Az alábbi kivonat John Laux amerikai pap „Catholic Apologetics” (Katolikus apologetika) című könyvéből származik, amelyet eredetileg a Benziger Brothers adott ki 1928-ban, majd a TAN Books újranyomtatott 2011-ben, 28–30. oldal.
1. Csak az ember „gondol a halhatatlanságra”. Ez a gondolat a létezésének legmélyebb rétegeibe hatol, örömmel és félelemmel tölti el. Hogyan hatna ez a gondolat ilyen mélyen a lelkünkre, ha az nem az örökkévalóságra lennénk teremtve? Ha nem lenne bennünk az Istenség szikrája, hogyan ragadhatná meg szívünket az Istenről és az Vele való örök ké tartó egyesülésről szóló gondolat?? A halhatatlanságba vetett hit minden vallás jellemzője. „Az örökkévalóság gondolata rezeg az emberiség lelkében, a civilizált és a civilizálatlan népek szívében.”
Azt mondják, hogy a halhatatlanság reménye az emberiség ösztöne. Ha így van, akkor ez biztosan az ember szellemi természetének ösztöne, amely ellentmond az érzékek tanúságának. A halhatatlanság gondolata nem jöhet a lélekbe a külső világból, ahol minden mulandó és romlandó. Ha a természet ellentétes tanúsága ellenére a lélek ragaszkodik a halhatatlanság reményéhez, akkor ennek a reménynek a gyökereit a lélek természetében kell keresni. Ha az állatvilágban nincs céltalan ösztön, akkor lehet-e az emberi lélek egyik legáltalánosabb és legkitartóbb vágya csupán egy tünemény, egy fata morgana?
2. A lélek csak akkor pusztulhatna el, ha Isten megsemmisítené. – De Isten az, aki beleültette az örökkévalóság iránti vágyat, és rányomta saját képének ragyogását. Az Örök Bölcsesség nem pusztítja el műveit; tökéletesíti őket, elvezeti őket ahhoz a célhoz, amelynek érdekében megalkotta őket. „A természet egész világában egyetlen létező anyag sem pusztul el. Miért lenne a lélek kivétel ez alól a szabály alól? Miért csak ő szenvedne el megsemmisülést egy rövid idő után, amikor minden egyes atom tovább él? Mi alapom van arra, hogy feltételezzem, hogy az ember lelke kevésbé maradandó, mint egy oxigén- vagy hidrogénatom?”
3. Az ember földi élete befejezetlen, és minél nemesebb céljai vannak, minél értékesebb munkát végez, annál befejezetlenebbnek tűnik. Még az az ember sem elégedett ezzel az élettel, aki a hírnévért, a gazdagságért és a hatalomért él, nemhogy az, aki az igazság, a szépség és a jóság eszményeiért él; mert ő nem az időért él, hanem az örökkévalóságért; eszményei nem valósulhatnak meg a síron innen. Hacsak ezek az eszmények nem gúnyos látomások, az embernek joga van elvárni élete folytatását annak beteljesülése érdekében (A. E. Garvie).
4. A lelkiismeretünk azt súgja nekünk, hogy van egy Legfőbb Törvényhozó, aki megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat. Ebben az életben a gonoszok gyakran boldogulnak, az igazak pedig szenvednek. Isten igazságossága és a mi igazságérzetünk megköveteli, hogy legyen egy jövőbeli állapot, amelyben ez az egyenlőtlenség kijavításra kerül.
5. Emerson [egy amerikai filozófus volt] kijelenti, hogy „a halhatatlanság bizonyítékának keresésére irányuló késztetés maga a legerősebb bizonyíték”. – A halhatatlanságot nem pusztán azért várjuk, érvel, mert vágyunk rá, hanem azért is, mert maga a vágy mindabból fakad, ami a legjobb, a legigazabb és a legértékesebb bennünk. Ez a vágy észszerű, morális, szociális és vallásos; ugyanolyan értékes, mint az ember lelkének legnemesebb eszményei és legértékesebb törekvései. A halhatatlanságba vetett hit elvesztése sötét árnyékot vet a jelen életre. „Alighogy megpróbálunk megszabadulni a halhatatlanság gondolatától, máris felüti a fejét a pesszimizmus… Az emberi bánat enyhítésére alig érdemes törekedni, az emberi boldogság pedig (a legjobb esetben is) túl jelentéktelen ahhoz, hogy érdemes legyen növelni. Az egész erkölcsi világ egy pontra csökken le. A jó és a rossz, a helyes és a helytelen végtelenül kicsiny, mulandó dolgokká válnak. Az érzelmek elhalnak – saját tudatos gyengeségük és haszontalanságuk miatt halnak el. Erkölcsi bénulás kerít hatalmába minket.” (Természeti vallás).
