumát idézve Wojtyła ezt írja:
„Így az Egyház születése, Krisztus messiási és megváltó halálának idején, egybeesett az »új ember« születésével – függetlenül attól, hogy az ember tudatában volt-e ennek az újjászületésnek, és elfogadta-e azt. Abban a pillanatban az ember létezése új dimenziót nyert, amelyet Szent Pál nagyon egyszerűen úgy fejezett ki, hogy »Krisztusban«.” (91. o.)
Dörmann atya megjegyzi: „Jézus Krisztus, az Isten-Ember, helyettes elégtétele és megváltásának érdemei által megvalósította az emberiség és Isten közötti megbékélést. Ezt az objektív, egyetemes megváltást azonban minden egyes embernek magának kell elfogadnia és minden egyes emberre alkalmazni kell, mielőtt a szubjektív megváltás bekövetkezne. A Megváltás gyümölcseinek minden egyes emberre való alkalmazását megigazulásnak (dikaioosis, justificatio) vagy megszentelődésnek (hagiasmos, sanctificatio) nevezik, a megváltás gyümölcse pedig Krisztus kegyelme.” Más szóval, Krisztus keresztáldozata elegendő lett volna minden ember megmentéséhez, de nem minden ember fogadja el Isten kegyelmét. Így egyesek a pokolba kerülnek.
A könyvben számos más kijelentés is található, amely ártatlannak tűnik, de az egyetemes üdvösség kontextusában új értelmet nyernek.
10. bekezdés
„Az ember képtelen szeretet nélkül élni. […] Ezért adja a Megváltó Krisztus, mint már mondtuk, az embernek az ember teljes kinyilatkoztatását. És ez – lehet mondani – a Megváltás misztériumának emberi oldala. Tudniillik a Megváltásban fedezi föl az ember saját emberségének méltóságát, nagyságát, értékét.” (RH 10)
Krisztus az Atyát nyilatkoztatta ki nekünk, nem pedig az emberi természetet!
„Igazában az ember e nagy méltósága és értéke fölötti csodálatot nevezzük evangéliumnak, azaz jó hírnek; de kereszténységnek is nevezzük. Ugyanebből a csodálatból származik az Egyház feladata a világban, s még inkább ebben a »mai világban«. Ez a csodálat, mely egyúttal meggyőződés és bizonyosság is – legbensőbb természete szerint a hit bizonyossága, ugyanakkor titokzatos módon ez éltet minden igaz humanizmust is –, szorosan kapcsolódik Krisztushoz.” (RH 10)
Tehát az evangélium egyenlő az ember önmaga fölötti csodálatával?! És az Egyház küldetése ebből az önközpontú „csodálatból” származik? Nem, a küldetést maga Krisztus bízta Egyházára: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya, és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!”! (Mt 28,19-20)
11–12. bekezdés
Ebben a két bekezdésben csak egy dolgot szeretnék megemlíteni. „II. János Pál” ezt állítja: „Ezen egységnél fogva közelíthetjük meg az emberi szellemnek azt a csodálatos örökségét, mely az összes vallásban megmutatkozott, amint ezt a II. Vatikáni Zsinat a Nostra Aetate kezdetű nyilatkozatában tanítja.” (RH 12).
Tehát az azték vallás, ahol a papok embereket áldoztak fel úgy, hogy kivágták a szívüket, része az „emberi szellem” „csodálatos örökségének”?