Dr. Schütz Antal alábbi írása az Örökimádás című magyar katolikus folyóirat 1934. januári számából származik. Az „Örökimádás” 1900-tól 1944-ig futott, a számok PDF formátumban letölthetők a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár oldaláról.
1. Imádás. »A te Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj« (Deut. 6,13), ez az Isten első parancsa, és ez az embernek első igazán emberi megmozdulása. Mert mi az imádás? […]
Mi tehát az imádás? Az embernek legemberibb megnyilatkozása és magatartása. Mert ember kell ahhoz, hogy az imádás virága kikeljen ezen a földön; ember, aki magában hordja a tudatosságnak és eszményre-kötelezettségnek világát és egyben a tehetetlenségnek és kudarcoknak tragikumát; ember, aki ráeszmél, hogy az ő létének és minden környező létnek forrása és sorsa egy egyetemes Hatalom, mely szeme számára láthatatlan, elméje számára fölfoghatatlan, szíve számára megközelíthetetlen, ereje számára legyőzhetetlen s ezért vele szemben nincs helye más magatartásnak, mint alázatos főhajtásnak és szent megborzongásnak — az Úr félelme a bölcseség [sic] kezdete! De ez a titokzatos fölséges Hatalom, mely porbasujt. és megfélemlít, mégis az okkereső, érteni akaró elme számára a nagy világosság; a szív számára megközelíthetetlensége dacára irgalom és bízás szirtje; a törekvés számára segítség és támasz, bíró és jutalmazó. Ez az imádás: az a látásokkal, értésekkel, sejtésekkel, feszülésekkel, átszőtt lelkület, melyben a teremtmény leborul Teremtője előtt alázatos és bízó önátadással — Adoramus te Christe et benedicimus tibi! — Az imádásban egybehajol föld és ég, idő és örökkévalóság, jelen és másvilág; az Isten teremtményszerető, leereszkedő, segíteni akaró kegye és az ember mélységes teremtményi istenáhítozása és Istenre-hagyatkozása.
2. Örökimádás. Az imádás legmélyebb mivoltában eo ipso örökimádás. Az imádásnak az az anyanyelve, melyét Nagy Szént Teréz már gyermekkorában hangoztatott: Para siempre, para siempre; örökre, örökre!
Amióta megjelent az ember a földön, azóta ki nem aludtak az imádságos áldozat tüzei. Az első embernek első magáraeszmélése és a reáboruló első nagy benyomások első visszhangja a meghódolás a Teremtő Isten előtt; s azóta nincs az emberéletnek az
a helyzete és fordulója, melyben az imádás tömjénfüstje égnek ne szállna. Ez az a »szüntelen áldozat« melynek ott kellett égnie Izrael szentélyében (Dan. 12,11); csakhogy ennek papja az egész emberiség és oltára a föld kereksége. Aki tudna szárnyakat ölteni és végigröpülni történelmet és jelent és tudna léleklátóval behatolni szívekbe és falak mögé, ámulva látná, hogy nincs a földnek az a lakott helye, és nincs a történelemnek az a kora, nincs a nappalnak és éjszakának az a szaka, amikor valahol teljes odaadással ne imádnák Istent egyesek és közösségek, amikor fohászok vagy zsolozsmák ne keresnék Isten útjait.
Ráborul az emberiségre az a tudat, hogy »nagy úr az Isten és nagy király az összes istenek fölött«. S nemcsak a halál komor valósága váltja ki belőle ezt a vallomást (lásd a 96. zsoltárt, a »Circumdederunt«-ot); hanem az őt körülözönlő nagyvilágnak és a benne feszülő kisvilágnak minden hajnalodása és alkonybaborulása, minden delelője és éjfele térdre készteti e nagy Király előtt; s ha tőle magától nem telik elég ünnepélyesség; összeszedettség és finomság, királyi küldöttséget szervez, kiválogatja legnemesebb aspirációinak legjelesebb képviselőit, és őket küldi méltó imádásra: küldi szentjeit és papjait. S a szentekben öntudattá, egyéni kötelezettséggé és művészetté válik, ami az átlagnál átlag-magatartás. Assisi Szent Ferencről azt mondja életírója, Celanói Tamás: Totus non tam orans, quam oratio factus; azaz: nem is annyira imádkozott, hanem az egész ember merő imádság volt. S nem így kell-e megjellemezni az összes nagy szentek imádságos életét? A régi szent remeték, kik benépesítették Szkétisz, Nitria, Kalkisz pusztáit s szinte technikává fejlesztették azt a művészetet, hogyan kell munka közben is állandóan imádkozni, sőt hogyan lehet még alvás helyett is imádkozni. És azok a nagyszerű középkori nők, Isten búgó galambjai, a Gertrudok és Mechtildek, a Hildegárdok és Brigitták, Katalinok és Angelák, a nemüket jellemző szenvedelmességgel és leleményességgel tudták értelmezni az Üdvözítő szavát: Oportet. semper orare et nunquam deficere, mindig kell imádkozni és soha meg nem szűnni (Luk. 18, 1).
Vannak tüzek, melyek ha egyszer kigyulladtak a lélekben, nem tudnak és nem akarnak többé elaludni; vannak érzések, melyeknek dadogás és profanizálás minden más nyelv, mint az, melyet az Egyház a jegyeseknek ád ajkára: örökre, holtomiglan; vannak fölébredések, melyek tiltakoznak új álom ellen — mint Prohászka naplójában olvassuk, hogy papszentelése napján nem akart álomra térni, hogy meg ne szakadjon szent örömének és hálaadásának folyama. Ego dormio et cor meum vigilat; én alszom; de szívem virraszt, mondja a jegyes az Énekek Énekében (5, 2); és tüzes szerető lelkek szent leleményessége meg tudta találni a módját; hogyan lehet az emberi szívnek ezt a legnemesebb lángját legméltóbban lefordítani Isten nyelvére és — megszervezte az eukarisztiás örökimádást.
3. Eukarisztiás örökimádás. Az eukarisztiás imádás az istenimádásnak legkifejezőbb módja és az eukarisztiás örökimádás nem más, az imádás mivoltában gyökerező megszakítatlanságnak liturgiai megszervezése.
A kenyér és bor színének leple alatt istensége és embersége szerint valósággal köztünk időző Krisztus — a hívő gondolkodásnak, a keresztény áhítatnak és művészetnek ő a középpontja. Ez a nagy igazság páratlan művészi hatásossággal jut kifejezésre Raffaelnek a vatikáni Stanza della segnatura falán látható híres festményében, az ú. n. Disputa-ban. A kép középpontjában a monstrancia van melyből világossága titkos sugarait küldi minden irányban az Oltáriszentség. Alatta híres hittudósok és szentatyák, pápák és szerzetesek, fölötte pedig a dicsőült szentek, pátriárkák és próféták, evangélisták, apostolok és vértanuk; és a mennyei boldogok és-a földön küzdők minden megmozdulása, minden ámulása és gesztusa, minden áhítata és tette abból az egy titokzatos középpontból veszi erejét és irányítását. És a művész nem mulasztotta el biztos zsenialitással megmutatni ennek az egyetemes és kimeríthetetlen erejű központiságnak értelmét és forrását: a kép függőleges középvonalában a Szentháromság uralkodik; a középhelyet a Fiú foglalja el, aki megváltói erejét, végig való szeretetének (Ján. 13,1) áldásait a Szentség fölött lebegő Szentlélek, a Szentháromság emberszerető leereszkedésének nagy személyes isteni küldöttje és közvetítője sugározza a Szentségre.
Az Oltáriszentségre azonban nemcsak az imádásnak állandó, középpontja és tárgya, hanem maga is imádás; és pedig a lehető legtökéletesebb, az örökimádás tekintetében is. Hisz benne teljes valóságában jelen van Jézus Krisztus, a nagy főpap, »ki sokat imádkozik a népért és a szent városért« (2 Mak. 15, 14), aki most is ott áll a mennyekben az Atya előtt és szüntelenül közbenjár érettünk (Zsid. 7, 25). Ugyanaz a szív lüktet az Oltáriszentségben, mely szent részvétben megremegett a nyomorgó tömegek láttára és amely vérverejtékes éjtszákán halálig való engedelmességgel meghajolt az Atya előtt; ugyanaz a lélek, mely előtt teljes nagyságban föltárult Isten imádandó fölsége, mely egybeölelte minden kor minden emberének minden imádságos nekilendülését (lásd Krisztus 165. lap) ugyanaz a Krisztus, aki »erat pernoctans in orationes«, aki egész éjtszakákat átimádkozott (Luk. 6, 12). A legelrejtettebb hegyi kápolna és a legigénytelenebb falusi templom, hol az örökmécsesnek kiszüremkező fénye egybeolvad az éjtszaka imádságos csöndjével, így a legteljesebb és szünet nélküli istenimádásnak Bethelje lett. Maga a szentségi Krisztus már merő létével a legtökéletesebb örökimádás.
Az eukarisztiás Krisztusnak ezt az állandó, de halk imádását megszólaltatni emberi nyelven, ezt a nagy imádságos valóságot actio-ba oldani: ez a liturgiai örökimádásnak, a 40 órás szentségimádásnak, az örökimádás-kongregációknak, apácáknak, templomoknak éthosza. Ez a fölséges »actio catholica« ott gyulladt ki a hatalmas középkori katolikus áhítat oltárain, elsősorban azokban az izzó imádságos lelkekben, melyek benépesítették a híres bencés és ciszterci női kolostorokat, Bingen és Helfta, a Gertrudok; Hildegárdok és Mechtildek érezték még a Krisztus-szolgáló szent asszonyok biztos érzékével és magafeledő odaadásával, hogy az Oltáriszentségbén imádkozó és szerető Krisztust nem szabad magárahagyni. Ezért legjava idejük és legszentebb erejük a szentségházat zsongta körül; és ha kötelesség vagy álom rövid ideig elszólította őket, Mechtilddel megkérték a csillagokat és holdat, a virágot és harmatot, hogy távollétükben helyettük ők hódoljanak üdvözítő Istenüknek, aki nem átall éjjel és nappal megszakítás nélkül köztünk lakni. Ez az álmot és fáradtságot nem ismerő, folyton éber áhítat és imádás csakhamar megtalálta a maga liturgiai formáját is. Átvette az ősi keresztény liturgiai gondolatot, az antifónás imádságnak, a váltakozó ünneplésnek gondolatát; s kezdetét vette a váltott csoportokkal megszervezett külsőleg is állandó, liturgiailag is szünet nélküli örökimádás, és ma már nincs az a nagyobb tartomány, hol rendszeres őrségváltással ne udvarolnák imádságos hű lelkek a nagy Királyt. Az imádás és az örökimádás megtalálta a maga legméltóbb és egyben legvonzóbb keretét és liturgiai formáját.
4. Az imádás iskolája. És lett az eukarisztiás örökimádás az imádásnak — majd azt mondanám: népegyeteme; iskola, egyetem, ahol még lehet tanulni, legmagasabb fokán is, ezt a szent tudományt; népiskola, mely nyitva áll mindenkinek. És mindig foly benne a tanítás. Bármikor belépünk egy templomba, ott találjuk a nagy imádkozót, az Úr Jézus Krisztust; bizalommal mehetünk hozzá gyámoltalanságunkban, mint tették az apostolok: Uram, taníts meg minket imádkozni! (Luk. 11,1.)
Ő mindenekelőtt megadja nékünk az alapleckét. Az imádságos lelkülethez ugyanis a legszükségesebb dolog az a meggyőződés, hogy Isten az ő szent fölségével állandóan közöttünk van, hogy mindenütt és mindenben ott van, tehát minden jártunkban-keltünkben imádásra vagyunk fölhíva.
Amit a régi dunántúli mestercéh a címerébe vett: forgó kereket, ezzel a fölírással: est Deus in rota, a kerékben is ott van az Isten, ezt a szentségi Krisztus az önmagát adó szeretet közvetlenségével és az élet melegével tárja elénk. Mi mindnyájan olyan kornak vagyunk gyermekei, melynek egészséges imádó lelkületét kikezdte a beteges reflexio, a hajszolt életütem, az elkülsőségesítő vásárosság. Itt visszatalálunk a csöndes, egészséges, mély életforráshoz. Azt mondja Nisszai Szent Gergely: »Ha a vándor a déli nap leghevében forráshoz ér, melynek vize hűsen és tisztán csörgedez, vajon leül-e a szélén és kezd filozofálni: ugyan honnan és hogyan jött ez a víz? Nemde, ezt hagyja. Hanem lehajol a forráshoz és csillapítja szomjúságát, fölüdíti tikkadt ajkát és nyelvét, megpihen és hálát ad annak; akinek ezt a kegyet köszönheti. Utánozd a szomjas vándort!« (In ordinationem suam.)
S hogy könnyebben tehessük ezt, közbevesz bennünket a nagy Királynak udvari népe, a Mester segítőtársai és idősebb tanítványai, az imádkozó nagy szentek kara. Az ő közösségükben, az ő művészetükön nekibátorodik és nekimelegszik a mi kezdetlegességünk és ügyefogyottságunk is. Szent Mechtild egyszer kérdezte az Urat: hol találhatja őt akármikor? S az Úr azt felelte: Keress az oltáron, vagy Gertrud (Nagy Szent Gertrúdról van szó; ünnep nov. 16.) szívében, Ime, a nagy szentségimádók szívén keresztül könnyen járható út visz magához a szentségi Krisztushoz.
Ahol templom emelkedik, kivált örökimádás-templom, ott nemcsak Herkules oszlopai emelkednek, — minők a régiek hiedelme szerint tartották az égboltot: hiszen »nincsen hatalmasabb erő az imádságnál és nincsen hozzája hasonló semmi», mondja Aranyszájú Szent János — hanem ott fölkiáltójel is emelkedik, mely ellenállhatatlan erővel odakiáltja ennek a tülekedő, siető, a földtől az eget nem látó, sok ideigvaló ügyétől a mennyország nyelvét, az imádságot felejtő nemzedéknek: Hic adora! Állj meg és eszmélj rá, hogy a legszükségesebb és legemberibb dolgod az imádás, és erre mindig rá kell érni és erre minden időnek készen kell állni.
Schütz Antal dr.